Vasárnapi Ujság – 1855
1855-04-01 / 13. szám - Ifjabb Ritka Péter uram életéből. Pálfy Albert 98. oldal / Elbeszélések és életképek
98 Ifjabb Ritka Péter uram életéből. (Beszély.) Irta PÁLFFY ALBERT. (Vége.) XII. Verebesen a Szilágyság déli részén egy igen szegényes külsejü házban régi ismerősünkkel, nemzetes Posztóczki Márton urammal, találkozunk. Az öreg keresztbe fonta karjait, szemeit a földre szegezve sétálgatott le s fel a szük és sötétes szobában, s gondolkozott mitévő legyen. A szegénység nagyon körülfogta meghajlott nyakát; neje, gyermekei eddig meg nem szokott ínségnek valának kitéve. Az udvarbirói hivatal oda volt, mióta a könnyen hivő öreget egy kalandor olly szivtelenül rászedte, megcsalta, mondhatni kirablotta. Még az elorzott lovat is meg kelle fizetnie. Egyébiránt a faluban egyedül csak a Posztoczki család volt illy szomorúságban , másutt mindenütt vigadtak, nevettek, ujongattak, mindenki jobb időket kezde remélni, a múltra senki sem akart visszagondolni. Tudniillik Verebes Lázár uram, a család utolsó ivadéka, a legutóbbi elhatározó csata alkalmával elesvén, Apafi Mihály, az uj fejedelem, a jószágot egyik hívének ajándékozá, ki ügyének ama napon feltűnő szolgálatokat tön. Az uj földes urat közelebbről ugyan még senki sem ismeré, de azért csak örvendett a falu, mert tudta, hogy Verebes Lázárnál mégis csak jobb embernek kell lennie, mert amannál már roszabb a világon nem létezhetett. Három hónapig volt csak a jószág a meghalt földesúr kezén , s egy része a jobbágyoknak máris koldusbotra jutott, ugy hajtatta őket éjjel nappal munkára, mint Faraó a zsidókat; a fél falu igavonó marhája mindig odajárt az uraság részére hosszu fuvarba; következőleg, ha a verebesi jobbágyság az uj birtokosban az elébbinél valamivel jobb földesurat remélt, e kivánatával az ég ellenében még nem volt tulkövetelő. Egy szóval igen jól történt, hogy ollyan ember mint Verebes Lázár uram, szerencsésen fűbe harapott; mintha csak tudta volna, hogy Apafi Mihály uramnak sok mindenféle üres jószágokra lesz szüksége, melylyel bátor hiveit megjutalmazhassa. Méltán durrogtak tehát a mozsarak a templom előtt, nem ok nélkül ropogtak a mordályok az utczák végén, a szalmakazalok között. A merre ment az ember, csak sütésről, főzésről hallott beszélni, s ollyan dáridókra, s áldomásokra készültek, millyet rég nem láttak a Szilágyságban. Ugy annyira, hogy elvégre még az öreg Posztoczkit is meghatá e közlelkesedés, s gondolkodóvá jön, nem volna-e jó meglátogatni az uj földesurat. Ki tudja, hát ha ő kegyelme, hallván a hivatalvesztettnek szomorú sorsát, s hogy ártatlanul esett hibába, visszavenné őt szolgálatába. Csakhogy e részben az öreg akaratára két ellenkező tanács folyt be leginkább; az egyik azt mondta : menjen, ez a szükség volt; a másik, hogy maradjon : ez pedig a büszkeség. Azonban, midőn lelke így hányódnék, véletlenül kitekint az ablakon, s egy urasági csatlóst lát erre sietni. . Előbb eszébe sem jutott, hogy ez épen ő hozzá akarna jönni, s csak akkor kezdett figyelmesebb lenni, midőn az urasági szolga a falu túlsó oldaláról egyenesen azon hidacskára került, melly a volt udvarbiró magán házikója elé vezetett . . . A következő perczben már hallá , hogy a csatlós bejött az udvarra, botjával már közé is csapot az ugató ebeknek, s elérkezvén a konyhaajtóig, hatalmas lábaival rádobbantott egypárszor a küszöb deszkájára, mint aki csizmából a sarat akarja leverni. — Kend az, Péter? — szólt az érkezőhöz, miután az bejött az ajtón. — Én volnék, nemzetes uram. — Nos hát, mi újság a nagy világban? — Nincs semmi hála istennek, csak hogy ő kegyelme az uj földesúr kéreti nemzetes uramat, ne sajnálna átjönni hozzá egy rövid szóra. Az öreg elbámult, de e meghívás végtelenül hízelgett neki : a megelőzés minden büszkeségét lefegyverzé; rögtön egészen más ember lett belőle, arcza kigyuladt, mint egykor, midőn vélt földesurától szembe megdicsértetett. — Hogy mondta kend? Az uraság beszélni akar velem? — Ugy mondtam nemzetes uram. — Ha igy van, el kell mennem . . . — No hát csak izibe. Nekem meg van parancsolva, ne sokat látsam itt a számat, de vissza se menjek ám nemzetes uram nélkül . . . — Úgy mondták? ... mi dolguk lehet velem? . . . ugye, valami igen derék ember ez a mi uj földesurunk ? — Meghiszem azt. Nincs ollyan több a Szilágyságban , de még egész Erdélyben is ritka volna párját találni, nem hiába a neve is, Ritka. . — Tudom , Ritka Péter. Személyesen nem ismerem ugyan, de utóbbi időben sokszor hallottam a nevét, mindenki róla beszél. — Beszélhet is az ollyan emberről, ki Kemény János uram egész hadát egy pár emberével szétmorzsolta. — No hát csak menjen kend előre Péter gazda, s jelentse meg , hogy tüstént ott leszek ; csak előbb egy jobb darab ruhát akarnék magamra venni. — Engedelmével, már csak itt várom be, míg kész lesz nemzetes uram. E beszédek alatt Posztoczkiné asszonyom mindent előkészített, a régi ruhatárból előkerült a tisztességes, sárga-barna mentes a violaszín nadrág. A nagyobbik lányka mozsdani való vizet hozott, a kisebb fésűt, szappant és törülközőt. Nyolcz percz alatt ollyan fiatal ember lett az öregből, amillyen csak vőlegény korában lehetett. (Mindössze is csak hat esztendő telt el azóta, akkor is meg volt már , nemzetessége bőven ötven éves.) Mentek. Az öreg gondolkozott, törte fejét, de csak megközelítőleg sem tudta eltalálni, mit akarnak vele. Ment tehát, és haladott sebesen, hogy mielőbb megtudhassa. A csatlós jó gyalogló volt, mégis munkájába került a versenyzés; aki látta őket, kitalálhatta, hogy nemzetes uram most hivatva megyen a kastélyba. Útközben pedig egyet kérdezett a szolgától, azt is megbánta, mert a felelet keserű emléket költött fel szivében. — Mondja csak Péter gazda, millyen formájú ember a mi uj földesurunk? — Hát csak ollyan formájú lesz az mint más ember : csakhogy szép , fiatal, piros képű, szőke szakálu , mindig jó kedve van, s csak ugy beszél az emberekkel, mintha mindnyájan együtt nevekedtünk volna. Az öregnek ama tizenhárom iskolát végzett pokol pozdorjája jutott eszébe, ki őt néhány hó előtt olly csúfosan rászedte. — Az is épen illyenformán nézett ki, nyájas volt, barátságos és leereszkedő, s utoljára kisült, hogy lótól vaj. — De csak rá találhatnék még egyszer ez életben ! Vagy csak nevét tudnám meg! Igy érkeztek a kastély elé. De már a kapu előtt is meglepetés várta az öreget. Az uraság hetyke lovásza tudniillik épen most vezetett elő egy gyönyörű szép pej paripát, mellyet öregünk kissé jobban szemügyre vévén mintegy megbotránykozva kérdé a körülállóktól. — Tán csak nem épen az elveszett Filkó ? — De biz az — felelt jó kedvvel a lovász — csakhogy már nyerges lett belőle, és Csillagnak hívjuk.És csakugyan az! Alig hihetek szemeimnek! Ez több mint csuda. Mondják csak kendtek, hogy került vissza . . . — Engedelmet kérek nemzetes uramtól, annak nagyon hosszú históriája van, nekem pedig megparancsolták, hogy siessek. Viszem a lovat ajándékba az uj udvarbirónak. Az öreg megcsóválta fejét s gondolkodott, azután még egy kérdést akart tenni, de akkor látta, hogy magára hagyatott. — Aligha el nem találom — mormogott magában — mért