Vasárnapi Ujság – 1855
1855-05-27 / 21. szám - Egy lövés ára. Jósika Julia 162. oldal / Elbeszélések és életképek
163 bornes Ellinor a reggeli asztalnál ültek, belépett a komornyik két levéllel, mellyek egyike Párisból a másik Angolhonból érkezék. Lionel reszkető kézzel legelőbb is a Párisból érkezett levelet bontotta fel, s midőn abban azt olvasta, hogy Vandtrelszt másnap déltájban a határszélen leend, egy sóhajával a könnyebbülésnek azt gondolá : Valahára talán véget vetend a könyörülő sors ezen kinteljes életnek. Most a másik levelet bontotta fel, mindig nevekedő felindulással olvasta azt el, s végre egyetlen szó nélkül, de halálsápadt arczczal s behunyt szemekkel lerogyott székéről a földre. Ellinor egy felsikoltásával az ijedelemnek, felugrott, megrántotta a csengetyűt, s férje mellé térdre borulván, mindenkép igyekezett, reszkető kezekkel s akadozó lélekzettel öt életre viszszahozni. Siessen, az Istenért, orvost kell hivatni — mondá a belépő komornyiknak, — ki az inast tüstént orvos után küldvén, urát, egy másik cseléd segedelmével hálószobájába vitte s ágyára fekteté. Nem sokára eljővén az orvos, eret vágott a betegen, ki azonnal felnyitotta szemeit, de ugy látszott, hogy eszmélete még nem tért egészen vissza. Az orvos legnagyobb nyugalmat parancsolt, s látván, hogy neje jelenléte beszédre készteti a beteget, arra kérte Ellinort, hogy legalább rövid időre hagyja el a szobát, megígérvén neki, mikép addig férje ágya mellett maradand. Ellinor végre engedett, nehéz szivvel visszatért azon terembe, hol a reggeli még az asztalon állt, s nyugtalanul járt fel s alá, a fölött tűnődve, vájjon mi okozhatta férje rögtöni roszullétét. Végre szeme a két levélre esett, mellyek az asztal mellett a földön hevertek. Felvette azokat, s az egyiket átolvasván, csak azon, előtte legkisebb fontossággal sem biró tudósítást találta benne, hogy Vanderelszt Alfréd holnap déltájban egy helységben leend, mellynek ö nevét sem hallotta soha. A másik levélhez fogott tehát, de alig kezdé azt olvasni, és ő is, reszkető tagokkal, s majdnem eszmélet nélkül egy karszékbe dőlt; de erőt véve magán , leküzdötte felindulását s elolvasván a levelet, darabig mozdulatlanul maradt, mély, s ugy látszott, kínos gondolatokba merülve; azután felkelt s férje szobájába tért vissza. * * * Mit foglalt azon levél magában, mellynek elolvasása, Lionelre ugy mint nejére, olly iszonyú hatást gyakorolt? Válasz volt az Lionelnek Arthurhoz intézett levelére, de nem Arthur, hanem annak atyja, lord Osborne által irva, mert Lionel legjobb, legőszintébb barátja nem volt többé az élők sorában. Párbajban esett el, mellyet egy gaz rágalmazóval vivott, ki olly asszony felöl, a kit Arthur ismert és becsült, becstelenitő dolgokat beszélt. Lord Osborne sorai a kétségbeesés bélyegét viselték. Lionel levelét fia íróasztalán találta, hol még bontatlanul hevert, s fájdalma daczára is felelt reá, kérve kérvén Lionelt, kit mint második fiát szeretett, s ki most örököse s egyetlen közelebbi rokona volt, hogy csak az Alfréddali párbajt kerülje ki, s ne kíméljen e czélra sem fáradságot, sem pénzt, ha az által ki lehetne egyenlíteni a dolgot. A jó öreg mindent, a mit Lionel tett, megbocsátott neki, a legmélyebb, legszivrepesztőbb fájdalom szavaival leírta elhagyott állapotát, egyre ismételvén azon kérését, hogy csak minél előbb egyenlítse ki a köztes Vanderelszt közti viszályt, hozza rendbe dolgait, mondjon le hivataláról és siessen Ellinorral s a kis Annával hozzá s nejéhez, ki szintolly kinos feszültséggel várja megérkezésöket, mint ő maga. Megirta továbbá, hogy Lionel ügynöke kezei közt tetemes összeg van letéve, mellyel minden perczben rendelkezhetik. Hogy ezen levél elolvasása iszonyú hatást gyakorolt Lionelre, kinek napok óta kínosan felizgatott lelkülete egészségére is káros befolyással volt, azon nem fog senki csudálkozni. Fájdalom és öröm, bánat és hálaérzet, szégyen és könnyebbülés olly rohamosan áradták át keblét, hogy elgyengült teste szinte összeroskadt az ellentétes érzelmek tusája alatt. Mikor férje szobájába visszatért, mély és csendes álomba merülve találta őt, mig az orvos könyvvel kezében, egy karszékben ült. Legyen nyugodt asszonyom, — szólt, óvatosan felkelve üléséből , midőn Ellinor belépett; — csak pár órás csendes álom kell betegünknek, s egészsége teljesen helyre fog állani. Holnap reggel visszajövök, ámbár hiszem, hogy látogatásom alig leend szükséges. Avval elhagyta a szobát, nesztelenül behúzván maga után az ajtót, míg Ellinor férje ágya mellett foglalt helyet. Ott ült órákig, csendesen majdnem mozdulatlanul; min tűnődött , mit gondolt, micsoda érzelmek voltak azok, mellyek ollykor halálsápadtsággal, ollykor égő pirral áraszták el szende vonásait?— nem tudjuk; de mikor Lionel végre fölébredt, neje szelíden mosolygó arczával találkozott első tekintete; ki látván, hogy beszélni akar, mig kinos érzés kifejezése vonult el vonásain, egy csókot nyomott homlokára s rebegve mondá : Légy nyugodt kedvesem, mindent tudok! Lionel karjait fűzte neje körül, s azon meghittséggel, melly az igazi szerelem legboldogitóbb jele, s mellyet Ellinor már olly régen nélkülözött, elbeszélte neki mindazt, ami történt, megvallotta minden hibáit; de azt is mondá , hogy már hetek óta mélyen megbánta vétkes könnyelműségét, s forróbban még mint házassága első éveiben szereti azon angyalt, ki csak megbocsátani, csak boldogulni tud. Végre arra kérte Ellinort, kinek könytös csillogó szemei a szerelemnek legbensőbb tekintetével függöttek férjén, hogy ne akadályozza kéréseivel a párbajt, melly előtte áll, s ne nehezítse ellenkezése által ezen most ugy is elég nehéz kötelességet. És Ellinor, a mindig jó és áldozatra kész Ellinor, most is legyőzte rettegését férje életéért, melly mint hideg kéz szorította össze szivét; s egy hő fohásszal az ég irgalmas urához, hogy védje meg Lionelt ellensége golyójától, megígérte, hogy elutazását nem fogja gátolni. Másnap reggel Lionel, kinek egészsége teljesen helyre állott , útnak indult, hogy Vanderelszttel találkozhasson. Korán reggel távozott, mikor még mindenki pihent, s asztalán egy levelet hagyott, Ellinorhoz czimezve, mellyben a kedves nőt bátoritni s megnyugtatni igyekezett. Felkereste tanúit, kiknek egyikénél reggelizett; elbeszélte Arthur halálát, s lord Osborne levelének tartalmát, s nemsokára a vaspályán szélgyorsasággal repültek a határszél felé. Megérkezvén a kitűzött helységben, Vanderelszt két tanújával már azon vendéglőben várakozott, hová az érkezők beszálltak. Osborne tanúi, ismervén a körülményeket, lépéseket akartak tenni az ügy békés kiegyenlítésére, de ezt Lionel a történtek daczára meg nem engedé, mert nem akart semmi áron gyávaság gyanújába esni. A négy tanú tehát elvégezvén, a szokásos előzményeket, délutáni öt óra tájban megjelent a két ellenfél a helységen kivül egy magányos berekben; a fegyverek megtöltettek, a távolság kiméretett, s Alfréd és Lionel, töltött pisztollyal kezeikben, a tanuk által kijelölt helyeken szembe álltak. A félrevonult tanuk egyike hármat tapsolt, s a harmadik taps után a vivók lassú léptekkel egymás felé közeledtek. Pár pillanat után Alfréd czélbavett ellenére sütötte fegyverét s a golyó Lionel kalapját átfúrta, pedig olly közel fejéhez, hogy kissé bőrét is megsúrolta. Lionel felbillenté pisztolyát s a levegőbe lőtt, mert olly mélyen érezte, hogy ezen ügyben egyedül ő a vétkes, s halálos bűnnek tartotta volna Alfrédra czélozni. De ez észrevette a hirtelen mozdulatot, mellyel Osborne kissé felemelte fegyverét, s tanúi által kinyilatkoztatta , hogy még egyszer akar lőni. (Vége következik.) ; U. 4 *