Vasárnapi Ujság – 1855
1855-11-25 / 47. szám - Vörösmarty sirjánál. Jókai Mór 373. oldal / Szózatok
£ ja* A „Vasárnapi Újság" hetenként egyszer egy nagy negyedrétű iven jele küldve vagy postai uton a „Politikai újdonságokká!" együtt csupán csak 3 ~ _ ft pp. — Az előfizetési dij a „Vasárnapi Újság" kiadó-hivatalához (egyetemutcza Előfizetési dij julius — decemberig azaz : 6 hónapra Buda-Pesten házhoz 4. sz.) bérmentve utasítandó. Vörösmarty sírjánál, Vörösmarty sirjától jövök. Azt kívánják tőlem, hogy írjak Vörösmarty temetéséről. Ezer meg ezer szem siratta e napon a nemzet költőjét, az igaz hazafit, én második atyámat, egyetlen változatlan jó barátomat siratom. Azért ne várjatok tőlem ékesen rendezett szavakat, méltó kifejezéseket egy ollyan halálhoz, melly egy egész nemzetet sújtott; én csak a fájdalom egyszerű szavait tudom elmondani. Hiszen semmi sem könnyebb, mint a vigasztalás : „Mindenkinek meg kell egyszer halni, lám a fejedelmek is meghalnak, hát egy jámbor költő miért ne? Annyian viselnek gyászruhát ez esztendőben, mit tesz egygyel több vagy kevesebb ? Az ég rendelte igy, emberek viseljék a mi rájuk van mérve. Férfiak ne mutassák bánatukat." Oh csak a szív ne volna olly erőtlen. Ha csak atyám lett volna, érzeném halálát és nem szólnék róla, ha csak költő lett volna, szólnék róla és tán nem érteném; de mind a kettő volt s midőn e temetésen végig tekintek, a korlátlan öröm és bántó keserv rohanja meg szívemet egyszerre, hogy a visszás tusában nem ismerek énérzelmeimre. A magasztos öröm dagasztja keblemet, midőn végig nézek e hullámzó néptömegen, melly egy könnyező szem hazámnak homlokán, mellynek szíve egy ütésre dobog, mellynek lelke egy eszmére hevül, ezen szó kimondásakor: Vörösmarty meghalt, — Miért kiséri öt végnyugalma helyéig e huszezernyi nép? Ki ez a gazdag ur, ki annyi örököst hagyott maga után ? Egy árva költő az, a kitől milliók kincset örököltek : kincset, melly annál nagyobb lesz , mentül többfelé elosztják : a haza szerelmét. Oh de a bánat szorítja el keblemet, ha meggondolom, hogy az a szív, mellyben annyi honszeretet megfért, most a hideg földbe lesz letéve; hogy a legjobbak, a legerősebbek elmúlnak egyenkint s ránk hagyják — gyöngébb ivadékra — a terhet, melly nekik is nehéz volt. Az édes büszkeség emeli keblemet, hogy ha elgondolom : ime egy férfi végezte be napjait, kiről elmondhatja a történet szava, hogy minden órájában nagy volt; hogy nagyságát hozzá nem illő szenvedéllyel soha meg nem bántá , hogy egyik szavával a másikat le nem rontá soha; hogy nem tanított mást, mint igaz nemes szívek szerelmét minden iránt a mi azt érdemli, hogy haladó lépteivel egy nemzet haladt előre. Oh de a csüggedés nehéz terhe fojt el, hogy ha szétnézek és nem látom azt, a ki őt pótolni tudná, a ki költői vezére lehetne utána a jobb szellemeknek, a kinek kezei elbírnák azt a fegyvert, melly őt annyi diadalra vezérlé. Gyönyörködve hallom az erősek sírását, mert e könyben a nép magát tiszteli meg s jótékony elégület fog el, ha látom, hogy gyász koszorút hulló leveleit ezrek szedik fel drága emlék gyanánt, mit szívünkön viseljenek. Oh de mind e fény, e pompa és ez igazi tisztelet helyett jobb szeretném én őt most is ott tudni csendes nyugalmas lakában s mondogatni évről évre : visszajön még, újra élni fog még, az a régi jó aranykor újra kezdődik még! Pedig a nagy nehéz követ rátették már sírboltjára s felírták nagy kemény köre ezt a lehetetlen két szót : „Vörösmarty meghalt." Menjünk haza és tagadjuk meg ezt a mondást. A mig e hazában nemes szívek lesznek, mig a nemes szívek igazán szeretnek; a mig a magyar nép magyarul beszélend, mig a magyar költők hazáról dalolnak, a mig az Istennek kedve telik ő magyar népében, addig élni fog é,s szívből szivbe átadja öt egyik század a másiknak, a szerelem, dicsőség és haza halhatlan dalnokát. Mert nincs ollyan balzsam, melly ugy ellenállna rombolás kezének, mint a nép szerelme, mert nincs ollyan emlék, melly ugy megharczolna az idők dühével, mint a szózat, melly a költő ajkáról jött. . . . Jókai Mór. o