Vasárnapi Ujság – 1855
1855-02-04 / 5. szám - A zuavok macskái (kép) 36. oldal / Történeti emlékek
dával együtt eltűntek, csak a keletkezett porfelleg mutatta távozásuk irányát. Bivalom időközben e veszedelmes helyről, ugy a hogy három lábon lehetett, menekülni igyekezett, de a mint utánna iramodám, vesztét érezve megállt, s harczra készen felém fordult. Lövésem mellbe találta, vállcsontjait összezúzta, s testének súlya akadályozta, hogy nekem szökjék. Paripám ösztönében bizva, néhány lépésnyire közeledém, töltött fegyveremet a nyeregkápán keresztbe rakván, elővettem rajz-könyvemet s az előttem mereven álló állatot rajzolni kezdém, melly aligha sejtité, hogy most arczképét készitem. Halkan körülnyargaltam s a legváltozóbb helyzetekben lerajzoltam. Majd lefeküdt majd felegyenesedett s ismét fáradva lehasalt, — s igy e vadállat néhány megbecsülhetlen rajzát birtam magamnak megszerezni. Nem lehet képzelni, milly rémitő egy illy halálra sebzett, s harczra készülő bivalbika tekintete, — szeme vérben forog, fekete bozontos, vértől, portól szennyes sörénye földig lelógg,— félig gőzt és vért hány félig tátott szájából s szarvaival porfellegeket kavar fel maga előtt. Még nyugalmasan rajzolám vadamat, midőn M'Kenzie s társai fáradt lovaikat kantárszáron vezetve, felém közeledtek, négy vagy öt szekér követte őket hússal rakodtan. A társaság körülállta bivalomat, mellyet én, rajzomat befejezvén, egy lövéssel letemték. Fáradtan a gyepre telepedénk le s mindegyik hőstetteit beszélé el. — Engem mint ujonczot, ki vén bikát lőtt, mellynek husa ízetlen, jól kinevettek. — M'Kenzie öt fiatal tehenet mutatott, mellyeket folytonosan vágtatva egy angol mérföldnyi ut közben lőtt meg.—Azon rövid idő alatt, mellyben egy mérföldnyire vágtatni lehet, négyszer töltött, ötször lőtt, s minden lövése szivén találta czélját. Ezeken kivül még hat bivalt lőttek társai. — A hus legzamatosb részeit levágván, szekerekre rakták, a többit a farkasok prédájául hagyák. (Folytatjuk.) A zuávok macskát. Emlitettük minap, hogy a franczi sereg zuárjai nagy hasznát veszik a macskáknak. Csoda dolgokat olvastunk azóta e tárgyról. Eleinte csak egy pár macska volt minden században, de azok megszaporodván, a kölyköket úgy osztogatta ki egymás közt a legénység, annyira, hogy ma már valóságos kórsággá lett a macskatartás. Nem is nézik igazi zuávnak, akinek nincs macskája. Különben ez állatokról sok meglepő dolgokat beszélnek, még pedig valóságos tény gyanánt. A macska hozzá van szokva a harczhoz, tartózkodási helyül szolgál neki gazdája bornyója, mellyhez mindig hű marad s rajta üldögél még a legsűrűbb golyózápor között is. Az almai csatában, midőn a zuávok leoldották hornyaikat, hogy az ellenség erődjeit annál könyebben megmászhassák , macskák szépen a a hornyukra telepedtek, még pedig mindegyik a magáéra, s ugy őrizték, mint a kutyák a házakat. Jaj lett volna annak, a ki ellenséges szándékkal közeledett volna hozzájok! S midőn visszajöttek a zuávok, ott találta mindegyik a maga bornyáját s rajta a görnyedő eziezust. De a mi még ennél is csodálatosabb , a zuávok még egyéb hasznát is veszik macs- A zuávok macskái, 36 káiknak, valóságos hasznot húznak belőlök. Macskáik ravasz és ügyes vadászok, fölkeresik a közel tyúkólakat s hozzák a pecsenyének valót — a minek egy jóravaló zuáv sem ellensége. Sőt még azt is mondják, hogy ha szárnyas állatot nem kapnak, de üresen hazatérni még is restelnek, hoznak ollyan vadat, a minél bővebben foghatnak — patkányt. Ettől persze itthon minden jámbor olvasónak borsózik a háta, de a szükség törvényt ront, s azonfelül azt állítják , hogy lmmiában a patkányoknak sajátságos vad ize és szaga van, s e pecsenyét bizonyos mártással föleresztve, igen nagyon keresik a markotányosnék bódéiban. „Nem instálunk belőle!" — De hiszen, ha csak ezzel az egy bajjal járna a tábori élet! Északamerika vadindusai. Vadaknak nevezzük mi őket, miután szokásainktól az övéik eltérnek, mellyet mi a műveltség tetőpontjául tekintünk; ők ugyanazt hiszik a magokéról. Ha szokásait, gondolkozása módját különféle nemzeteknek részrehajlatlanul megbírálhatnánk, alig találnánk ollyan népre, melly némelly szabályaival ne lenne ismeretes a szívességnek, ugy viszont mellynél a nyerseségnek némi jelei nem maradtak volna fenn. A férfiak az indusoknál ifjú éveikben vadászok és harczosok, öreg napjaikban tanácsadók, miután kormányzatuk az öregek tanácsadásán alapul, rendezett fegyveres erővel nem bírnak, náluk nincsenek börtönök, hivatalnokok, hogy engedelmességre vagy büntetésre kényszeríttessenek. Szónoklattal foglalkoznak mindenek felett, mert a legjobb szónok reájuk a legnagyobb hatást gyakorolja. Az indus aszonyok végzik a mezei munkát, készítik az ételt, ápolják és nevelik a gyermekeket s azok emlékébe vésik a napi eseményeket, hogy azokat ők ismét átadják az utókornak. E foglalkozása a férfiaknak és hölgyeknek igen természetes és tiszteletre méltó. Napi foglalkozásainkat a magokéhoz hasonlítva szolgainak és alávalónak tartják, s azon ismeretek, mellyekre mi büszkék vagyunk, előttök értéknélküliek és haszontalanok. Gondolkozásuk egy illy példáját találjuk egy egyezkedés alkalmával, melly 1744-ben Lancasterben a virginiai kormány és a hat nemzetség közt köttetett. Midőn a főbb teendők elvégeztettek, a virginiai kiküldöttek értesíték az indusokat egy beszédekben, hogy Williamsburgban egy collegium van tőkepénzzel ellátva, küldenének a hat nemzet főbbjei ez intézetbe fél tuczat indus gyermeket, kiket a kormány saját fehér gyermekeiként tartani és neveltetni fog. Az indus műveltségi szabályokhoz tartozik, aznap választ nem adni valamelly nyilvános nagyobbszerü ajánlatra, mert ez annyit tenne nálok mint igen kevésre becsülni a dolgot. Annak bebizonyítására, hogy a mondottak rájuk nézve fontossággal birnak, másnap szoktak felelni. Az indus szónok legnagyobb tisztelettel fejezé ki köszönetét a virginiai kormánynak, ezen szép ajánlatáért, „mi tudjuk," mond a szónok, „hogy ti, intézeteitekben taníttatni szokott tudományos ismereteket nagyra becsülitek , és hogy ifjaink tanítása és nevelése nektek nem csekély költségtekbe kerül. Meg vagyunk tehát győződve, hogy ezen indítvány által reánk nézve csak jót akartatok eszközölni, miért vegyétek a legbensőbb hálánkat s köszönetünket. Hanem tudnotok kell, hogy különböző nemzeteknek különböző nézeteik vannak némelly dolgok körül, ti nem veenditek rosz néven, ha nézeteink az efféle neveléssel meg nem egyeznek. Ifjaink közül többen neveltettek az északi provincziák iskoláiban; ezek minden ti tudományaitokban oktatást nyertek; de midőn körünkbe visszatértek, rosz futók voltak, épen semmit nem értettek az erdei élethez, sem hideget sem éhséget tűrni nem tudtak, nem tudták mikép kell egy kunyhót építeni, szarvast fogni vagy ellent leölni, nyelvünket hibásan beszélték, vadászok, jó harczosok és tanácsadók nem lehettek, szóval mindenre alkalmatlanok voltak. Mi mindazáltal barátságos ajánlatotokat a legnagyobb szivességgel fogadjuk, elismerésünk bebizonyítására, óhajtanánk ha azon virginiai urak egy tuczat fehér gyereket küldenének hozzánk, reájok a legnagyobb gondot és nevelést fordítanánk, különösen mind azon ismeretekre, mellyekhez mi értünk, oktatnánk, hogy belőlök derék férfiakat képezhessünk. Miután gyakran van alkalmuk nyilvános tanácskozmányokat tartani, igen szép és rendes magaviselethez vannak szokva.