Vasárnapi Ujság – 1856
1856-05-11 / 19. szám - Hogyan mulat a magyar nép piros pünkösd napján. Jókai M. (pünkösdi kép) 165. oldal / Nép- és országisme.
166 Bezárja a rendet az érdemes elöljáróság, tiszttartó csézájának adva első helyet, mellyen ül a tisztelendő ur is. A mezőre érve, kisbiró uram kilovagol a piros zászlóval a határhalomhoz, letűzi azt oda, s ekkor a lovas legényeket mind sorba állítják. Biró uram megfeddi őket előre, hogy le ne essenek a lóról, meg hogy egymást le ne taszigálják, és hogy azután becsületére váljanak a helységnek, valami idegen el ne kapja előlük a pünkösdi királyságot. Ekkor azután jelt ad a kovácsmesternek, a ki katonaviselt ember lévén, ért az ágyúzáshoz. Három mozsár van ám leásva a földbe, beverve faczövekkel a szájuk. A gyerekeknek nem szabad hozzájuk közel menni. A kovácsmester hosszú nádszál végébe égő taplót szorít, azzal hasra fekve oda csúszik a szélső mozsárhoz s messziről bolygatva annak gyújtó lyukát, elpukkantja a nagyhangú vasat. Az asszonynép sikoltoz és a füleit dugja; a gyerekhad szalad a kilőtt fojtás után, ha meg tudná kapni. Szól a második lövés is, most meg a harmadik, arra elkezd, valamennyi lovas vágtatni a kitűzött czél felé. Egy darab ideig semmit sem látni belőlük a támadt nagy portál, hanem egy kis szellő elveri a port róluk s kitűnik a versenyzők csapatja, össze-vissza vannak már zavarva, ki elébb ki hátrább, egyiket félrevitte a lova azon jót kaczagnak, másiké megállt a pálya közepén s össze-vissza forog, de nyargal a többi. Öten hatan kiváltak már a többi közül, a paripák lába alig látszik a földet megérni, mintha repülnének, mintha a lobogó mente szárnya volna a lovasnak, melly a levegőben hajtja. A verseny pálya felén végre két lovas nyomul legelőbbre, egy szürke, egy ráró. A szürke nyeri el! A ráró nyeri el! mondják itten ottan , aki nem hisz, fogadjon pint borba, a tiszttartó is fölteszi a szürkére Vidács vasekéjét, biró uram tartja a fogadást egy idei üszővel a ráró becsületére. Még egy ugrás, még egy szoritás, kettő közül egyik a czélhoz ért, hamarább, mint a másik, az volt pedig a szürke. Csak egy lófejjel ért hamarább a piros zászlóhoz. „Nem kell ollyan nagyon örülni még tiszttartó uram. Három a táncz, kétszer futtatunk még. Szántok én még azzal a Vidács vasekével." A lovasok újra visszatérnek, megint sorba állnak, harmadik lövésre újra kezdődik a verseny. A rázós lovas csak úgy mosolyog magában, s egy pár ölnyire is elébb hagyja futni versenytársa lovát. Akkor aztán sarkantyúba kapja ő is a rárót s hátra hagyva valamennyit, oda vágtat a szürke oldalához. Egyenlően futnak, mindkettő jó ló és jó lovas. Egyik sem enged a másiknak. Az egész népség kiabál utánuk : „ne hagyd magad szürke, ne hagyd magad rára, szorítsd Jancsi, szorítsd Miska!" Ezúttal a ráró ért egy fejjel hamarább a czélhoz. „Ne tiszttartó uram, készítsük az ekét." Lassan, lassan bíró uram, még egy futás az élet. Ez koronázza be. Az lesz a pünkösdi király, aki ezt elnyeri. Harmadszor csak az a két lovas fut, ki a két első futásban nyertes maradt, a többiek félre állnak. A váró lovasa még ekkorig egyszer sem üté meg paripáját, karikás ostora most is oda van akasztva nyakába; ezúttal hát levág egy kis hajtós fűzfa vesszőt s a mint megindulnak , kettőt rávág vele a lovára. Mint a dühös vihar, nyargal a paripa e két ütéstől bőszülten előre, a jó szürke messze elmarad mögötte, a diadalmas legény a legnagyobb rohanás között visszafelé fordítja prózáját elhagyott társára, mintha azt kérdené tőle, hol maradtál szolgám ?" Az egész nép tapsol, még a tiszttartó is, s nem sajnálja biró uramtól a vesztett vasekét, jó kézben lesz ott is. Ekkor a ráró diadalmas lovagjának virágokból és hosszú szomorúfűz ágakból font koszorút tesznek fel a kalapjára s mint a pünkösd királya, ő kezdi meg a tánczot az esteli mulatságban. Egy évig azután ötöt nevezik pünkösdi királynak. Nem kell pedig hinni, hogy ez csak valami üres czím. Járnak e mellé hatalmas kiváltságok. A pünkösdi király egy évig minden lakodalomba, ünnepélyre, mulatságra hivatalos, minden kocsmában ingyen rovása van, amit elfogyaszt, fizeti a község; lovát, marháját tartoznak társai őrizni s ha netán valami apró vétséget követ el, azért testi büntetéssel nem illetik. Illyen nagy úr a pünkösdi király egy álló esztendeig. Akkor azután vége van a pünkösdi királyságnak, ha csak újra megint nem a ráró lesz a győztes a versenyfutásban. II. A pünkösdi királyné. Leányok között sokkal szelídebb tárgyak felett folyhat a verseny, mint férfiak között. Ez természetes, ezt nálam nélkül is tudták régen. A legények kérkednek férfiúi erejükkel, a leányok büszkesége mi volna más, mint a szépség. A falu legszebb és legjobb leányát a többi hajadonok megválasztják piros pünkösd napján ünnepkirálynénak, egy nagy tornyos koszorút illesztenek homlokára s énekelve körülhordják a faluban, minden ház előtt megállnak s összefogózva a közbevett pünkösdi királyné körül, eléneklik azokat a gyönyörű szép népdalokat, amik sohasem voltak megírva , mégis megszülettek , talán azok is azon a piros pünkösdi rózsafán termettek, a mellyen a szép leányok. A ház gazdája azután ad az éneklő lyánkáknak különféle ajándékot. Ha öreg úr, egy pár krajczárt, ha fiatal, egy pár csókot. A pénzből mulatságukat fedezik a hajadonok, a csókokat nem tudom mire fordítják. III. A kamó-húzás. Először meg kell magyaráznom, hogy mi az a „kamó", mert ezt minden faluban másként iríják. Túl a Dunán „kampó", Pest mellékén „gajmó", az alföldön „horog", a székelyeknél „kankó" tulajdonképen pedig valami bot, mellynek a vége befelé görbül. A székely faluvégeken pünkösd napján összegyűl a szomszéd falvak népessége a mezőre. Mert tudni kell, hogy a székely falvak nincsenek olly messze egymáshoz, mint az alföldi városok, hanem egyik falu kakasának átfelelget a másik falué hajnalban. Tehát mindegyik falu legénysége elhozza magával a hosszú görbe kamót, melly alatt nem kell érteni valami kurta nádpálczát, a milyet az úrfiak hordanak a városban, hanem egy, három-négy öles jó fiatal körülvágott bükkfát, aminek a vége horgosnak van hagyva. Két illyen kamót aztán horgos végeiknél fogva egymásba akasztnak, egyikbe belekapaszkodik az egyik falu fiatalsága, másikba a másiké, néha ötven is egy sorba. Akkor azután megkérdik egymástól, hogy ,,fogod-e már komné?" „Ha fogod, hát húzd rá!" Erre elkezdődik az erős mulatság, mind a két falu legénysége neki feszíti erejét, hogy saját kamujával a másikat kihúzhassa helyéből. Néha ki sem bírják egymást mozdítani egy álló helyükből, mind a két fél úgy megállja helyét, mintha oda volna nőve, s ha egy két lépést tágított előre, másik perczben megint visszaszerzi. De ha aztán sikerül valamelyiknek a másik falut kihúzni helyéből, van azon kaczagás. Mondják, hogy az oláhfalusiak egyszer egészen a városuk kapujáig elhúztak egy szomszéd helységet a kankóval, amellyiknek nevét nem mondjuk meg, mert megharagudnának érte. Elég annyit tudni, hogy az oláhfalusiak voltak a győztesek. Vannak emberek, akik mindennek szeretik az okát tudni, ezek azt állítják, hogy e pünkösdi mulatság onnan eredt a székelyeknél, miszerint sokszor lévén határvillongásaik, ezen pereknek úgy szabiták végét, hogy a mellyik helység el tudta a másikat vonczolni kamuval a vitatott határról s a meddig el tudta, ottan volt a határ. Természetesen mindenik fél a másik földön állt, különben maga ellen öröködött volna. Én bizony nem tudom, igaz-e a magyarázat, nem-e? Szegény székelyekre sok mindent rájuk lehet fogni, hogy olly messze laknak. IV. A bikahajsz. Ez a népies mulatság még az én diákkoromban is divatozott Kecskeméten. Pünkösd másodnapján, nem mondok sokat, ha azt mondom, hogy a város népének kétharmadrésze kinn volt a temetőben , nem ám eltemetve, hanem inkább a halmokra és gátokra felállva s részint az ákászfákra bölcsen felkapaszkodva. Mivelhogy a temető azon sikság szélében feküvén, a hol a bikahajsznak meg kelle történni, ez volt a legjobban választott circus, a mellyből teljes bátorsággal lehet a veszedelmes színjátékot végignézni. Csupán az előkelőbb urak és asszonyságok választák ki páholyul a tér közepén fekvő mázsaházat rangjukhoz illő felosztásban.