Vasárnapi Ujság – 1856
1856-06-15 / 24. szám - A kétszer elesett magyar király. P. Szathmáry K. 202. oldal / Elbeszélések - Gyászvitézek. Vida J. 202. oldal / Költemények
202 idézte uj életre nevezetes áldozathozással az erdélyi gazdasági egyletet, melly a legjótékonyabb befolyással van az ottani gazdászati viszonyokra. Adja az ég, hogy legújabb törekvései a Kolozsvárbrassói vasút ügyében kivánatos sikerrel legyenek koronázva; az leend a legszilárdabb kapocs, melly a két hont egymáshoz csatolja, s mellyről Kolozsvár örökre megemlegetheti a legelső nagy alapítók neveit, köztük legelöl Mikó Imre grófot. És ha akarjuk őt látni az országos müvek gondjából alább szállva, mint tudóst íróasztala mellett, mint irodalombarátot könyvtárában, mint házigazdát baráti, ismerői körében, akkor azt, kit eddig tisztelni tanultunk, most becsülni és szeretni is megtanuljuk. Gróf Mikó Imrében legbuzgóbb pártolóját ismeri minden életrevaló, minden helyes irodalmi vállalat; ő maga is alapos, tudományos képzettségű bajnoka az irodalomnak; az igen érdekes ,,Erdélyi történelmi adatok fő szerzője, *) az irodalom oltárára tett áldozatait szellemi kincseivel iparkodik felülmúlni. Háza mindig nyitva van költők, tudósok és művészek előtt, kik az erdélyi főúri körök által valódi őszinte magyar szívességgel vannak felkarolva, s kik különösen gr. Mikó Imrét nem ugy tekinthetik, mint magasról lenéző pártfogójukat, de mint osztályuk szíves patriarcháját, a ki elnököl, de nem uralg. Az ég tartsa meg soká nemzetünk testi lelki javára a valódi nemest! és tegye foganatossá magas és fényes példáját mind a két hazában! 1. Gyászvitézek. I. Megszűnt a csatazaj, a kardok csörgése, Csak távolról hallik lovak nyerítése, Mellyek árok nélkül Elszáguldhatának a harcz mezejéről. Nem maradt egy hant sem az augsburgi téren, Melly ne fürdött volna drága magyar vérben. Elhűlt bajnokoknak Halovány hullái halmokat alkottak. Husz ezeret ölt le ellenség boszúja, Husz ezer az áradt Lech vizébe fúla. Könyezett az ég is . . . És vegyesen ömlött a csatában vér, viz. Csak heten maradtak élve : gyáva férgek, kik hős társaikkal együtt halni féltek, Inkább választottak Dicső halál helyett rút szégyent magoknak. S szólt a győztes Otto : „kegyelmezek néktek, Hogy véreiteknek a hírt megvigyétek; De megbélyegezlek, Hogy hitele légyen otthon beszédteknek." S meg len bélyegezve a hét gyáva harczfi . . . Jobb lett volna nékik dicsően meghalni, Mint fülek s orr nélkül Térni haza mostan a harcz mezejéről. Rokonaitok, ha a hazába értek, Ölelő karokkal jőnek-e elétek, Mondva : hozott Men! . . . Szánalom és örömkönynyel szemeikben!? . . . Ne térjetek vissza a szabad hazába, Nem türetik ott meg, a ki halni gyáva; Ki sem vár hon rátok, Menjetek bujdosni, nincs többé hazátok. — II. Megindul a hajó Magyarország felé, Mellyre Őket Otto, a győztes ülteté. Zugnak a hullámok, .... Mintha a Duna is neheztelne rátok. *) Minő igaz személyes részvéttel viseltetik a t. gróf nemzeti irodalmunk iránt, a felől egy jellemző vonást emlitek fel . Erdélyben jártamkor szerencsés valék a t. gróf által egy kedélyes mulatságra meghivatni, mellyet ugyanazon nyári palotájában tartott, mellynek most már „erdélyi nemzeti muzeum" a neve. Ott a t. gr. egy halmaz elsárgult kéziratot mutatott elő, örömtül ragyogó szemekkel mondva , hogy ez általa véletlenül felfedezett kincs, egy szomorúan elhalt szaktudós hagyatéka közül való. Ez volt néhai Debreczeni Márton Kievi csata czimü hőskölteménye. A mű csak tisztázatlan iratokból állván, a t. gróf sajátk híleg tisztáza la a néhány siás bolt irre menüi munkát (még pedig igen szép írással). Hány főrangú hazánkfia dicsekedhetik azzal, hogy csak el is olvasta, a mit ő olly szenvedélylyel sietett megmenteni az enyészet kezétől? E sok tekintetben remek hőskölteményt a t. gróf később kiadta saját költségén s az egész jövedelmet a szomorúan elhunyt s a hazának sok hasznot, magának sok gondot szerzett Debreczeni Márton családjának engedte át. • • Feltünedeznek már a Kárpát hegyei, Mellyeknek ormait csillámló hó fedi; A csonka vitézek Felétök olly búsan, bánatosan néznek. Mit érez a rab, kit visznek bitófára? És ők mit éreznek a hon látására?! .... Megrendül a szivök . A jövendőtől nincs mi jót remélniök. „Álljatok meg! . . . mi hír? . . . de ne feleljetek, Könnyes szem, véres arcz beszél helyettetek. Hol a magyar sereg? S egyedül titeket hazamért küldjenek?!" „Ki a honért, ha kell, elvérzeni gyáva, Legyen rút rabszolga szép Magyarországba". Legyen csúszó féreg, Ki hónát, nemzetét becstelenité meg!" „Nincs többé vagyontok, nincsen szabadságtok, Sújtson benneteket a nemzeti átok! Nem ontjuk véretek : A világ csúfjára megvetve éljetek!" — Kemény az itélet, rettentő az átok : Becsületszerető nemzet volt birájok; Nagy a büntetések ; Czudar gyávaság volt az elitélt vétek! Vida József: A kétszer elesett magyar király. (Történeti beszély.) P. SZATHMÁRY KÁROLYTÓL. I. Azok a ragyogó kövek, mellyek a fejedelmek koronáin csillognak, legtöbbször hasonlók azon harmatcseppekhez, mellyek a kedves halottaink sírjára boruló szomorfüz ágait érintik. Szomorú fény, szomorú dicsőség ez, melly alá a politika legtöbbször a kebel és élet boldogságát temeti. Oh a természet azon nagy törvényét, „hogy egy helyen két test nem létezhet" a szív is követi s az a nimbusz, melly az uralkodók bölcsőit környezi, gyakran a sirig kizárja a lélek és élet valódi örömeit, melyeket Isten kegyadományul adott embernek. Az 1440-ik év ép illy végzetteljesen szomorú vala két uralkodó szivének, bár birtokosaik fejein a magyar és lengyel korona fénylett. A meghalt Albert király 31 éves szép özvegye Erzsébet s a tüzvérü 16 éves lengyel király i sö Ulászló voltak ezek. 31 éves nő, 16 éves férfiú s a végzet mégis férj- és nővé akará egyesíteni őket. A magyarországi rendek elismerék a szép, özvegy királynő trónjogát, de hozzátették, hogy e pillanatban, midőn a keleti vad ellenség vég pusztulással fenyegeti a hazát, a női karokat nem tartják elég erősnek a csapás elhárítására s nyakasan követelték, hogy a még gyászát le sem vetkezett királynő, ki azon felül magzatot horda szive alatt, férjet válaszszon magának. Magyarország tekintete Ulászlóra esett, a fiatal lengyel királyra, kiről minden oldalról dicséret hangzék. Lengyelország tekintete a magyar koronára, mellynek a lengyellek egyesülésétől a kereszténység megmentését, az egyedüli üdvöt feltételezé. S hiában veté a szerencsétlen királynő, hogy még le sem peregtek megholt férjeérti könyüi; még nem is tudja, ha nem ajándékozandó királyt az országnak; hiában menté magát a fiatal lengyel király korkülönbség- és természetellenességgel : itt mint ott, meg kelle hajlani a közjónak, s a népek kívánságának. És amit az özvegy királynőnél szükség és fenyegetés, ugyanazt eszközli a lelkesítés az ifjú királynál is. Magyarország követei megindultak, hogy eljegyezzék Lengyelországot, bár a két kormányfő szive „igen" helyett, határozott „nemet" mondott. Erzsébet csak anya volt már s e házasságtól a leghatározottabban idegenkedett s a szűzies érzelmű királynővel a politika épen kérői szerepet játszatott. A királynő leánygyermeket remélt s a vas sors előtt meghajolni tanita szivét, — de még Krakkóban voltak a kérő követek, midőn váratlanul és épen út közben ii gyermekkel ajándékozá meg a végzet.