Vasárnapi Ujság – 1858
1858-05-30 / 22. szám - A kisdedóvás Aradon 261. oldal / Vegyes tartalmu
263 1646-ban gróf Bethlen István az illyei ref. megyének egy pár szép, nagy harangot öntetett, mellyeknek kerületeiken olvasható betűkkel ez van bevésve : „Halle Campanam fecit Illustriss. Comes Stephan Bethlen de lktar Perpet. Comes Inclyt. Cottus Hunyad et Maramaros Eccles. Reform. illyens." 1748-ban a katholikus atyafiak templomunkat a nagyobb haranggal együtt elfoglalták; a kisebb pedig az akkor pusztán álló dévai várba vitetett és 59 évig ottan nyugodott, s annak visszakaphatásaért az armorum praefecturához folyamodván, utasittattak a bécsi agentiához, hogy a cs. kir. Felség szent szine előtt eszközöltessék ki a letartóztatott harang ősi helyére való visszatétele. Kérésök foganatlanul vissza nem tért, — 1794-ben hangjával az egyház hiveit ismét megörvendeztette. De ekkor már nem volt hová gyűlni az imádkozó népnek, hacsak a szabad ég alá nem. Miért oszolni, vándorolni kezdett a nyáj, és mint a hajdani zsidók sátraikat csak deszkaanyagból kecskebőrrel befedve késziték, ők is egy kisded oratoriumot állitanak. Minthogy a templom jóval fél század előtt is fából, kevésbé avatott mesterséggel épült volt, de az idő által elhasználva lévén, 1798-ban a J. B munkás szorgalma s más segédkezek után nem annyira nagy, mint külsőleg diszes, belsőleg kényelmes, kőből álló templom, és félig torony épült, melly 1843-ig sok nyigatás közbejövetelével használtatott is. Ennyit a múltról, de már az újról! Több éve már, hogy ezen imaházban az evangyéliom magvait hintegetem, mégsem mondhatom, hogy az országban „legszegényebb és elhagyattatottabb" volna; annyit tudok ugyan, hogy az ezelőtti években, midőn a szent helyen imádkozó szemeinket felemeltük, megütődve pillantottuk meg a fejünk felett elrongyollott fedelet, kárpitot és mindenfelől meghasadozott kőfalakat, s mint aki bűnei miatt az isteni gondviselésben kétkedik, szüntelen a menny leomlásának haragjától rettegtünk! Nagyon roszul van tehát a tudósító adata, midőn regényes álomba ringatja magát, és azt regéli, hogy az imaház az elgyengülés legalsó fokán és a semmisülés örvénye szélén áll, sokkal jobb volna ezen keserű gúny helyett sikeres javaslat. — Nem kárhoztatom az igyekezetet, hiszen egy szent czélra törekvés sok elnézést szenved meg az eszközök választásában, de az olly ferde állitások után a czélt inkább távolitva, mint megközelitve látom. Ezen árva egyházat, mellyben a lelkész is önfáradozása s igyekezete után tartja fenn magát, a tudósitó nem hajthatja olly hamar szorgalomra, mint hajdan a spanyolok a szegény amerikaikat az áhitatosságra kényszeritették. Gondolom, egybe kelle vala vetnie a financziát is, nem pedig csak dictatori hangon pálctát törni, s az áldozatok felé fejér zászlót emelni, pártolni, segiteni czélarányosabb az egyházat; ugy utánozva azt mások is mehetnek erőről erőre. Hogy a nagyon tisztelt b. Bornemiszáné a templomot saját költségén épittette, s azután semmi felügyelet senkitől reá nem fordíttatott, azt tagadom. Ösmeretes mások előtt is a bárónénak szerény szép lelkülete, mert egyházunk érdekében annak sorsát megtekintve, erényesen és buzgón föllépvén, és nemcsak tervezni, hanem gyorsan életbeléptetni is kezde minden elhanyagoltakat, tudván azt, hol a népben szilárd akarat és tetterő nem hiányzik, kicsiny kezdemény is, kivált ha nagyok pártoló méltánylatára vívhatja ki magát, váratlan üdvös eredményeket idézhet elő. Anélkül tehát, hogy a hívek bármi segedelemmel járultak volna az elkezdendő munkához, a báróné minden felekezetességen felülemelkedett, és nemcsak a templom és torony megújításában fáradozott, és világi javaiból áldozott, hanem az uj papi lakra is több anyagot ingyen kegyeskedett adni. A megye elavult és használt clenodiumait többekkel szaporította, s országszertei jóltevők adakozásai utján a templom és torony, mint a Phoenix, hamvaikból kiemelkedjenek. 1846-ban s ma is egyházvidékünkben az elsők közé tartozik; ha nem fényesiti is a templomot arany, mint a Salamonét, sem porcellánfedél, mint a chinaiak tornyát, mégis mind csinosan el van látva s egyebekkel együtt hiven kezeltetik. — Örömmel mondhatom tehát szent Pál szavait : ,,A régiek elmultanak, és mindenek megújultának !• A tett nyilván szól, s annak jótékony eredményei mutatkoznak is; de tudom, hogy a bárónénak nemes lelke nem szorult sem az én, sem az idegen dicséretekre, — mégis egyházunk nevében hálás érzelmemet abban fejezem ki : „Hogy virágoztassa Isten magas családja szerencséjét és boldogságát, tartsa fenn sok időkig a hazai egyház díszére, ha nincs bevésve neve a néma kőrakásba, de bizony él a mi szivünkben !" Végül kérem S. J. tudósítót, közöljön ezután is, de a bajokon gyökeresebben segítsen is. Amit közölni akar, azt előbb jól megfontolja és vizsgálja, nehogy ott sújtson ostora, hol az érdem hálás elismerésével tartoznék. — Sz. Ch., illyei ref. lelkész. A Nézaljáról (Bihar), május 1. Érdekkel olvastam Laukának „Vidék" czimü humoristikus munkáját,mert abban a,,Rézaljáról" sok jellemzetest irt, s megvallom, kettős igyekezettel fürkésztem a rézaljai társas élet minden oldalait, de annyi árnyoldalt — mennyit Lauka — nem találtam. Ma már egy játék franczia kártyáért nem küldenek el Kolozsvárra, sőt Margitára sem. A társalgás talál magának szebb és nemesebb irányt is, mint a kártya-, vagy borosasztal. A férfiak például a törvénykezés, irodalom, belső és külső gazdászat köréből merítik rendesen a beszélgetés tárgyait. A nők vagy olvasnak, vagy szebb magyar dalainkat éneklik; a kártya már ma, kevés kivétellel, csak a pajkos gyermekek játékszere szokott lenni. A Rézaljának szelleme átalában véve (én is mint Lauka a felsőbb köröket értem) magyar, az irodalomnak barátai szeretnek olvasni, férfiak és nők egyaránt; de az anyagi korlátolt érdekek nem engedik meg, hogy minden egyesek, az irodalomnak minden termékeit meghozassák, — egyik egyet, másik mást hozat meg, és azután egymással kölcsönösen közlik. — Jól van ez igy is, mig jobban lehet! Vannak itt tiszteletreméltó magyar házak, mellyekben még feltalálhatni a régi ősi magyar vendégszeretetet, hol a szives és lelkes magyar házi nő eszünkbe juttatja mindazt, amit szépet és dicsőt ősanyáinkról a krónika beszél. Mutathatnék fel jeles és okszerű gazdákat, de ék emberbarátokat és nyíltszívű házigazdákat, de hiszen, ezek a nagy közönséget csak annyiban érdekelhetnék, amennyiben legfeljebb is csak azt mondanák : mégis sokat változott a Rézalja, mióta a „Vidék" napvilágot látott! De fájdalom! a népnevelés most is azon a fokon áll, mellyen ezelőtt száz évvel állott. — Az iskolák az illető papság felügyelete alatt — ha a közéletet nézzük, semmi haladást sem bizonyítanak. A magas kormánynak intézkedései e tekintetben fennállanak, az orgánumok kötelességszerűleg eljárnak, de eredmény nincs, mert a 800 év óta elhanyagolt szent ügyet, az évenkint történni szokott egyszeri, vagy kétszeri — leginkább csak tudakozódó — körültekintés, pangásából ki nem emelheti. Korunk az egyesületek korszaka. Létrehozni valamit, kivált ha azt nem évek hosszú során át kívánjuk létesíteni, egyesületek által lehet legkönnyebben. A népnevelés körül is legczélravezetőbbnek gondolnám, ha „népnevelést előmozdító" egyesületek keletkeznének. Ekkor talán könnyebben elérnék azt, hogy a buta nép nem lenne buta, s nem gyönyörködnék abban, ha a birtokossági erdőket felgyújthatja, s midőn a gazda cselédet fogad, nem fogadna házához tolvajt, s magának veszekedő társat. A Rézalján igen sok vadállat van, bár évenkint a ragadozó állatok kiirtására szoktak zaklató vadászatok tartatni, — de aki már életében szerencsés volt, illyen úgynevezett nagy vadászatokon jelen lehetni, annak nem szükséges bőven magyaráznom azt, hogy a nagy lárma és semmi rend miatt ezek eredményre nem szoktak vezetni, — s nem csuda, ha aztán a farkas fényes délben is elviszi a bárányt. Diószegen 1857-ben egyszer egy rablót dobszóval fogtak el, — de ez csak egyetlen egy eset volt, a maga nemében páratlan, — másodszor aligha sikerülne, s alig mernék az illetők is a próbát ismételni. Megtörténik lesz az, hogy mig a vadászok a vadat az erdőn s a bérczen keresik, a völgyben az apró bokrokból tör elő a farkas s kárt teszen. Azonban nem tudom meghatározni, váljon az állat vadabb-e, vagy azon emberek, kik naponkint gyújtogatják az erdőket,mintha bizony úgyis el nem fogyasztanék azokat időnap előtt! " Tóth János, Ilenczida (Bihar). Mióta a Vasárnapi Újság olly sok hasznos és jótékony közleményekkel árasztotta el az országot, községünkről e lap hasábjain mindekkorig csak egy árva listát sem lehetett olvasni, pedig ezen kis község, akár kies fekvése, akár mint Nagyvárad és Debreczen központja, akár mint a vasúti vonalhoz közel eső hely — de még, régiségi szempontból is megérdemli, hogy egy pár sort szenteljünk számára. Községünk, melly körülbelül 2000 lakost számlál, fekszik a Berettyó parton. Hajdan,miként canonicalis okiratok bizonyítják, e folyónak partján vár volt, a dus s gazdag Pethők tulajdona, később a Nadányiak laktak ott, bizonyosan azon időszakban, midőn egy Nadányi, Báthori Gábor Erdély fejedelme megölésében részes levén, a Nadányi család Erdélyből Magyarországra menekült. A nép monda szerint kellett itt birni a Bornemisza családnak is, miről leginkább tanúskodik a Berettyó folyó mentében azon sziget, melly a nép ajkain jelenleg is „Bornemisza sziget" név alatt emlittetik. Hosszas lenne az egymásután következő, itten birt családoknak leirásába bocsátkozni, czélom lévén jelenleg e község haladása és maradása. A roszabbikon kezdem, hogy a jobbikon végezhessem. Szellemi tekintetben nagyon elmaradtunk más községektől. Vasárnapi iskolánk nincs. — Lelkészünk igyekezett ugyan ezen lélekre üdvösön ható iskolát megalapítani, de fájdalom csak a kezdetben maradt — miért? Vasárnapi könyvtárunk nincs — pedig én sok lakost ösmerek, ki szívesen olvasgatná Boros Mihály és más íróink e tárgyra vonatkozó becses dolgozatait, sőt filléreit sem vonná el a nemesebb élvezetektől, de fájdalom nincs — miért? Faiskolánk nincs, sőt széles és felárkolt utczánk sincs beültetve; pedig csin, egészség s mi legtöbb, tűzvész tekintetéből mennyire szükségeltetnék — hát a fatenyésztés iránti rokonszenv — hol maradt? Hírlapot magán egyének járatnak több rendbelit, de községünk asztalán az egy kormánylapot kivéve, egy sem hever — miért? Miért? fogja kérdeni a világ, én kereken kimondom, azért, mert elhanyagolják azok, kik a népre hathatnának, de nem teszik, pedig a melly községben majd minden háznál ujjonnan szerzett szent Biblia tartatik és olvastatik, az oly népre, melly vallásos és erkölcsös, mi könnyű lenne hatnia azoknak, kiknek nemcsak kötelesség szerinti hivatásuk, de lelki teendőjök volna. Nem hagyhatom emlitelenül községünk azon szép jellemvonását, miszerint árvaságra vagy ínségre jutott szegényeit, részint a rendőri kihágásokból kegyült összegből,de leginkább saját adakozása folytán maga látja el élelemmel — ugy, hogy ezen községbeli szegényt, más község még soha nem látott házai előtt koldulni. Vetéseink átalában rostak — esőnk e tavaszon még nem volt, a mezei gazda máris aggódva néz a jövő elé. Közli Beöthy Vincze.