Vasárnapi Ujság – 1861
1861-02-10 / 6. szám - Életem legszomorubb napjai. Jókai Mór 62. oldal / Elbeszélések - Mindszenti Gedeon. Pogány magyarok napvárása 62. oldal / Költemények
csak valamennyire is önálló férfi, a politikai jogok ezen legbecsesbjét akadály nélkül élvezheti. Csak egy hiánya van e törvényeknek, hogy tudniillik, az akkor uralkodó tekinteteknél fogva, mózesvallásu hazánkfiai az alkotmány sánczai közé be nem vétettek. Meg vagyunk győződve, hogy e hiba, a legelső alkalommal, ellenmondás nélkül ki lesz javítva. A felhozott példából látjuk, hogy mily nézetkülönbség tapasztalható, az aránylag csekély 12 évi időköz alatt is. Boldog az, aki az idővel maga is haladni tud, s aki nem hasonlít az egykori franczia legitimistákhoz, a kik 1793-ban kiűzetvén az országból, a midőn 1815-ben visszavándoroltak, csak azt árulák el, hogy a lefolyt évek alatt semmit sem tanultak, semmit sem feledtek. Istennek hála, hogy hazánkfiai, kik hosszú szünetelés után újra a tevékenység mezejére lépnek, nem ezen megrótt osztályhoz tartoznak. Nem kizárólag Apponyi Györgyre mondjuk ezt, mert valaki még hízelgésnek találná szavainkat venni, hanem ugyanezt mondjuk nemzetünk legtöbb előkelő fiaira, akik a 10 évi kényszerített hallgatást a sorstól elrendelt jótékony életiskolának tekintették, s a vérig veséig ható leczkékből üdvös tanulságokat vettek. Véleménykülönbségek most is mutatkoznak, de a czél mindenütt ugyanaz; talán szétágaznak az utak, melyeken haladni akarunk, de az irány minden részen egyenlő. Ezeket előrebocsátva, nem félhetünk a félreértésektől, ha Apponyi György grófnak életirásában, az egykori udv. kanczellár működésének egyik legfőbb vonását sem mellőzzük Mindnyájan emlékezünk rá, hogy az 1844-iki országgyűlés bevégzése után, Apponyi György kanczellár minden törekvését oda irányzó, hogy a következő országgyűlésre konservativ többséget tudjon előteremteni. A foganatba vett eszközök azonban épen nem voltak alkalmasak a szándékba vett czél elérésére. A történet bebizonyította, mennyire hibás politika volt, a fényes nevü s nagy birtokú konservativ főispánokat a megyék kormányrudja mellől elmozdítani, s helyökbe, (nevezzük őket valódi nevükön), pecsovics adminisztrátorokat nevezni ki. Azonban mindezek oly tetvelődések voltak, miket az 1848-ik után bekövetkezett irtózatos viharok végkép elsodortak, ugy hogy emlékük is csak a történetírás lapjain maradt meg. E pillanatban Apponyi György egy oly kormány tagja, mely, ami a főispánok kinevezését illeti, egészen az ősrégi rendszernek hódol. Most a főispánok a megyékben megint azon állást foglalják el, melyet törvényeink kimutatnak, s melyet az egykori ellenzék mindig követelt; tudniillik, hogy a méltóságuk képviselje a koronát, elnököljenek a közgyűléseken és a tisztújító székeken, de másként a megye kormányzásába be ne avatkozzanak, mert ez kizárólag a közgyűlést és a szabadon választott tisztviselőséget illeti. Mellőzzük ez alkalommal Apponyi György gróf működéseit az úgynevezett megerősbített birodalmi tanácsban, mert tudjuk, hogy hazánkfiait csak az erkölcsi kényszerűség s valamely gyakorlati eredmény elérhetésének reménye bírható arra, hogy ezen törvényeinktől el nem ismert idegen testületben hihetőleg egyszer mindenkorra megjelenjenek. Még csak a jelenben Pesten működő országbírói tanácskozmányról kell annyit megemlítenünk, hogy közhiedelem szerint e tanácskozmány eredménye kielégítő leend, miután a nemzetnek azon kívánsága, hogy először a megyei törvényszékek helyreállíttassanak, másodszor, hogy a magyar magánjogból minden, ami csak lehető, újra érvényre emeltessék, a tanácskozó bizottmány kebelében közmegegyezéssel találkozik. Pogány magyarok napvárása. (Az ós mythosz szerint.) ihletem legszomorúbb napjai. (Naplótöredékek JÓKAI MÓRTÓL.) (Folytatás.) Néhány percz múlva egy szalontai gazda jött a vezérhez, panaszolva, hogy a katonák elhordták a kerítését tüzelőnek. — „Elhordták P' kérdé a vezér keserű iróniával : ez nagy disciplina volt tőlük; másutt ott gyújtották meg, ahol találták s ugy feküdtek mellé. Ne haragudjék érte, jámbor hazafi, három nap óta veri már őket az eső, s még „ebben az esztendőben" nem háltak fedél alatt. A panaszttevő elkotródott. Fogalma sincs arról békés tűzhelye mellett ülő embernek, hogy a nyomor nem tanult udvarias lenni. Vacsora után egy fiatal művész, kit Görgei nagyon szeretett, s mindig magával hordott, vette elő nyirettyüjét, s hatalmas varázshangokon húzta el az akkor legkedveltebb népdalokat : „Talpra magyar!" „Ég a gunyhó, ropog a nád,"— aztán meg azt, melynek az a refrainje, hogy „Éljen a magyar." Olyan szépen húzta, hogy nekem a szívem facsarodott el a gondolatnál, hogy talán egy hónap múlva már a dalokat majd nem lesz szabad énekelni; keményszívű urak megbüntetik érte még azt is, aki dallamaikat az utczán fütyörészi. — Hiszi-e ön, szólt e mélázásom közben Görgei, hogy ez a gyerek valaha európai hírű művész fog lenni. Olyan kedvem volt akkor, hogy semmit sem hittem. Pedig ebben igaza volt Görgeinek, mert az a nyirettyűs fiú abban a piros bársony blúzban Reményi Ede volt. Az orvos jónak látta, figyelmeztetni Görgeit, hogy ideje volna sebét beköttetni. Mintha most is látnám azt a hosszú, mély sebet. Valahányszor kísértetbe jövök, hogy a kárhoztatás kövét felemeljem, az egykori fővezér feje ellen, mintha mindannyiszor e sebet látnám, e megmegnyíló, vércseppekben felelő sebet, és a vezér fájdalomtalan, csukott ajkat mellé, és mintha előttem állna az a kemény tekintetű szempár most is, és mondaná: látod, neked ez jobban fáj, aki nézed, mint nekem, aki érzem. Orvosa D . . szky , egy magas barna fiatal férfi, bár nem tartozott a hadsereghez, nagy gonddal ápolá a sebet, mely még akkor tört csontokat is vetett ki, s azt mondta nekünk, hogy az a seb még nem szűnt meg halálos lenni. Be jól járt volna vele ! Hasadj, hajnal, hasadj már! Szivünk, lelkünk alig vár, Hasadj ki szép pirosra, Pirosra, harmatosra, Mint a rózsa levele Levele, Imakönyünk hull bele, Hull bele, Hasadj, és szüld a napot, E legszentebb csillagot, Hadd tépje szét az éjet, Mely lelkeinkre lépett, Nap! te vagy az Istenünk, Istenünk, Az éj ellen fegyverünk Fegyverünk, Mikor te lépsz az égre Lengő aranymentébe, Aranysugár-paripán, Sirva fakad az imán, Turul madár felröppen Felröppen, Százezer kard megcsörren, Megcsörren, Forrás indul, ér csereg, Midőn látják képedet, Erdők , mezők zajongnak, Mint kikről lánczot óldnak, Nyilik a föld virága, Virága, Rajt harmatgyöngy a párta, A párta, Lásd a Mátra kék hegyét, Milyen vágyva néz feléd, Duna szent hullámai Vigan kezdnek zajlani, Fényben ragyog Budavár, Budavár, Szivünk, lelkünk alig vár, Alig vár, Szemed csak egyet pillant, Es im zeng a hősi lant, Az ősz táltos kezdi meg, S visszazengi völgy, berek, Ifjak, szüzek utána. Utána, — így vár téged egész ország Dunája. Villogtatjuk kardjaink , Csattogtatjuk pajzsaink, S a mit csak kiván szived, Paripánk is a tied, Kincsünk, vérünk, mindenünk, Mindenünk, Csak jőj már, jőj, Istenünk, Istenünk! Süsd ránk arany világod, Csókold meg a világot, A földnek már meleg kell. Gyulaszd föl lángszemeddel, És űzd el a felleget, Felleget, Tűznyiladtól megreped, Megreped, Mutasd meg szörnyű fényben, Mi tenyészett az éjben, Hogy a rontó lidérczet Leküzdje drága néped, Ségen, földön dicsérjék, Dicsérjék, A magyarok Istenét, Istenét! Mindszenti Gedeon.