Vasárnapi Ujság – 1865
1865-09-17 / 38. szám - Lóháton és gyalog. G. 470. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések - Rajka Teréz: Nem tudják ezt a nagy urak 470. oldal / Költemények
Ez időben egy 16,000 emberből álló hadtest küldetett Forgách Zsigmond főparancsnoksága alatt Báthory Gábor ellen, j Megbízatása foytán amar 1611-ben be is vonult Erdélybe, s Gyula-Fehérvárt csakhamar elfoglalva, Báthoryt Szebenbe szorította, ki már kész volt a megadásra, és a békesség megkötésére, midőn váratlanul a töröktől jelentékeny segédsereget nyert; következtében nem mert többé melynek Forgách összeütközni elhatalmasodott ellenével, annyival is inkább, miután seregében Báthory pénze által titokban eszközlött elégületlenség is mutatkozott, azért jobbnak látta a visszavonulást. Annyit azonban mégis elért erélyes föllépésével, hogy a fejedelmet sokkal hajlandóbbá tette a béke elfogadására, ugy hogy az még ugyanazon évben Tokajban megköttetett. A II. Ferdinánd király által egybehívott 1618-ki koronázási országgyűlésre megjelent rendek Forgách Zsigmondot Magyarország nádorául választák. Nehéz állása lett nemsokára a Bethlen féle nyugtalanságok alkalmával, a midőn is egy ideig Erdélyben tartózkodott, s midőn a közte és a Bethlen részén vezérkedő Thurzó Szaniszló közti alkudozásokban működnek, hogy a fő fontosságú érsekújvári várat Ferdinánd részére visszaszerezze,ugyanott megbetegedett, s Nagyszombatba vitetve magát, néhány hétre reá, 1621-ben meghalt. Ily férfiú, ki a nyilvános életben oly nagy szerepet játszott, nem maradhatott egészen észrevétlenül magán foglalkozásai között sem. Tudva van róla, hogy a művészet és tudomány hő tisztelője volt s minden kitelhető módon igyekezett azokat előmozdítani. Az elsőt igazolja az általa megirt „korának története", mely művének nyilvánosságra hozatala most több szempontból is méltó volna, továbbá az általa irt „Codex Epistolaris", mely a magyar királyi udvari kanczellária levéltárában őriztetik, és végre az alatta már csaknem végpusztulásra jutott Ghymes és Gács várainak ujboli izlés teljes felépítése. Tudomány-szeretete mellett szól azon körülmény is, hogy számos akkori tudós, neki ajánlá fel műveit, mint szintén tudósnak és tudomány-kedvelőnek. Ezek közt legfontosabb Kitonics János hires munkája: ,,Directio Methodica Processus Judiciarii in Hungaria." — Három neje volt (Losonczy Katalin, Thuróczy Zsuzsanna és Pálffy Katalin) s nemcsak számos utódra tett szert, hanem igen terjedelmes birtokhoz is jutott, ugy hogy ő korának egyik leghatalmasabb urai közé tartozott1. 7. Nem tudják ezt a nagy urak. Hogy viruló nyáron milyen Szép a kora reggel, Nem tudják ezt a nagy urak, Csak a szegény ember, Öt, a midőn megjelen az Ég fényes királya, Elfáradva már a szabad Mezőben találja. Ö lesi el a virágok Titkos susogását, Hallgatja a vadon erdők Galambja bugását. Kasza, kapa, vígan forog, Cseng, peng a munkában, Megfürdik a regy üdítő Tiszta harmatában. Ha szellő leng, hullámzik az Aranykalász-tenger. Nagyot bólint közte itt-ott Egy-egy magos kender. Szárnyra kelnek zsonogva a Mézet gyűjtő méhek. A juhnyáj a hegytetőkön Legelészve leéget. 470 Bús dalával kiséri a Pásztor furulyája. Mint halk sóhaj viszhangzik a közeli bérez rája. Hadd járjon a nyáj! megálló A kis patak partján, S mosolyog, hisz kedvese jön Korsóval a karján. Siet a lány, hogy ne várjon Soká ifjú rája, Messze látszik a mint libeg Píros pántlikája. „Adjon Isten szép jó reggelt! Gyöngyömadta rózsám." ,„Adjon Isten, Jancsi lelkem! Régen vársz-e itt rám?"" „Jó ideje már lesz ennek, No de semmi kincsem! Majd másként lesz jövendőben, Ha megsegít Isten . . ." „Emlékszel-e kis galambom Mikor tánczban voltunk. Mint szerettük meg egymást, Pedig alig szóltunk ?" „Emlékszem! Hát te mikor a Fonóban az orsót? . . . Jaj de mennem is kéne már! Merítsd meg a korsót."" Igy cseveg a lány, míg ifjú kebelére zárja. Öreg anyja a friss vizet Zsémbelődve várja. „Még egy csókot" . . . ,„Isten veled!"" S gyorsan tova mégyen. Jó magasra ért már a nap A felhőtlen égen. Sugarait mind forróbban Lövelli a földre. Boldog, a ki elvonulhat Árnyat adó zöldbe. Facsaróvá izzad künn a Földmivelő ember. A paloták hüsében most kezdődik a reggel. Rajka Teréz: Lóháton és gyalog. (Viszonválasz Bérczy Károly urnák.) „Játék és munka" czim alatt egy kis elmefuttatás jelent meg e lapok 33-dik számában — eredménye azon benyomásoknak, melyeket az idei pesti regatta s lóversenyek eleven tarka képei gyakoroltak reám, s velem együtt bizonyosan igen sok elfogulatlan szemlélőre. Az öröm közé, melyet a pezsgő élet nyilvánulása gerjeszt, bármily téren találkozzunk vele, némi keserűség vegyül, mert e pezsgés csak annál sötétebb színben tünteti föl munkaterünknek kietlenségét. Önkéntesen föltámad a vágy, vajha a komolyabb foglalkozás pályáin is már ily élénk versenyzésnek, ily egyesített erőfeszítésnek, ily meleg érdeklődésnek lehetnénk tanúi vagy azonban koránsem ragad el annyira, hogy e nemes játékokat kárhoztassuk, hanem csak azon óhajtást kelti, hogy túl nem becsülve fontosságukat, osszuk meg erőinket arányosan a játék és munka között. Ezeket iparkodtam fönn említett czikkemben kifejteni. Bérczy Károly ur, a Vadász-és Versenylapok szerkesztője, hivatalos kötelességeül ismerte, a sportnak s még inkább a sportot kiváló szeretettel űzö főúri osztálynak védelmére kelni, szóra kapott. (Vas, Ujs. 34. szám. ,,Czél és eszköz" cz. czikk). A tárgyhoz illőnek tartotta, hogy velem gyalog emberrel, a ki számára a sport „ne nyúlj hozzám" virág, lóhátról beszéljen. Azon önérzetben, hogy a gyepen lóhátról messzebb látni mint gyalog, a szürke elmélet emberének mond, ki mélyebbre nem hatol, s e miatt egyoldalú, igazságtalan s a sportról igen hibásan okoskodott. Különben megengedi, hogy bizonyos föltételek alatt az én látköröm is szélesbülhet — magam is biztatom magamat azzal, hogy gyalog oly messze láthatárt nyitó ormokra kapaszkodhatni, melyekre lóháton bajos feljutni, s igy tán csak sikerül oly álláspontot foglalnom, ahonnan nem lesz szükség ellenfelemre fölnéznem. Lássunk hát a dologhoz*). B. úr azzal kezdi ellenvetéseit, hogy kiemeli arisztokratiánk érdemeit , elmaradásunkért az összes nemzetet hibáztatja, s el is sorolja egyes osztályaink fő hibáit s mulasztásait. Mindezekben annyi igazság s oly helyesen van elmondva, hogy eszem ágában sincs, kifogást tenni az ott mondottak ellen. B.urnák e tárgyban kifejtett nézeteit én is vallom s csak azt nem értem, miért hozza föl ellenem, s miért kivánja tőlem, hogy egyes osztályaink hibáiról okoskodjam, holott, meggyőződése szerint, a sportról oly hibásan okoskodtam? Mily érzékenykedés az, mihelyt valaki az úri mulatságokhoz nyúl, menten más területekre utasítani, hogy ott kereskedjék? mihelyt valaki megpendíti, hogy erőlködésünk nem oszlik meg helyesen e játékok meg egyéb teendőink között, menten fölriadni, mintha egy egész osztály volna megtámadva, bevádolva? Egy osztályt sem volt szándékom megtámadni, annál kevésbbé, mert a csónak-egyletek is szemem előtt lebegtek, melyek — mint B. úr bizonyosan örömmel vette észre — most már a középrendnél is erősen lábra kapnak. De miután Bár e térre ragadott, követnem kell, nem hogy állításait megczáfoljam, mert igaz voltukat ezelőtt sem vontam kétségbe, hanem hogy kiegészítsem. Szívesen elismerem főrendünk országos érdemeit, nem feledem, hogy közintézeteink megalapítását kiváltképen ezen osztálynak köszönhetjük s hogy a legjelentékenyebb adakozások csaknem stereotyp ugyanazon nevekhez fűződnek. Koránsem követelem, hogy — mint B. ur kifejezi — mindent ugyanazon egy osztály izzadjon ki. Azt tartom azonban, nem lép túl a méltányosság határán s koránsem hálátlanság kivárni, hogy a kikért századokig milliók izzadtak, épen azok izzadjanak vissza legtöbbet. Az igazságos nem azt méregeti, ki ad átalában legtöbbet, de ki ad tehetségéhez képest eleget, s ily szempontból alighanem ezen osztályban is akadnánk még elég névre, mely a kellő mértéket meg nem üti. „Vagyonos nemzet, melynek szép, jó és nagy iránt kiművelt, éles érzéke van — itt a bökkenő; mi ilyen nemzet nem vagyunk" mond tovább B. ur. Tökéletesen igaza van; de hát minek tanit engem erre, hisz én sem a lóversenyeket okolom hátramaradásunkért. Hanem e tekintetben is, a dolgok természetes rendje szerint, nem a B. úr által védett osztály irányában kell-e a legnagyobb igényekkel előállanunk? Nem vagyunk vagyonosak — ezért körülményeinket s nemzeti jellemünket egyaránt kell vádolnunk. De ha hibáztatjuk azokat, kik nem eléggé szorgalmasak, kitartók, hogy becsületes munkássággal valamit megtakarítsanak, vagy az öröklött, filléreket forintokká növesszék, mit szóljunk akkor azokról, akik könnyelműségből, hivalkodásból az ősöktől reájuk maradt vagyont nem bírták megérteni, a dús telket idegen kézre eresztették? Hol van itt a nagyobb, a károsabb mulasztás? — És azt a kiművelt érzéket kinél követelhetjük meg leginkább? Bizonyosan annál, aki legtöbb idővel és vagyonnal rendelkezik, hogy magát kiképezhesse, akit a kenyérkereset *) E czikk irója a közelebbi hetekben Pesttől távol levén, B. ur czikkére csak most, hazaérkezése után válaszolhatott. Szerk.