Vasárnapi Ujság – 1866
1866-01-14 / 2. szám - A kortesvilág eredete. Pálffy Albert 14. oldal / Elbeszélések; genreképek - Ilyes Bálint: Dalok I. II. 14. oldal / Költemények
14 E hadjárat közben hadnagyságig emelkedett. A katonasággal azonban csakhamar föl kellett hagynia. A Kolozsvárra bevonulás utáni nap Bem hirlapszerkesztésre szólitotta föl; így indította meg a „Honvéd 11 czimü lapot, mely 1849. jan. 1-től aug. 14-kéig naponkint jelent meg. A mellett, hogy lapot szerkesztett, mint szolgálat nélküli katonát minden olyan feladatnál alkalmazták, ahová katona kellett, s a melyek a Kolozsvárról való eltávozás nélkül teljesíthetők voltak, így nevezték ki a kolozsvári vegyes rögtönitélő bírósághoz, melynek tárgyalásaiban, szelíd kedélye daczára, részt kellett vennie. A forradalom megbukása után az ő élettörténete is, mint annyiaké, gyászlapot mutat, — nyolcz év szenvedéseivel. 1849. aug. 14-én az oroszok elöl kivonulván Kolozsvárról, négy évig bujdosó volt. De nem külföldön. Fájó szívvel vált hontalanná lett barátaitól, kik magukkal hívták, — de nem tudott megválni e földtől, nem volt ereje itt hagyni családját. Mármaros-, Bereg-, Ugocsa- és Szatmármegyében bujdosott négy hosszú éven át, míg 1853. májusban fogollyá lett. Előbb Váradra vitték. Onnan négy hónap múlva Szebenbe. Itt novemberben elitélék székre a fehérvári várba szállították, ahonnan 15 évi, vasban töltendő várfogságra szóló ítélet kimondása után 1854-ki áprilisben Josephstadtba, Csehországnak a porosz határszélhez közel eső várába vitték. A fogoly életét nincs miért rajzolnunk. Annyinak jutott ebből a mostani férfikort ért nemzedék tagjai közül, hogy alig bír még az újdonság érdekességével. (A josephstadti Zwingerben 200-an voltak együtt.) 1857. tavaszán Ő Felsége kegyelme, egykettő kivételével , mindnyájuknak visszaadta szabadságát. Ocsvai Kolozsvárra családja körébe tért vissza. A politikai foglyoknak, mint olvasóink jól emlékezhetnek rá, a kiszabadulás után sem volt könnyű a pályakezdés. Ocsvai eleinte az akkor Kolozsvárit székelő n.enyedi ref. theologiai intézetben, mint ideiglenes tanár, latin és hellén nyelvet adott elő. E klasszikus nyelvek irodalmában kiváló jártassággal bir. Majd 1858-ban az erdélyi kölcsönös jég-és tűzkármentő társulat irodájában alkalmazták, s ott dolgozott 1861-ig. Ez időre esik az intézet ujabb lendületnek indulása. 1859-ben egy előrelátó és jobb jövőt is remélő magyar úr összegyűjtötte az iskolát végzett főrendi fiatalságot, hogy hallgassanak előadásokat a magyar közjogból, s ennek tanítására Ocsvait kérték föl. Abban az időben a hatóság e magán természetű tanórákat is be akarta tiltani. Az alkotmányos élet rövid időre történt föléledésével 1861 ben Dobokamegye Ocsvait megválasztotta főjegyzővé. Mint ilyen, közremunkált a magyar és román nemzetiség közötti súrlódás elenyésztetésére, s tolmácsa volt megyéje politikai véleményének, mely szerint első volt az erdélyi törvényhatóságok között, mely a trón és a pesti országgyűlés előtt is kimondotta, hogy a nemzetiségi igényeket a nemzeti teljes jogegyenlőség alapján kívánja kielégíttetni. Egy hónappal később Kolozsvár város közbizalma hívta el főjegyzőjének. De ezt sem sokáig vihette. A kolozsvári ref. főiskolában visszaállították a jogi tanfolyamot, s 1861. őszén Ocsvait hívták meg a hazai törvények tanítására, s ma is mint közszeretetben álló tanár ott működik. 1861. juniustól az év végeig a „Kolozsvári Közlöny" szerkesztését vitte; jeles publicistái tehetségéről ez idő alatt megjelent czikkei is tanúskodnak; de hogy neve mint szerkesztőé a lapon álljon , a hatóság ekkor sem engedte meg. Az 1865-i kolozsvári gyűlésre Dobokamegye választotta képviselőjévé. Ez országgyűlésen őt kérték fel az Ő Felségéhez küldött felirat szerkesztésére, melyet a decz. 12-i országos ülésben nagy hatással szintén ő olvasott föl. — Mint szónok is a jobbak közé tartozik, de kivált alapos jogtudománya, ritka jelességü jegyzői tolla és tiszta fölfogása miatt becsült és tisztelt. — Az erdélyi közvéleményét jelölte ki a pesti országgyűlés által az erdélyiek számára üresen hagyott 6-ik jegyzői székre. Irarok. (A budapesti dalárdának tiszteletjelül.) I. Erdőn, mezőn uj élet kél tavaszra . . . Kelj te is föl, szép hazámnak tavasza! — Néma berken, néma völgyön, Zendüljön vidám dana . . . Régi kedve a magyarnak, Jőjön meg már valaha! — — Hej beh rég is tart felettünk már az éj; — Ég csudája, hogy e nemzet mégis él! — Mennyi vér és mennyi könyv! . . . Ah de zengjen a dana . . . Régi kedve a magyarnak Jőjön meg már valaha! — — Legyen a mult búja, gondja hólepel, — Sátorfáját e hazából szedje fel! . . . Zöldüljön ki még a sír is Az örömnek általa . . . Régi kedve a magyarnak Jőjön meg már valaha! Kezeinkben ha búval telt a pohár Visszatérő örömünket csengje már . . . Legyen az feltámadásunk Győzedelmi szent dala . . . Régi kedve a magyarnak Jőjön meg már valaha! — — II. Ragyogj , ragyogj Piros hajnal az égen, — Magyarföldre ugy sem ragyogtál régen, — Szárítsd fel itt azt a sok kony-harmatot, Melyet a nép buskeserve hullatott! — Tisza, Duna könyüinkkel van tele, Sóhajunkat nyögi a Kárpát szele, — Isten tudná, mit és mennyit szenvedtünk . . . Ragyogj, ragyogj piros hajnal felettünk! — Szivünkben már az öröm is megfagyott. A mióta eltűntek ,,a jó napok", — „Bús magyarrá"—lett jó kedvű nemzetünk . . . Ragyogj, ragyogj piros hajnal felettünk! — Dolmányunkon széjjelfeslett a kötés . . . Testvéreink elfeledték a kötést. — Ellenünk lett, akiket mi szerettünk . . . Ragyogj, ragyogj piros hajnal felettünk! — Átaludtunk egy véletlen nagy telet, — Meg is szőtték már ránk a szemfedelet, — De a sírban nem veszett el életünk . . . Ragyogj, ragyogj piros hajnal felettünk! — Újra éled, — újra ébred a magyar, — Forrni kezd már, mit eltépett a vihar, Az is felkél talán, mit eltemettünk ?! . . . Ragyogj , ragyogj piros hajnal felettünk! — Ilyés Bálint. A kortes-világ eredete. (Novella.) Irta Pálffy Albert. (Folytatás.) II. Másnap az ifjú ismét felballagott a városházára. Az utczán a házak mellett, kövezet hiányában pallók feküdtek végig, s a jövőmenők közöl aki kor, rang, vagyon vagy gazdagság tekintetében, a másiknál kisebbnek érzé magát, kötelességének tartotta, kitérni vagy nagy különbség esetében még le is lépni a deszkáról. Ballagása közben már messziről észrevette, hogy valami három lófarkú helybeli hasának kell közeledni, mert ugyancsak süvegelik az emberek, s térnek ki előle a pallóról. A közelgő alak érdekes külsővel bírt. Öltözéke nagy tekintélyt adhatott személyének, ha különben ma már az ily jelmez átalános nevetséget nem okozna megjelenésével. Világos nyári kelméből készült magyar nadrágot viselt, és magas sarkú kordoványcsizmát réz-sarkantyúval. Potrohos hasát fekete bársony-mellény fedezte, azon felül sötétkék frakk, fényes gombokkal. Fején alulról felfelé mindig szélesbedő magas kalap pompázott. Frakkjának egyik gombjáról czifrán hímzett dohányzacskó lógott le, hátulsó zsebéből tiszta fehér kendőnek vége pillantott elő, és hatalmas füstgomolyokat eregetett ezüstkupakos nagy tajtékpipájából. Épen most megállott és körülnézett, semmit sem figyelve azon kifügesztett táblára, melyen elmosódott betűkkel a hatóságnak ezen drákói parancsa állott: „Itten, öt forint vagy huszonöt bot büntetés alatt, tilalmas a dohányzás." Az ifjú végignézte az előtte ismeretlen, de a helybeliektől nagyon is ismert alakot, s miután ez tiszteletet követelő perifériájával egészen elfoglalta a pallót, kénytelen volt vagy neki menni, mint a légy a gyertyának, vagy letérni, s beezuppanni a pocsolyába. Majdnem úgy mutatkozott, hogy ezen helybeli tekintély csakis azért állja el a gyulai Termopylék ezen legszorosbját, hogy innen lássa, ki tiszteli meg annyira, hogy érte belépjen a feneketlen kátyúkba ? s ki oly vakmerő, hogy elhaladván mellette, vele közel érintkezésbe jöhet? Az ifjúra nézve, kinek tervei voltak Gyulán, valósággal a megpróbáltatás pillanata állott elő. Pesten lakván, már megszokta , hogy legalább az utczán minden ember egyenlő; ezen demokratia azonban azon időben csak a járdákon volt valóság: a palló még nagyon megkívánta a rangkülönbség világos elismerését. Már csak néhány lépésre voltak egymástól, s az ifjú nem tudta, mint halad át, beleütközik-e ő urasága Scyllájába, vagy lepottyan a békalencsét termő Charybdisbe? Amaz valósággal gyönyörködni látszik az idegen ifjú zavarában, s amennyire tehette, még jobban szétterpeszkedett. Még pipáját is oldalra brigyeszté, csakhogy mint élő barrikád zárhassa el az utat. Következett a válságos perez. Mint rhodusi kolossz állott előtte a követelő alak, a kinek ha kolosszális volta a szélesség helyett a magasságban találja hű kifejezését: ifjú uram megteszi a tréfát, hogy a két kifeszitett láb alatt illan át, mint hajdan a hajók, melyek az említett szobor alatt a nevezett kikötőbe eveztek. És miután itt helyben nem maradhatott, amaz pedig tágítani nem akart, nem maradt hátra más mód, mint hogy az ifjú hirtelen megölelte az ismeretlent és így ketten együtt, egy ügyes pironettel megfordulhattak. — Ez már hallatlan impertinenczia! — kiáltott ő tekintetessége, s hogy ezen tisztelethiányt rögtön példásan megbüntethesse, vaskos törökmegyfa-pipaszárával utána sújtott az elillanó ifjú hátának. De maga járta meg öröködésével, mert a csapásméréskor teste elveszté az egyensúlyt,