Vasárnapi Ujság – 1866

4. Élet- és jellemrajzok - Cseresnyés István (arczkép) 608. oldal

608 alig bir megállani a kecske, rajta alig élődhetik a nem sok igénynyel biró moha, s itt-ott alig alig teng egy-egy fenyőszál. Más oldalról is roppant hegységektől vagyunk környezve, ugy hogy menekülés sehova sem nyilik, — az 1848-i zalatnai Dolgárságnak ezt szomorúan kelle tapasztalnia. Némelyiket sürü fenyvesek és tölgyerdők bont­ják, másik csak csúcsán bir lombkoronával, mely majd világos, majd sötét-zöld, majd kékbe játszik, némelyik egészen kopasz, öltönyét letépte az idő, emberi gondatlanság és villám. A százados fényűk helyett, merész, kopasz, a tájat nagyon emelő mészkősziklák borítják, gyönyörű vadregényes barlangokat, rejtve; a nép mindegyiket egy-egy szép regével ékité föl. A kisebb hegy-kiugráso­kon emelkedő sajátságos épitészetü templomok csak emelik e képet. Néha havasi patakok általi kőhordásokon kell átvergődnünk. S ha egy hegy­vonal kiugrásánál az úttal egyet kanyarodunk, ismét más tájképben gyönyörködhetünk. Egy sziklahegy alatt vagyunk, mely perczen­kint agyonzuzással fenyeget. Neve e mészkőszik­lának a nép ajkán Traján koporsója, s mert az eső és nedvesség veres és sárga csíkokkal tar­kázza be, a nép azt mondja, hogy időnként megindul e nagy imperátor vére, ki iránt ujabb idő óta roppant tisztelettel viseltetik az erdélyi oláh nép; ez ismétlődni fog mindaddig,mig nem­zete, dicsősége előbbi fénypontjára jut. Jelenleg a nép csalhatatla­nul hiszi, hogy e sziklatömeg alatt nyugszik a világhóditó Traján. Repe­déseiben és üre­geiben a szél kóborlását nagy szelleme susogásának véli, s a mun­kások által ej­tett karczolá­sokban titkos irást gyanit, melynek meg­fejtője — nagy szerepre van hivatva. — Sze­gény megbol­dogult imperá­tort már hány helyen temették el csak a kis Erdélyben! Za­latnán pláne a keresztyénség ezen üldözőjét — egyébiránt határt jelelő — kereszt alatt pi­hentetik. A kis Oro­poly, ha megnő, nagy,heves erő­vel csap e szik­lának, olykor átvágja a keskeny utat s a szirtbe üregeket váj, melyekbe megtörve hullámai, a vidéki babonás nép nagy félelmére sajátságos hangokat hallatnak. Balra kis erdő terül el, vi-, dám csiripoló népességgel, — a zalatnaiak a hajdani jobb, vigabb életben, gyakran rándultak ki ide, vadászatokat s mulatságokat rendezve. Apafii fejedelem — az uralkodói gondokkal keve­set törődő, de azért kelletén túl gáncsolt Apaffi — szintén gyakran vadászott ez erdőkben; akkor még fejszét nem ismertek ezek; rengeteg volt az egész hegyoldal s a vidék beláthatlan. melyben bölények is tengtek. Nehéz helyzetét elfelejteni gyakran rándult zalatnai vadászlakába, hol a fris hegyi levegőben, vidám társaságban csengtek a kupak, ürültek a serlegek .... inogtak a lábak, nehezek lettek a fők; — Apaffi ily állapotát kör­nyezete mindig fel tudta használni Láttam egy okmányt, melyben a fejedelem meghagyja peczé­rének, hogy ez erdőségekben nagyszerű vadásza­tot rendezzen s egy lakomát készítsen, mely ha 17 polturába kerül is, ő azt sem bánja. Boldog idők — olcsó világ! A hajdan rengeteg hegyoldal ma már na­gyobbrészt kopasz. Az Ompoly s egyes havasi patakok össze-vissza szakitják. Hogy rajta mégis némi változatosság legyen, egyes helyeken be van nőve cserjék, vad rózsabokrokkal, meg kö­kénynyel; az egyhangúságot tarkázzák azon zöld lomb-kalangyák, melyeket az előregondoló gazda már nyárban készít, hogy tartós tél esetén legyen miből kiteleltetnie juhait; és hogy valami idylli is vegyüljön e vadregényesbe, a hegyoldalakon pásztorkunyhókat vehetünk ki, egy-egy sugár szikla aljában, — a szellő elhozza az igénytelen, szerény pásztor fűzfafurulyájának mélabús hang­jait, melyek fájdalmas volta szivünk mélyéig hat. Ez azon tájkép, melyet rajzunk hiven ábrá­zolni iparkodik. Nem messze e vidéktől, szorosan két hegy­vonal közt egy kis dombra érünk. Balra egyszerű veres fakereszt áll. Szomorú jelentősége van a közelmúlt 1848 ból. Itt gyilkolták le 1848. okt. 24-ke hajnalán Zalatna lakóinak szinét, virágát. Szemben e kereszttel, a mélyben az Ompoly mel­lett egy kert van, ott töltöttek százan és százan egy kínos éjszakát — hogy a halálra ébredjenek. Az ember képzelete gyönge fölidézni eme szo­morú napokat, melyben véresnél véresebb drámák játszattak le. Minő éjt tölthetett itt e nagy em­bertömeg: nők, gyermekek, aggok együtt, minden vagyonukat vesztve, midőn látták, hogy egyebök nincs, mint a mi rajtok van, házuk kiprédáltatott, laVjaik lángok martalékául adattak! A nő elsza­kadt férjétől, gyermek szülőitől, — egyik erdők­ben bolyongott, a más itt nyomorgott, fázott a nedves oláhok földön, a hideg, szeles éjen át. Az körben tüzet raktak s tanakodtak, hogy Melesden, a mészkemenczénél megállunk egy pohár borvizes borra. A püspökségnek van itt korcsmája, szerte romok hevernek; 48 ban az oláhoktól szintén elpusztíttatott. Népe arról híres, hogy a legnagyobb tolvajo­kat adja a vidéken. Az utas, ki more patrio itatócsebrét szekere kasához köti, csodának köszönheti, ha itt le nem vágják. Innen már folyton tágul a völgy. Jobbra egy török süveg-alaku hegycsúcs, balra egy fal­alaku szikla vonja magára figyelmünket. Az első a Szent-Mihály köve, melyre a tatárdulás után a gyulafehérvári püspökség várat épített, — később a pálosok és jezsuiták klastroma lett — most az örökös szél dönti a czelldkat a borzasztó mélybe, mint elavult, századunk szellemével meg nem férő valamiket. Tövében Tófalu fekszik, szintén egy ró­mai — valószinüleg aranymosó telep helyén, melyre bozontos történetbuvárok ráfogták, hogy neve Tótfalud s tótokkal telepitették volt be. — Balra a sziklát a nép óriások falának mondja 8 róla azon rege él, hogy óriások akarták elzárni az Om­poly folyását, hogy hullámai közé fulaszszákaz Om­poly-völgy lakóit. Egy utolsó kanyarulattal kibontakoztunk a elég tágas völgy közepét elfoglaló bokrok közül s kiértünk a vadregényes nyugoti hava­sokból, — előt­tünk terül el Erdély legna­gyobb völgye: a Maros ké­pezte gyönyörű völgy. Az ut dö­czögőeeége, me­lyet a szolga­bíróság által reávettetett sár sem volt képes pótolni, eszünk­be juttatja, hogy római uton vagyunk, — (a nép „Ör­dög utjá"-nak nevezi) — ugyanazon, me­lyen pár szá­zaddal előbb Hunyadi ke­rült Sárdon és Igenen keresz­tül Bilakra a török sereg há­tába, midőn az­tán fényes győ­zelmet vett. Lukács B. Ompoly-völgyi tájkép (Erdélyben). — Keleti Gusztáv rajza. mit csináljanak ez emberekkel, kiknél sok kin­cset reméltek s kik midőn fegyveröket letették, az adott szó szentségéről fogalommal sem biró, csak rabolni és gyilkolni vágyó néptömeg kezébe, egyszersmind önmagukat adták föl. Reggelre érve, a 7— 800-nyi menekülő tömeg halomra gyilkoltatott. A föld már nem volt képes föl­szivni az ártatlanul kiontott vért, az Ompoly föl­vevé magába, órákig véresen folyt. így lettek figyelmessé Gyulafehérvárott, tudták mindjárt, hogy valahol mészárlás van. Annál is inkább, mert a zalatnai menekülő lakosok, nagyrészt kincstári hivatalnokok, vagy azzal összeköttetés­ben álló egyének, Gyulafehérvárba bebocsátást kértek, de a várparancsnok azt mondá, hogy nem fogadhatja be őket— s egy felbujtatott nép dühé­nek, szenvedélyének tevé ki. Az Ompoly-völgy népét ma is a legnagyobb tunyaságban 8 egyszerűségben találjuk, mely mű­veltségről soha sem hallott, melynek igényei gyarló házi körén tul nem terjednek, mely mondhatni még vadságban tenyész; az idegent, ki közéje vetődik, mint túlvilági lényt megbámulja, de a mely, ha élte egyhangú menetéből kizavartatik, iszonyú .... olyan, mint ama havasi patak, mely ha megdűhűl, vad erejével hegyeket szakit szét, sziklákat ragad le a hegycsúcsokról, hogy azokat a völgyi lakók békés házaira zuditsa, — maga után csak rombolást, pusztulást hagyva. Cseresnyés István. (t 1866 diki okt. 10 kén.) A „Vasárnapi Újság" változatos tartalmát nem csekély mértékben növelé a „sakk rovat," melyet több év előtt kezdett meg s melyet azóta mindinkább gazdagítván, számos olvasójának gyönyörködtetésére oly módon ápol, hogy az bátran versenyezhet e tekintetben is a hasonirá­nyu külföldi lapokkal. Noha a magyar föld számos kiváló sakk­tekintélyt nevelt, kik a berlini, párisi s londoni sakk tornákon ez irányban is becsületet szereztek hazánknak: még sem volt könnyű, az uj rovat vezetésére oly egyént találni, ki a mellett, hogy legfinomabb kombinatióiban iemeré e szellemes játék esélyeit, még ezenfölül azon irodalmi s tü­zetesen nyelvbeli képzettséggel is birjon, mely az első magyar sakkrovat szerkesztése körül föltét­lenül szükségelteték. Mint munkatársaiban egyátalán, ugy Cseres­nyés István választásában is bevált e lap szer­kesztőjének tapintata és szerencséje. Az „Európa"-kávéház s később a „sakk-kör" füstgomolyainak gőzköréből többszörösen hatott a nyilvánosságba egy név, melyet mindig egy-egy elnyert sakkdíj kapcsában emlegettek. Cseresnyés István, vagy, a mint családiasan nevezék, Cseres-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék