Vasárnapi Ujság – 1866
1866-12-16 / 50. szám - Cseresnyés István (arczkép) 608. oldal / Élet- és jellemrajzok
608 alig bir megállani a kecske, rajta alig éledhetik a nem sok igénynyel biró moha, s itt-ott alig alig teng egy-egy fenyőszál. Más oldalról is roppant hegységektől vagyunk környezve, ugy hogy menekülés sehova sem nyilik, — az 1848-i zalatnai polgárságnak ezt szomorúan kelle tapasztalnia. Némelyiket sürü fenyvesek és tölgyerdők bontják, másik csak csúcsán bir lombkoronával, mely majd világos, majd sötétzöld, majd kékbe játszik, némelyik egészen kopasz, öltönyét letépte az idő, emberi gondatlanság és villám. A százados fények helyett, merész, kopasz, a tájat nagyon emelő mészkősziklák borítják, gyönyörű vadregényes barlangokat, rejtve; a nép mindegyiket egy-egy szép regével élité föl. A kisebb hegykiugrásokon emelkedő sajátságos épitészetü templomok csak emelik e képet. Néha havasi patakok általi kőhordásokon kell átvergődnünk. S ha egy hegyvonal kiugrásánál az úttal egyet kanyarodunk, ismét más tájképben gyönyörködhetünk. Egy sziklahegy alatt vagyunk, mely perczenkint agyonzuzással fenyeget. Neve e mészkősziklának a nép ajkán Traján koporsója, s mert az eső és nedvesség veres és sárga csíkokkal tarkázza be, a nép azt mondja, hogy időnként megindul e nagy imperátor vére, ki iránt ujabb idő óta roppant tisztelettel viseltetik az erdélyi oláh nép; ez ismétlődni fog mindaddig,míg nemzete, dicsősége előbbi fénypontjára jut. Jelenleg nép csalhatatlannul hiszi, hogy alatt sziklatömeg nyugszik a világhóditó Traján. Repedéseiben és üregeiben a kóborlását szél nagy szelleme susogásának véli, s a munkások által ejtett sokban karczolótitkos irást melynek gyanit, megfejtője — nagy szerepre van hivatva. — Szegény megboldogult imperátort már hány helyen temették el csak a kis Erdélyben! Zalatnán pláne a keresztyénség ezen üldözőjét — egyébiránt határt jelelő — kereszt alatt pihentetik. A kis Dropoly, ha megnő, nagy,heves erővel csap e sziklának, olykor átvágja a keskeny utat s a szirtbe üregeket váj, melyekbe megtörve hullámai, a vidéki babonás nép nagy félelmére sajátságos hangokat hallatnak. Balra kis erdő terül el, vidám csiripoló népességgel, — a zalatnaiak a hajdani jobb, vigabb életben, gyakran rándultak ki ide, vadászatokat s mulatságokat rendezve. Apafii fejedelem — az uralkodói gondokkal keveset törődő, de azért kelletén túl gáncsolt Apaffi — szintén gyakran vadászott ez erdőkben; akkor még fejszét nem ismertek ezek; rengeteg volt az egész hegyoldal s a vidék beláthatlan, melyben bölények is tengtek. Nehéz helyzetét elfelejteni gyakran rándult zalatnai vadászlakába, hol a fris hegyi levegőben, vidám társaságban csengtek a kupak, ürültek a serlegek .... inogtak a lábak, nehezek lettek a fők. — Apaffi ily állapotát környezete mindig fel tudta használni Láttam egy okmányt, melyben a fejedelem meghagyja peczérének, hogy ez erdőségekben nagyszerű vadászatot rendezzen s egy lakomát készítsen, mely ha 17 polturába kerül is, ő azt sem bánja. Boldog idők — olcsó világ! A hajdan rengeteg hegyoldal ma már nagyobbrészt kopasz. Az Ompoly s egyes havasi patakok össze-vissza szakítják. Hogy rajta mégis némi változatosság legyen, egyes helyeken be van nőve cserjék, vad rózsabokrokkal, meg kökénnyel; az egyhangúságot tarkázzák azon zöld lomb-halangyák, melyeket az előregondoló gazda már nyárban készít, hogy tartós tél esetén legyen miből kiteleltetnie juhait, és hogy valami idilli is vegyüljön e vadregényesbe, a hegyoldalakon pásztorkunyhókat vehetünk ki, egy-egy sugár szikla aljában, — a szellő elhozza az igénytelen, szerény pásztor fűzfafurulyájának mélabús hangjait, melyek fájdalmas volta szivünk mélyéig hat. Ez azon tájkép, melyet rajtunk híven ábrázolni iparkodik. Nem messze e vidéktől, szorosan két hegyvonal közt egy kis dombra érünk. Balra egyszerű veres fakereszt áll. Szomorú jelentősége van a közelmúlt 1848 ból. Itt gyilkolták le 1848. okt. 24-ke hajnalán Zalatna lakóinak szinét, virágát. Szemben e kereszttel, a mélyben az Ompoly mellett egy kert van, ott töltöttek százan és százan egy kínos éjszakát — hogy a halálra ébredjenek. Az ember képzelete gyönge fölidézni eme szomorú napokat, melyben véresnél véresebb drámák játszattak le. Minő éjt tölthetett itt e nagy embertömeg: nők, gyermekek, aggok együtt, minden vagyonukat vesztve, midőn látták, hogy egyebek nincs, mint a mi rajtok van, házuk kiprédáltatott, laVjaik lángok martalékául adattak! A nő elszakadt férjétől, gyermek szülőitől, — egyik erdőkben bolyongott, a más itt nyomorgott, fázott a nedves oláhok földön, a hideg, szeles éjen át. Az körben tüzet raktak s tanakodtak, hogy mit csináljanak ez emberekkel, kiknél sok kincset reméltek s kik midőn fegyveröket letették, az adott szó szentségéről fogalommal sem biró, csak rabolni és gyilkolni vágyó néptömeg kezébe, egyszersmind önmagukat adták föl. Reggelre érve, a 7— 800-nyi menekülő tömeg halomra gyilkoltatott. A föld már nem volt képes fölszívni az ártatlanul kiontott vért, az Ompoly fölvevé magába, órákig véresen folyt, így lettek figyelmessé Gyulafehérvárott, tudták mindjárt, hogy valahol mészárlás van. Annál is inkább, mert a zalatnai menekülő lakosok, nagyrészt kincstári hivatalnokok, vagy azzal összeköttetésben álló egyének, Gyulafehérvárba bebocsátást kértek, de a várparancsnok azt monda, hogy nem fogadhatja be őket— s egy felbujtatott nép dühének, szenvedélyének tevé ki. Az Ompoly-völgy népét ma is a legnagyobb tunyaságban , egyszerűségben találjuk, mely műveltségről soha sem hallott, melynek igényei gyarló házi körén tul nem terjednek, mely mondhatni még vadságban tenyész; az idegent, ki közéje vetődik, mint túlvilági lényt megbámulja, de a mely, ha élte egyhangú menetéből kizavartatik, iszonyú .... olyan, mint ama havasi patak, mely ha megdühűl, vad erejével hegyeket szakit szét, sziklákat ragad le a hegycsúcsokról, hogy azokat a völgyi lakók békés házaira zuditsa, — maga után csak rombolást, pusztulást hagyva. Melesden, a mészkemenczénél megállunk egy pohár borvizes borra. A püspökségnek van itt korcsmája, szerte romok hevernek; 48 ban az oláhoktól szintén elpusztíttatott. Népe arról híres, hogy a legnagyobb tolvajokat adja a vidéken. Az utas, ki more patrio itatócsebrét szekere hasához köti, csodának köszönheti, ha itt le nem vágják. Innen már folyton tágul a völgy. Jobbra egy török süveg alakú hegycsúcs, balra egy falalakú szikla vonja magára figyelmünket. Az első a Szent-Mihály köve, melyre a tatárdúlás után a gyulafehérvári püspökség várat épített, — később a pálosok és jezsuiták klastroma lett — most az örökös szél dönti a czellákat a borzasztó mélybe, mint elavult, századunk szellemével meg nem férő valamiket. Tövében Tófalu fekszik, szintén egy római — valószinüleg aranymosó telep helyén, melyre bozontos történetbuvárok ráfogták, hogy neve Tótfalud s tótokkal telepitették volt be. — Balra a sziklát a nép óriások falának mondja ; róla azon rege él, hogy óriások akarták elzárni az Ompoly folyását, hogy hullámai közé fulasszák az Ompoly-völgy lakóit. Egy utolsó kanyarulattal kibontakoztunk a elég tágas völgy közepét elfoglaló bokrok közül s kiértünk vadregényes a nyugoti havasokból, — előttünk terül el Erdély legnagyobb völgye, a Maros képezte gyönyörű völgy. Az itt döczögőeeége, melyet a szolgabíróság által reávettetett sár sem volt képes pótolni, eszünkbe juttatja, hogy római uton vagyunk, — (a nép „Ördög utjá"-nak nevezi) — ugyanazon, melyen pár századdal Hunyadi előbb került Sárdon és Igenen keresztül Bilakra török sereg hántába, midőn aztán fényes győzelmet vett. Lukács B. Ompoly-völgyi tájkép (Erdélyben). — Keleti Gusztáv rajza. Cseresnyés István. ( 1866 diki okt. 10 kén.) A „Vasárnapi Újság" változatos tartalmát nem csekély mértékben növelé a „sakk rovat," melyet több év előtt kezdett meg s melyet azóta mindinkább gazdagítván, számos olvasójának gyönyörködtetésére oly módon ápol, hogy az bátran versenyezhet e tekintetben is a hasonirányu külföldi lapokkal. Noha a magyar föld számos kiváló sakktekintélyt nevelt, kik a berlini, párisi s londoni sakk tornákon ez irányban is becsületet szereztek hazánknak: még sem volt könnyű, az uj rovat vezetésére oly egyént találni, ki a mellett, hogy legfinomabb kombinatióiban temeré e szellemes játék esélyeit, még ezenfölül azon irodalmi s tüzetesen nyelvbeli képzettséggel is birjon, mely az első magyar sakkrovat szerkesztése körül föltétlenül szükségeltetők. Mint munkatársaiban egyátalán, úgy Cseresnyés István választásában is bevált e lap szerkesztőjének tapintata és szerencséje. Az „Európa"-kávéház s később a „sakk-kör" füstgomolyainak gőzköréből többszörösen hatott a nyilvánosságba egy név, melyet mindig egy-egy elnyert sakkdíj kapcsában emlegettek. Cseresnyés István, vagy, a mint családiasan nevezék, Cseres-