Vasárnapi Ujság – 1867
1867-03-17 / 11. szám - A moszkvai lelenczház 125. oldal / Átalános nép- és országisme
125 vinczen alól, kisded hegyvonal nyúlik a völgy közepébe. Hideg, havasokról lecsörtető hegyi patak vonul végig ennek tövében be a Marosba: a Kenyérvize ez. Fenyves bérczek és havasokról rohan le Kuzsir és Felkenyér falukon át, melyek elsejének fontos vas-, másodikának fa-, deszka- és zsindelyüzlete van. E hegylánczolat gazdag változatosságban folytatódik a balparti Maros-hegy vonal mellett, az emlékezetes Piski körül beolvadván. És a mig tart, a mint igy levonul, számos völgykatlant, öbölt és szorulatot képez, melyek mindegyikébe jómódú, népes faluk ékelték be magukat. Némelyiknek csak tornya látszik, elbujt, hogy szembe ne tűnjék. Nem is csoda: sokan járták végig e völgyet, és sok volt ezek közt, ki nem jó barátképen jött. A rablókéz, mely üszköt vetett a békés lakokra, rabszíjra fűzött, kit elérhetett — keserű tanulságot hagyott a megmenekülteknek. Ezek aztán oda hagyták a viruló tért, elvonultak egy hegyektől köritett gödörbe, egy elzárt völgybe, hogy vagyonaik s magok ne lehessenek latrok prédáivá. Magas szirtcsúcson állván, íme beláthatunk egy ily rejtek-völgybe, — ott ama ritka erdő aljában szalmazsupok vehetők ki. Piskincz a neve e falunak. Mellette Vajdeei tornya piroslik. E falunak már neve is — Vajdeei: szegény fejek! — jellemző. Szemben ezekkel a völgyben Benczencz terült el, — csinos falu, számos földbirtokossal. Közepén kis domb magaslik, ronda, romladozó egyszerű épitménnyel, mely méltatlan gyarló emléke a kenyérmezei diadalnak! Nem emelem ki tovább e nagyszerű tér többi meglepő pontjait. A festő sem veheti ecsete alá ez egész völgyet, — egyes részletért a többit föl kell áldoznia. Ha a statistikus, meg a geográfus szárazságával bírhatnék most, elősorolnám Balomirt, e hun nevü oláh falut, Zsibótot, melynek határán a közelmúltban legyilkolt magyarokból egész halom domborodik, s ha nemzetgazdász volnék, más tekintetből venném szemügyre; de én ezúttal nemzetem múltjának vagyok búvára, ki midőn annak emlékei közt jár, érzéketlen nem tud iránta maradni, ki, midőn a Kenyérmezőn végig tekint, elfelejti, hogy mily ipart lehetne itt fejleszteni egy kis vasút építése által, — el, hogy a szalmazsupos, füstégetett kunyhók nem anyagi jóllét jelei, hogy ezekben szellemileg is szegény, elnyomorodott nép teng, hogy Erdély e legáldásosabb tere csak óriási szellemi és anyagi hátramaradást bir felmutatni; — hanem visszaidézi lelke elé a kort, mely dicsőbb, nagyobb vala, melynek fénye máig sem homályosult el egészen. Mátyás ült Magyarország trónján , és Mohamed a szultánok székén. A két birodalom, mintegy szükségképi, természet szerinti örökös tusakodásának, ellenségeskedésének szüleménye, a két fejedelem vetélkedésének következménye az lön, hogy 1479-ben török csapatok törtek be a magyar birodalom déli részeibe — s tiz hasa alatt mintegy 60,000 tar csapott Erdélybe. A török sereg elönté a kis hazát. Ellentállásra nem talált az akkori honvédelem, fájdalom, nálunk nem volt ugy szervezve, hogy hirtelen jött ellenséget hirtelen kiverhetett volna az országból. Báthori István Erdély vajdája sereggyüjtés után látott és segélyre lövésre a temesi grófot, Kinizsi Pált is fölkérte. S mig egy kis sereget gyűjthetett, a török rabolt és pusztított, gyilkolt és gyújtott széltében hosszában Erdélyországban, a vértől csepegő kardját és üszkéit fölvitte Enyed,Torda, Kolozsvárnak ... Báthori a Kenyérmezőt tűzte ki gyűlhelyül, a szálingozó nemesek, szászok és székelyeknek, — a megtámadást akkorra halasztván, mikor majd a török gazdag zsákmánytól terhelten visszaútját veendi. És nem is csalódott. A török hosszú menetben közeledett a Maros völgyén, nagy számú rabszíjra fűzött fogollyal, gazdag prédával. — Alsó-Váraljánál szétágazik a völgy, egyik része a Marost követi, a másik balra kap s végében Szász-Sebes terül el, szász földnek visz. Báthori tanácsot tartva, elhatázza, hogy a levonuló tat seregnek elállja útját, ha pedig ez Szászsebesnek tartaná, hogy Szebennek csapjon, üldözni fogja. A török az elsőt tevé. Megpillantván a kisded magyar tábort, zsákmányát és foglyait Balomiron hagyta, maga pedig Gyalmár, Libót és Felkenyér mellett vett állást, hátát a meredek kisded hegyvonalra támasztva. Báthori harczi sorba állitá kis seregét, Piskincznek támasztva jobb szárnyát, melyet székelyek, Kendi Antal vezérök alatt képeztek. A bal szárnyat a völgy túloldaláig terjeszté szászok képezték ezt, Csukás György ispánjok vezérlete alatt, kevés oláhsággal. Maga Báthori homlokzatát vezette, alatta a lovas a nemesség szine s az erdélyi püspök bandériuma állt. Összejárta a sorokat, tüzet, lelkesedést igyekezvén önteni a harczosokba. Szükségök is volt erre, mert emberi valószinüséggel a vesztesek ők leendnek. A mi a túlnyomó török ellenében mégis diadallal kecsegteté őket, — az a magyar vitézség, mely a Hunyadiak alatt csodákat művelt, a gondviselésbe vetett hit, és a Kinizsitől várt segély volt. Elkészültek a halálra, szentelt földet izlelt mindegyik ostya helyett, — s megesküdött maga, neje s utódai szabadságára, ha gőzni fog, vagy elvész szálig. sz TMgy mind egy Aztán összecsaptak. Bősz haraggal küzdött a két sereg, — ember ember ellen, kard kard ellen. — A török túlsúly csakhamar erőt vesz. Hiába minden erőfeszítés — a magyar fogy, s napja hanyatlik. Százszor megújul a harczi ordítás. A zászló ismét kevélyen lobog a vezér vajda mellett, — de íme lovát leszúrják, maga is lehanyatlik. Nem baj! Báthori ismét lóra ül, ismét és ismét osztja a halálcsapást, de lova ismét elbukik, maga is hat sebből vérezve a holtak ezrei közé borul, e vérben gázoló magyar seregnek már nincs többé vezére. De ime Szászváros mellett harczos daliák tűnnek föl, — s fegyverek ezreiben törnek meg a nap sugarai. Kinizsi még jókor érkezett, hogy kiragadja a diadalt az ozmán kezéből. Bevág seregével a csatába, a magyar „Jézus" kiáltás megújul. Maga előrohan s látva, hogy nem emelkedik többé a vezéri zászló magasra, ennek megboszulására egy kardot nem tart elégnek, kettőt vesz két kezébe és osztja a halált, mint a boszu kérlelhetlen angyala. A vaskar csapásai alatt ellankad a török, emberi gyarlóság szállja meg — és fut, fut, menekül, — fényes, nagy diadalt hagyva a magyar kezében! Méltó emlék nem hirdeti az utókornak e diadalt, csak Benczencznél emelkedik egy domb, — itt aluszsza örök álmát nyolczezer magyar. A vándor, kinek Kenyérmező útjában esik, áldást mond az elhullottak emlékére — s habár porladó emlékoszlopukat szétverte az idő vihara, Kenyérmező és az unokáik szabadságáért elvérzettek emléke élni fog, — mig magyar él! Lukács Béla. Petőfi „A faluban utczahosszat" cz. költeményéhez. — (Irinyi Sándor rajza.) a Kenyérmező Erdélyben, (Nemes Ödön rajza után) A moszkvai lelenczház. Wospitatelnoi dom, vagyis a moszkvai lelencz és árvaház, — irja egy utazó, — melynek az egykor igen virágzó födele alatt több lakik huszonötezer gyermeknél,