Vasárnapi Ujság – 1867

1867-03-17 / 11. szám - A moszkvai lelenczház 125. oldal / Átalános nép- és országisme

125 vinczen alól, kisded hegyvonal nyúlik a völgy közepébe. Hideg, havasokról lecsörtető hegyi patak vonul végig ennek tövében be a Marosba: a Kenyérvize ez. Fenyves bérczek és havasokról rohan le Kuzsir és Felkenyér falukon át, melyek elsejének fontos vas-, másodikának fa-, deszka- és zsindelyüzlete van. E h­egylánczolat gazdag változatosságban folytatódik a balparti Maros-hegy vonal mellett, az emlékezetes Piski körül beolvad­ván. És a mig tart, a mint igy levo­nul, számos völgykatlant, öbölt és szorulatot képez, melyek mindegyi­kébe jómódú, népes faluk ékelték be magukat. Némelyiknek csak tornya látszik, elbujt, hogy szembe ne tűn­jék. Nem is csoda: sokan járták végig e völgyet, és sok volt ezek közt, ki nem jó barátképen jött. A rablókéz, mely üszköt vetett a békés lakokra, rabszíjra fűzött, kit elérhe­tett — keserű tanulságot hagyott a megmenekülteknek. Ezek aztán oda hagyták a viruló tért, elvonultak egy hegyektől köritett gödörbe, egy elzárt völgybe, hogy vagyonaik s magok ne lehessenek latrok prédáivá. Magas szirtcsúcson állván, íme beláthatunk egy ily rejtek-völgybe, — ott ama ritka erdő aljában szalma­zsupok vehetők ki. Piskincz a neve e falunak. Mellette Vajdeei tornya piroslik. E falunak már neve is — Vajdeei: szegény fejek! — jellemző. Szemben ezekkel a völgyben Benczencz terül­t el, — csinos falu, számos földbirtokossal. Közepén kis domb magaslik, ronda, romladozó egyszerű épitmén­nyel, mely mél­tatlan gyarló emléke a kenyérmezei diadalnak! Nem emelem ki tovább e nagy­szerű tér többi meglepő pontjait. A festő sem veheti ecsete alá ez egész völgyet, — egyes részletért a töb­bit föl kell áldoznia. Ha a statisti­kus, meg a geográfus szárazságával bírhatnék most, elősorolnám Balo­mirt, e hun nevü oláh falut, Zsibótot, melynek határán a közel­múltban legyilkolt magyarokból egész halom domborodik, s ha nemzetgazdász volnék, más tekintetből venném szemügyre; de én ezúttal nemzetem múltjának vagyok búvára, ki midőn annak emlékei közt jár, érzéketlen nem tud iránta maradni, ki, midőn a Ke­nyérmezőn végig tekint, elfelejti, hogy mily ipart lehetne itt fejleszteni egy kis vasút építése által, — el, hogy a szalmazsupos, füstégetett kunyhók nem anyagi jóllét jelei, hogy ezekben szellemileg is szegény, elnyomorodott nép teng, hogy Erdély e legáldásosabb tere csak óriási szellemi és anyagi hátramaradást bir fel­mutatni; — hanem vis­­szaidézi lelke elé a kort, mely dicsőbb, nagyobb vala, melynek fénye máig sem homályosult el egé­szen. Mátyás ült Magyar­ország trónján , és Mo­hamed a szultánok szé­kén. A két birodalom, mintegy szükségképi, természet szerinti örökös tusakodásának, ellensé­geskedésének szülemé­nye, a két fejedelem ve­télkedésének következ­ménye az lön, hogy 1479-ben török csapatok törtek be a magyar biro­dalom déli részeibe — s tiz hasa alatt mintegy 60,000 tar csapott Erdélybe. A török sereg el­önté a kis hazát. Ellentállásra nem talált­ az akkori honvédelem, fájdalom, nálunk nem volt ugy szervezve, hogy hirtelen jött ellenséget hir­telen kiverhetett volna az országból. Báthori István Erdély vajdája sereggyüjtés után látott és segélyre lövésre a temesi grófot, Kinizsi Pált is fölkérte. S mig egy kis sereget gyűjthetett, a török rabolt és pusztított, gyilkolt és gyújtott széltében hosszában Erdél­yországban, a vértől csepegő kardját és üszkéit fölvitte Enyed,Torda, Kolozsvárnak ... Báthori a Kenyérmezőt tűzte ki gyűlhelyül, a szálingozó nemesek, szászok és szé­kelyeknek, — a megtámadást akkorra halasztván, mikor majd a török gazdag zsákmánytól terhelten visszaútját veendi. És nem is csalódott. A török hosszú menet­ben közeledett a Maros völgyén, nagy számú rab­szíjra fűzött fogol­lyal, gazdag prédával. — Alsó-Váraljánál szétágazik a völgy, egyik része a Marost követi, a másik balra kap s végében Szász-Sebes terül el, szász földnek visz. Báthori tanácsot tartva, elh­a­tázza, hogy a levonuló tat seregnek elállja útját, ha pedig ez Szászsebesnek tartaná, hogy Szeben­nek csapjon, üldözni fogja. A török az elsőt tevé. Megpillantván a kisded magyar tábort, zsákmá­nyát és foglyait Balomiron hagyta, maga pedig Gyalmár, Libót és Felkenyér mel­lett vett állást, hátát a meredek kis­ded hegyvonalra támasztva. Báthori harczi sorba állitá kis seregét, Piskincznek támasztva jobb szárnyát, melyet székelyek, Kendi Antal vezérök alatt képeztek. A bal szárnyat a völgy túloldaláig ter­jeszté­ szászok képezték ezt, Csukás György ispánjok vezérlete alatt, ke­vés oláhsággal. Maga Báthori homlokzatát vezette, alatta a lovas a nemesség szine s az erdélyi püspök bandériuma állt. Összejárta a soro­kat, tüzet, lelkesedést igyekezvén önteni a harczosokba. Szükségök is volt erre, mert emberi valószinüség­gel a vesztesek ők leendnek. A mi a túlnyomó török ellenében mégis dia­dallal kecsegteté őket, — az a ma­gyar vitézség, mely a Hunyadiak alatt csodákat művelt, a gondvise­lésbe vetett hit, és a Kinizsitől várt segély volt. Elkészültek a halálra, szentelt földet izlelt mindegyik ostya helyett, — s megesküdött maga, neje s utódai szabadságára, ha gőzni fog, vagy elvész szálig. sz TMgy mind egy Aztán összecsaptak. B­ősz ha­raggal küzdött a két sereg, — ember ember ellen, kard kard ellen. — A török túlsúly csakhamar erőt vesz. Hiába minden erőfeszítés — a ma­gyar fogy, s napja hanyatlik. Száz­szor megújul a harczi ordítás. A zászló ismét kevélyen lobog a vezér vajda mellett, — de íme lovát leszúr­ják, maga is lehanyatlik. Nem baj! Báthori ismét lóra ül, ismét és is­mét osztja a halálcsapást, de lova ismét elbukik, maga is hat sebből vérezve a holtak ezrei közé borul, e vérben gázoló magyar seregnek már nincs többé vezére. De ime Szászváros mellett harczos daliák tűnnek föl, — s fegyverek ezreiben törnek meg a nap sugarai. Kinizsi még jókor érkezett, hogy ki­ragadja a diadalt az ozmán kezéből. Bevág sere­gével a csatába, a magyar „Jézus" kiáltás megújul. Maga előrohan s látva, hogy nem emelkedik többé a vezéri zászló ma­gasra, ennek megboszu­lására egy kardot nem tart elégnek, kettőt vesz két kezébe és osztja a halált, mint a boszu kér­lelhetlen angyala.­­ A vaskar csapásai alatt el­lankad a török, emberi gyarlóság szállja meg — és fut, fut, menekül, — fényes, nagy diadalt hagyva a magyar ke­zében! Méltó emlék nem hirdeti az utókornak e diadalt, csak Benczencz­nél emelkedik egy domb, — itt aluszsza örök álmát nyolczez­er magyar. A vándor, kinek Ke­nyérmező útjában esik, áldást mond az elhullot­tak emlékére — s habár porladó emlékoszlopukat szétverte az idő vihara, Kenyérmező és az uno­káik szabadságáért el­vérzettek emléke élni fog, — mig magyar él! Lukács Béla. Petőfi „A faluban utczahosszat" cz. költeményéhez. — (Irinyi Sándor rajza.) a Kenyérmező Erdélyben, (Nemes Ödön rajza után) A moszkvai lelenczház. Wospitatelnoi dom, vagyis a moszkvai le­lencz és árvaház, — irja egy utazó, — melynek az egykor igen virágzó­­ födele alatt több lakik huszonötezer gyermeknél,

Next