Vasárnapi Ujság – 1867
1867-03-17 / 11. szám - Kenyérmező (képpel) Lukács Béla 124. oldal / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak - Petőfi Sándor költeményeiből: A faluban utczahosszat… (képpel) 124. oldal / Költemények
124 szem perdül el a földön. De lomb is lomb után, az éji fagytól hervasztva, susogva válik meg ágától s mint ágypehely simul a sziklatörmelék vagy a fagyott rögek közé, vagy a halk fugalom által tovább lebbenve, a puha, nedves moha szálai közt akad meg. — Most egyszerre sűrű zaj hallatszik , az egész madársereg fölrebbenve szárnyra kerekedik s ott hagyja izes reggelijét; csak egy s más madár késik meg egy-két perczig, bámészan tekintve a tova szárnyaló csoport után; aztán ezek is, gyors röpüléssel utána szállanak a tova szálló csapatnak s mind együtt eltünnek a messzi távol homályában. Lángolóbb s terjedtebb lesz ezalatt a fénylő csík a láthatár fölött; mig a hold ezüst sarlója egyre halványul s a kis csillagok sápadva eltűnnek a mindent túlragyogó nap közelgése előtt. Nyugodt, fénytől elárasztott pompában tűnik föl most az alattunk terülő zárt erdő elbájolt tekintetünknek. Az aranynyal szegett fasudarak tengere mintha hullámokat hányva ingadoznék a nap hatalmától leküzdött , még hömpölygő ködök zűrzavarában. Még soká ott lebegnek ezek föl s alá vonulva, az árnyas, illatozó völgyek fölött, mig a magasan és szabadon fekvő kopár tetők csodásan ragyogó ezüstfényben csillognak fenyér és haraszt-födött talajukkal, az őszi pókok finom hálóitól beszőve. A csöndesen uralgó éj varázsolta ugy az e tetőket, rájuk fagylalván a titkon hulló harmatot. De most a melegítő napsugarak olvasztó fénye tűzcsókkal engeszti fel a dermedt fagyot, hogy újra reszkető nedvességgé gyöngyözzék és saját árnyképünk, melyet a kelő nap a háttér tetőire magasan fölvet, mint egy környezeti dicsfénytől homlokú óriás tűnik föl. Zajtalanul, a balzsamos erdei jéget mélyen lehellve be, lépdelünk tova a pompásan ékített kopáron, setét nyomokat hagyva hátra mindenütt, a sötétlő erdő irányában. De mielőtt azt elérhetnők, hirtelen, mintegy lebűvölve, mozdulatlanul állunk meg egy sűrű fenyőcsoport előtt. Kényesen szedve lábait, lépdel elő a harmattól csillogó fenyőbokrok mögül egy daliás bak őz s utána karcsú nyősténye. Majd bizalmasan lehajolva, itt-ott egy nedves fűszálat csipegetve, majd soha nem szunnyadó vigyázattal vetve föl csinos fejecskéj őket, szaglálva a szelet, egyenesen felénk lesnek élénk gyöngyszemeikkel. A bizalmatlan bak poka marad ez állásban, magasan emelt fejjel, míg a gyanútlanabb nyőstény, szorosan simulva vigyázó híméhez, ismét egy rügy ágacska után kap, melyet aprós harapdálásával rágcsál feketén szegélyzett szájacskájában. Rubin-szemekként piroslik egykét bogyó a kis ágon, melyen még egy-két fehér másodvirág is mosolyog. Hosszasan nézzük a hű pár gyöngéd bizalmasságának e bájoló képét, s nem telhetünk be karcsú termetek, csinos mozdulataik szemléletével. A sötét erdő hátterétől árnyalva, mint a legszebb kép domborul ki alakjuk. Egy szellőcske sem árulja el nekik közellétünket, s az óvó sűrűség vizsga szemeik elől is elrejt. Mily gyanutlanul s hü szemekkel pihen meg a szelíd gim, hímének magas szaruval koronázott feje alatt! — De valami, tán egy száraz ág vagy levél meg recscsen halkan lábunk alatt — s a következő perczben, fölijesztve a zajtól a félénk állatok futásnak erednek. Kecses ugrásokkal sietnek a kopáron és fenyéren át a setét sűrű felé, még föl-fölvillan olykor szürkés alakjok s aztán elvesznek szemeink elől. De soká hallatszik még a felriasztott bak intő kiáltása a völgynek csönden át, mig aztán a hallgatózó fül ismét csak az ismert madár füttyöt hallja, közbe egy-egy éles harkály-kiáltást, azonkívül mindenfelé csönd és hallgatag magány. Fölébb s fölébb emelkedik az ég királynéja és sugáraiban megrezdül a levegő a fölengedt talaj fölött. Egyes, zöld- és aranyszárnyú bogárkák zizegnek föl s alá röpködve, az őszi jégen át, sőt még egy magános, elmaradt pillangó is lép egy-egy későn virágzó tüskerózsára, egy kis mézecskét keresve még benne. De mi édes merengés érzetével hagyjuk el a csodásan titkos erdőt, hol mindig feltaláljuk lelkünk nyugalmát, ha elhagyna az élet zajában. —k — Kenyérmező. Lombkoszorúzott és villámsujtott kettős hegyi lánczolat közt méltóságosan hömpölyög a Maros, Erdély legnagyobb folyója. Századok folyamán mosta ki sziklaágyát magának, századok óta hordta keblében a fövényt, mind mélyebbre sülyedten s mind magasbra emelvén partszegélyét. Kiérve a fenyvesek hónából a kies tágas térre, elveszti pajkos játsziságát, nem csörömpöl, nem rohan, hanem mintegy az önérzet méltóságával s az erő szilajságával folytova a gyönyörű völgyön, melyen néha-néha haragját is kitölti. S a mintegy foly századok óta, gazdag változatosságu, gyönyörű völgyet képez magának, melyen egyaránt megtalálja a magáét a vándor, a természetbarát és a honfi. A vándor szívemelő tájképet talál itt, a természetbarát gazdag flórát, faunát és kőzeteket, a hazafi szeme pedig romba dőlt sasfészkeken akad meg s lelke a mult küzdelmein és nagyságán mereng. Het! sokat küzdöttünk mi egymással és sok ellenség ellen kelle e terek és bérezek lakóinak, drága szabadságát vérrel megvédenie. Gyulafejérvárnál, mely az Erdélynek, a mi Buda Magyarországnak, már egész méltóságában hömpölyög alá két hegylánczolat közt a Maros. Az emelkedésen fekvő vár s a fejdelmi székváros egy része uralkodólag tekint le a völgyre. A szem elfárad a balra és jobbra tekintgetésben. Itt mérte össze egykor két világhatalom kardját, itt küzdött a kereszténység és az izlám egymással. Messze fönn kezdődik a sz.-imrei tér, Hunyadi Marengoja, — s mikor a Maros egy csapodár kanyarulattal, egyik hegyoldaltól a másikhoz csapván, völgyet mintegy elvága ja, — kis halomkaréjtól támogatva, kezdetét veszi a Kenyérmező, melyhez egy dicső győzelem, annyi ezer magyar emléke, s Báthori és Kinizsi neve van kötve. Mászszunk fel egy hegy-oromra, melyen valaha, a rege szerint tündérek vára állt, nézzünk szét az aranyosi vár sziklatetőjéről a Kenyérmezőn, ismerkedjünk meg a térrel, hol őseink vérzettek. A Maros és Sztrígy épen ugy hömpölyögnek ma is, mint mikor tündérek lábait mosták; e vadrózsabokrok talán tündérkert elfajult maradványai, e sajátságos kő, melyen ülünk, talán tündérvárak részlete. Hisz a Csáklya és a Kecskekő ormaira, melyek felől a Maros jő, tündérvárakat rak a nép hagyománya, képzelete, s a felhőben, mely most a Kecskekő sugár csúcsába kapaszkodott — még ma is Tündér Ilonát látja. Távol a Retyezát hóteteje áll mogorván és örökké tisztán, mellette eltörpülnek a többi csúcsok; ezredévek óta áll ott ingatlanul, tövében helyet adva a szép hátszegi völgynek, s csak néha-néha engedve a kis szorosokon fagyos szellőt áttörni a Maros völgyébe, mely Erdélyben legnagyobb. Gyulafejérvár büszke tetői komor ellentétben állnak a tér közepén vidáman diszelgő Szászvárossal. Hiába csókolják a nap sugarai azokat a komor, mohett tetőket — mosolyt nem tudnak róluk leerőszakolni; gyászolnak azok, gyászolják saját nagyságukat, — míg Szászváros vidám fehér házaival, ékes fényes pléhtornyával, csillogással tölti be környékét. Fráter György meggyilkoltatása helyén Al- Özek az erdőben. A faluban utczahosszat • . Petőfitől. A faluban utczahosszat Muzsikáltatom magamat, Tele palaczk a kezembe', Tánczolok, mint veszett fene. Huzd rá, czigány, siralmasan, Hogy magamat kisírhassam De majd ott az ablak alatt Húzzatok valami vígat. Ott lakik az én csillagom, Az én bujdosó csillagom, Aki tőlem elbujdosott, S világát mással éli most. Hejh czigányok, itt az ablak, Most a leges-legvigabbat! Ne lássa az a csalfa lyány, Hogy búsulok csalfaságán.