Vasárnapi Ujság – 1867
1867-06-23 / 25. szám - Közlemények egy magyar menekült bujdosásából 307. oldal / Történelem; régiségek és rokon tárgyuak
S megroncsolt tagjain A pihegőnek Üvöltve száguldtak Vad hadi mének. Látám őt élete Vég-órájában, Véres kezekkel és Halott halványan; S mikor bús ajkai Halált nyögének, Diadal-örömét Ellenségének .... Messze föld népei Gyűltek halomba, Félvilágra szólt a Halotti pompa; Nagyszerű sir fölött Dühösen mozga Halálos alakkal Száz ágyú torka, S nem jött el, fegyverét Emelni érte, Napkelet, napnyugot Lenyűgzött népe; Nem jött el fölfogni Hanyatló térdét, Felfogni sebei Kiomló vérét Eljött a Nemezis Megcsalt bolondja, S a martyr-koszorút Fejére nyomta! Bozzai Pál.*) 307 Közlemények „Árvay László lmjdosásáéból. Átdolgozta PÁKH ALBERT. I. Nincs szándékom feszegetni azon okokat, melyeknél fogva egy évtizeddel ezelőtt egy sereg honfitársammal együtt Törökországba költöztem én is. Meg fogják engedni olvasóim, hogy ami addig történt, hallgatással mellőzzem, — ezt elbeszélni nem az én dolgom, nem is feladatom. Igen jól tudtam én, hogy „itt élned, halnod kell," hogy ,,a nagy világon e kivül, nincsen számodra hely," — arról is meg voltam győződve régen, hogy a hazai kunyhó szerény tűzhelye sokkal melegebb, mint az idegen paloták pompás kandallói: — de mentünk, mert úgy parancsolta a hazaszeretetnél hatalmasabb két úr: a szükség és a remény. És parancsoltak vezéreink, kikhez mi hűségesen ragaszkodtunk azelőtt a szerencse, most a szerencsétlenség napjaiban. Fedező sereg voltunk. Magamról megfeledkezve, részvéttel és csodálkozással néztem gyakran nem egy társamat. Elhagyta hazáját, elhagyta apját, anyját, testvérét, nejét, gyemekét vagy más rokonát, akiknek sorsa az övével talán elválaszthatlan kapcsokkal volt összekötve, akik talán életök fentartóját vesztették el benne. S megindult most a vezéri parancsszó után a szomszéd ország lakatlan rengetegeinek, oly utakon tévelyegve, hol csak tolvaj csempészek szokták néha életveszély között áruikat szállítani. Vállait fegyver és lőszertáska nyomja; léptei ingadozók a sziklás egyenetlenségen, mely örökké fogva tartja figyelmét, nehogy helytelen lépést téve, tagjait megsértse, vagy a szakgatottsziklafalakról örökre lebukjék. Rajta levő terhe között egy megevő falatja nincs, de avval biztatják, hogy majd falukra akadnak, vagy juhász tanyákra érnek s akkor — minden lesz! A nap hosszú fáradalmait az éjszakák nem enyhitik jótékony nyugvással. Menniök kell, pihenésre most nincs idő — igy kivánja a vezéri parancs. De a vezéreket paripáik hordozzák, utánuk málhások szállitják az az élelmet, — esznek és isznak, amikor kívánják. Ha akarnák sem lehetne gondjuk arra, ha egy gyalog ember kidül az útból éhség és fáradságtól leverve; ha egy lovakihült huszár nem képes a sebes gyaloglásra, elmarad, éhen vesz vagy valami jámbor atyafiak agyonverik; ha egy lovas bágyadt lovával lezuhan a mélységbe, — nincs gondja erre senkinek, mert nincs idő a késedelmeskedésre. Mindenki összeszedte utolsó erejét, mert tudta, hogy egyedül a kitartás mentheti meg. Éhét tűrte mindenki, azon reményben, hogy majd csak elérnek valahová, ahol, ha máskép nem, erőszakosan is kielégíthetik vágyaikat, — mert az éhség a legkövetelőbb, legkegyetlenebb zsarnok. Mig igy haladtunk, a nap tüzes bucsucsókjait hinté a komor bérczekre. A fenyvesek vadásza, a bérczi sas is visszatér portyázó útjából, körüllebegi néhányszor sziklavárát, azután nyugalomra száll. Nyugszik minden, az üldözött vad is menhelyét találta, csak a csermelyek csörögnek s az őszi szél suttog titkos hangokon. Mi boldog, a ki nyughatik! De mi megyünk, megyünk szünet nélkül a többiek után; nem nehéz őket követni, vérfoltok jelölik nyomaikat. Im, hogy megtört a sziklarög a paripák patkói alatt, — de csittneszt hallok. Nézd, pajtás, amott mintha sötétednék valami, — most mintha emelkednék — jel, nézzük meg, mi lehet ? — Szegény paripa! erőd elfogyott s leroskadtál lovagod terhe alatt s az itt hagyott veszni, még nyerged s kantárod terhétől sem volt ideje megoldozni. Hogy segitsek rajtad, nemes állat? Levinnélek a völgy forrásához, de nincs erőd majdra állani; füvet tépnék számodra, de hol vegyem ezt itt, ahol kihalt a növényélet? Bágyadt szemeid már sejtetik közel végedet, a jerünk, hagyjuk megküzdeni az enyészettel. — Nézd, amott ismét egy kihűlt paripa; csinos kis fejéről, száraz lábszárból látszik, hogy nemes fajta volt: szügyét golyó fúrta keresztül, talán lovagja szánta meg. De nézd az alakot, mely előttünk épen fölemelkedik, — fegyverét készen tartja kezében — de ii vigyázz! már czélba vett — véged mindjárt — siess — kiálts, ki vagy!'? — „Vagy ugy! — felesé amaz — mert azt hittem, üldözök háborgatnak, s még annyi erő van karjaimban, hogy az elsőt, a ki ellenséges szándékkal közelit felém, földre terit&em." — Hát hogy maradtál igy magadra, pajtás? — ,,Én bizony két nap s két éjszaka követtem társaimat; nem én, hanem ők hagytak el engem, mert nem birtam velők tovább gyalogolni; fáradt, levert vagyok; két napja hogy nem vettem egyebet gyomromba hideg viznél." — Hogy fogsz hát magadon segíteni? — „Visszafelé indulok." — De tán jobb volna, ha csak halkkal is utadat folytatnád. — „Nem birok, nem tudok, lelkem testem erőtlennek érzem." — De hát mitévő lessz itt ez elhagyottságban? — „Ledülök és pihenek ez éjen át, ha tudok, hajnalban, ha egy kis erőhöz jutottam, elmegyek leszállni, hogyha szerencsém akadna valamit ledurrantani, — lelövöm s megeszem; azután megint tovább megyek; ha pedig nem szolgál szerencsém, úgy is vesznem kell, hát szolgáljon ez a golyó nekem. Isten veletek!" — Vigasztald magad pajtás, hogy mások is osztoznak nyomoruságodban. Áldjon meg a Teremtő!" Messze tehát már nem lehetünk török, csak ballagjunk, ahogy bírunk; a hold fénye világítja ösvényünket, az elmaradt hullák jó kalauzok. — Nézd e szétszórt batyut, tarisznyát, amott egy egész nyeregkészletet, melyet azért hagytak el, mert alkalmasint nem bírta tovább a szegény állat. — Mily roppant sziklafal ez itt, minő mélység alattunk! Le ne nézz, mert megtántorodol! csak eléd figyelj; bizton lépj, hogy meg ne csusszál, mert szörnyű halál tátong alattad. — Nézd ott lenn a sziklafoszladékot, mely egy lovat fogott fel, vajon lovagja megmenthette-e magát? De kettőztessük lépteinket, mintha tompa, zaj ütné meg füleimet; — aligha el nem értük őket. Igen, nézd, amott a völgyekben fénylenek tüzeik, — hallod, mint tombolnak lovaik? Igen, igen, ezek ők lesznek, kiket oly nehezen tudunk utolérni. — Jó tanyát, földiek! Tán e vadregényes táj bájolt el annyira, hogy ily késő éjszaka sem tudtok még aludni? — A bizony, földi! Csakhogy nem annyira elbájolt, mint inkább elbágyasztott. — Hiszem, hogy jól eshetett a parázson csepegtetett szalonnás kenyér a sok kínszenvedés után. — Jól esett volna ám, jól mondja, de hire hamva sincs köztünk kenyérnek vagy egyéb harapnivalónak. Egy kis kukoriczfilisztet hozott egy-kettő közülünk magával; azt is már rég odaadta lovának, hogy kárba ne menjen; magunk meg csak tűrjük, amig lehet; majd ugy sem marad egyéb hátra, mint hogy leüssük lovainkat, ha éhen nem akarunk elpusztulni. — Áldott egy tájék lehet ez, hogy az állat sem kaphat benne egy harapást. — Nincs itt, földi, egy árva fűszál sem, de még a moha sem terem meg a kősziklákon. Nézze meg bár lovainkat, milyen megtermett erős állatok volnának, s most akár bicskával szúrjam keresztül a vékonyakat. Az ut is olyan, hogy csak a kecske járná meg s szegény páráknak már két napja nincs mit faluiok. Vagyunk már vagy húszan, akik ló nélkül maradtunk, s ugyancsak keserves lovas embernek, ha itt a maga lábára szorul, — már vagy öten el is maradoztak, — az Isten lesz a gondviselőjök. S ki tudja, mikor érünk még ki a hegyekből, s ki tudja még azt is, hova jutunk? Pedig ha még holnap sem találunk kenyeret, takarmányt, no már azután nem jó lesz a dolog. — Ugyan hányan lehetnek mindösszesen, földi? — Vagyunk biz itt szép számmal; — hadd látom csak, — Pista te, mennyinek vélnéd a lengyeleket? — Lehetnek vagy négyszázan — No én is úgy gondolom, mi huszárok meg ismét vagyunk annyian, azután Bem gyalog testőrei megint vagy százan lehetnek, hát még a hozzánk csatlakozott tisztek s közemberek, ezek is lehetnek vagy százan. — Aztán földi, úgy vannak-e mindnyájan, mint most beszéli, nincs senki, aki el volna látva élelemmel? — Van itt bizony, földi, a lengyelek legkivált jól ellátták magukat mindenfélével, mert nem is tettek egyebet, hogy a határvégen jártunk, csak kobozni jártak faluról falura, de saját embereink közt is találkozik, a kinek, ha egyebe nem is, legalább kenyere van, evvel táplálkozik maga is, lova is; de mit használna, ha fele részének volna is f élelme, ha a másik fél szűkölködik! Uram, vége itt a barátságnak, — a kinek a feje fáj, maga nyomogassa a homlokát. *) E szép költemény azok közül való, melyeket a korán elhunyt tehetséges ifjú költő, besoroztatása ideje alatt, mint szegény osztrák közkatona, a hazától távol irt. Sajátkezüleg összeirt költeményeiből, legtöbbnyire még kiadatlanok, jókora csomag küldetett be baráti kéz által szerkesztőségünkhöz. Fogunk még közölni belőle. Szerk.