Vasárnapi Ujság – 1868
1868-11-08 / 45. szám - A Tónainé leánya. (Népies elbeszélés.) Török Károly 534. oldal / Elbeszélések; genreképek - Török Károly: Népdalok I-III. 534. oldal / Költemények - V. Antal: A számüzött 534. oldal / Költemények
beérkezett minták között legtöbb életképes és jóváfejleszthető elem az ő pályaművében volt. A bíráló bizottság azonban, mely néhány főúrból s nem egészen elfogulatlan szakértőkből állott, Izsó pályaművének csak a második díjat itélte oda, a közadakozás utján létesítendő emlék kivitelével pedig egy oly hazai művészt bízott meg, kinek más irányban szerzett érdemeit ugyan nem akarjuk kétségbe vonni, a ki azonban, mint azt a jövő kétségkivül ki fogja deríteni, a kérdésben forgó nagy feladat sikeres megoldására nem bír hivatással. Ily körülmények közt némi vigaszul szolgálhatott Izsónak, hogy a debreczeni emlékkert nagyérdemű alapítói az oda tervezett Csokonai-szoboremlék mintájának elkészítésével őt bizták meg. E szoboremlék keletkezésének története olvasóink előtt ismeretes, minélfogva nem látjuk szükségesnek részleteire itt kiterjeszkedni; elégnek tartván csupán újra fölemlíteni azt, hogy Izsó a Csokonai-emlékszobor köztetszéssel és helyesléssel fogadott mintáját elkészitvén, a benne helyzett bizalomnak fényesen felelt meg. Ez volt az első s mai napig utolsó nagyobbszerü megbízás, mely által alkalma nyílt a nagyobb alkotásokra való képességét is kimutatni. Hogy mellszobrokban valódi kitűnő műveket készített, átalánosan el van ismerve. Mellszobrai mind a technikai kivitel, mind a hasonlatosság és kifejezés tekintetében rendkívül jelesek. Némelyek csak gipsz-mintázatban készültek, mint Arany János, Tóth József, Lisznyay Kálmán, gróf Kornis Ádám, Bernáth Gáspár mellszobrai; másokat márványból is kifaragott, s ezek közül mint kiválóan sikerült műveket említhetjük : Megyeri Károly mellszobrát, melyet a magyar nemzeti szinház, Márton Istvánét, melyet a pápai kollégium, Fáy melyet a pesti első takarékpénztár Andrásét, számára készített. Lejelesebb ilynemű műve a Pákh Albert márvány mellszobra, mely olvasóink kegyeletes adakozásai folytán immár a nemzeti muzeumban foglal helyet. Ezeken kivül minden megrendelés nélkül elkészítette Egressy Gábor márvány mellszobrát, melyet, mint örömmel halljuk, képviselői s műbaráti körökben, a nemzeti muzeum számára tervelnek megvásárolni. ben. Azóta épen nem irigyelhető idylli csendráér szünetelni és pihenni s a hazai művészet elhanyagolt helyzetéről gondolkodni. E kényszerű nyugalom, mely az ország e kitűnő szobrászának vésőjét pihenteti, s maholnap ismét kezébe nyomja a vándorbotot, felettébb meglepő ma, midőn szabadságharczunk hősei s más emlékére az ország több részében jeleseink szobrok terveztetnek, s e czélra az adakozások máris befejezték, vagy a legjobb eredmény kilátása mellett egyre folynak. — Az illető bizottmányoknak meg kellene gondolniok, hogy hazai művészetünk jelen állásában az egyenes megbízás biztosabban vezet czélhoz, mint a pályázat nehézkes és kétes sikerű eljárása, mely a pályázóktól gyakran ki nem telhető áldozatokat igényel időben és pénzben, s hogy átalában nálunk, hol a szobrászok alig vagy csak igen kis többes számban vannak, a pályázat szoborművekre nézve nem igen alkalmazható. Izsó Miklós egyébiránt, mint lapjaink is említették, művészi tanulmányai folytatása végett uti segélyért folyamodott a magyar kormányhoz Óhajtjuk, hogy kérvényének kivánt eredménye legyen, már csak azért is, hogy munka nélkül, üres kézzel itthon léte nyilvános szemrehányásképen ne terhelje lelkiismeretünket, A száműzött. Itt vannak előttem a honi határok, Bádgyadt szemeimből örömköny szivárog, Hosszú évsor óta a legelső köny-csepp, Melytől kebelem már valahára könnyebb. Nem mondom, nem sírtam ezelőtt elégszer . Fájdalmam enyhítni nem vala egyéb szer. — De száműzetésem kín-kenyerét éve, Nem hullt öröm-könyem már annyi sok éve. Száműzött az önkény, mert hazámat védtem, Nem mondom, mi kín volt kirülötte élnem; Csak az isten tudja, mily kinos volt látnom, Hogy dúl idegen kéz szeretett hazámon. Mint vihartól tépett, rongált gyümölcsfának. Innen is, onnan is fosztására jártak. S nem volt a ki védje ... a vihar elverte Szegény fa gazdáit messze, világszerte. De a dúlás végit jó Isten megadta. Újra virít a fa, s én járván alatta. Szent örömmel nézem, hogy az ifjabb gazdák Megroncsolt ágait miként tisztogatják. Isten adj virágzást e szép gyümölcsfának, Melyet kezeim rég oly hűn ápolának Es nekem, kit hosszú szenvedésem megtört, Mutass árnyékában egy csendes sirgödört. V. Antal: Népdalok. i. Hajladozik a fűz, Hajladozik a nád, — Barna kis leányka Hajtsd hozzám az orczád! Pajzán játszi szellő Csókolos fűzet, nádat, Csókolom szép szádat, Piros két orczádat. II. Füstöl a csárda kéménye, Kinn áll az én szemem fénye, Várj meg, rózsám, az ajtóba', Betérek egy ital-borra, Betérek egy ital-borra, Egy pár szóra, egy pár csókra, S ha odabenn kedvem támad: Ugrom veled kettőt, hármat. — Hadd beszéljen a nagy világ, Vegye vissza mind, amit ád: Amire csak az és kékei: Veled, kislány, mind sem ér fel! III. Csókot kértem tőled, nem adtál, Csak a kapu, csak a kapufélfánál hagytál; Lesz még idő, nem egyszer: Megcsókolnál, megcsókolnál, rózsám, ezerszer, Megcsókolnál, megcsókolnál, engem ezerszer. Lesz még idő, te kis csalfa lány, Szeretnél még, szeretnél még engem igazán, De már akkor késő lesz, Mer' a szivem, mer' a szivem másé lesz, Mer' a szivem, mer' a szivem másé lesz! Török Károly A Tónainé lánya. (Népies elbeszélés.) Kiülök esténként az utczára, a kis kapuba, ugy elnézem azokat a kútra járó lányokat; olyan szépek, olyan szelídek, olyan jók. Igazán kedvem volna valamennyit sorra csókolni. — Szemérmesen, szemlesütve haladnak el előttem; hála istennek, még ekkoráig nem vettem észre, hogy valami baja volna a fülemnek, de azért egynémelyiknek alig hallom a köszönését, pedig köszön az mindegyik, — de hiába az ilyen magam formájú kaputos ember előtt még a szót is szégyenlik. Ugy illik az a két mázas kanta gömbölyű karjaikra, — mert itt nálunk karon s nem rudakon hordják a lányok a vizet, mint másutt a Tiszavidéken. Az igaz, hogy nehéz, de azért olyan délszegen lépkednek vele, a huszár se különben. Ott az utcza végén, épen az út közepén van a nagy gémes kút, arra járnak a lányok ivó- és mosóvízért; sokszor tíz tizenöt is van a kút körül, mert csak egy kantát meríthetnek meg az ostorfán, tehát várni kell sorsára, ha csak meritgető kötelet nem hoztak magokkal. Mig az, amelyik előbb jött, merít, a többiek összeállanak s beszélgetnek egymással; meg gyakran vár is egyik a másikra, mert jobb szeretnek társaságban, csapatostul menni, sőt ha útközben valami jó czimborával akadnak össze, kiöntik a teli kanta vizet is, s visszamennek, hogy együtt lehessenek egy kis ideig; legalább kibeszélgetik magukat. Olykorolykor pedig a legényekkel tréfálódzanak, akik ide a nagy kútra hozzák el a lovat itatni. Mikor aztán öten-hatan egy csapatban mennek hazafelé, rákezdik szép csengő hangon azokat a gyönyörű nótákat; olyan örömmel hallgatom, soha éltemben nem hallottam szebbet. Igazán a szerelmesekre nézve nincs jobb találkozási hely a kútnál. A lány megjárja napjában kétszer-háromszor is, hogy azt ne mondják, hogy lusta, még hideg víz sincs a háznál; a legény szintén megfordul ott annyiszor, ha nem többször, hiszen a jószág csak nem fordulhat fel szomjan. Ott aztán rendesen találkozni szoktak, mert a Bársony vagy a Csillag épen akkor szomjas, midőn Pannika megy a kútra, s igy Pistának is el kell menni; amaz meg — a tatár ágyából került! — nagyon jól tudja, hogy mikor van az itatás ideje, épen akkorára kellett fölmelegedni a korsóban a viznek. Mig a lovak isznak s a legény a lány korsóját megbugyogtatta, kibeszélgetik magukat, sőt ha épen senki sem látja őket, Pista még csókot is kap a fáradságáért. Szegény Tónai Síri is járt arra a kútra, az ő kantáját is megmerítette Dudás András akárhányszor, csókot is kapott érte olykor-olykor, kivált ha nénémasszonynak, az Öreg Tónainénak világja volt, s nem láthatott ki a végső ablakon. Mert akkor is az övék volt már az a szélső ház ott a túlsó soron , a végső ablakon pedig épen a kútra lehetett látni. Volt is aztán ilyenkor öröme Sárikának, dalolt egész este, míg a kapu elejét elsöpörte s fellocsolta. Régen volt az igaz, még zuhonyos gyermek voltam, iskolába se jártam, de azért most is fülemben cseng a hangja, sok lány járt azóta is, jár most is arra a kútra, de tudom, egynek sem volt oly szép csengő hangja mint neki; úgy szerettem már akkor is hallgatni, mikor dalolta: „Csak azért szeretek falu végén lakni. Arra jár a rózsám a lovát itatni. A lovát itatni, magát fitogtatni, Piros két orczáját vélem csókoltatni." Egyetlen lánya volt az édesanyjának, nem volt több, se kicsi, se nagy. Az apja régebben meghalt, Sárika lehetett akkor úgy valami öt-hat esztendős malma volt a Tiszán, az kereste meg esztendőnként, ami a házhoz kellett. Hanem a szegény Péter bácsinak az az egy hibája volt, hogy túlságosan szerette a tütüt (italt), csakugyan az is járt a végére. Egyszer úgy karácson tájt valami disznótori alkalomból jól becsípve ballagott le a vízi malomba; nem került a szokott öt útra, hanem ment egyenest a Tisza hátán, minthogy éjszaka volt s nem látott jól, a lék alá bukott s oda is veszett. Azután az özvegy eladta a malmot, az árán ott a pöczérczés hátán vett egy darabka földet, annak a terméséből éldegélt kislányával együtt. Azért hogy mesterembernő volt, nem rítt ki a kezéből a dolog: éjjel-nappal font, mart másnak azért is kapott valamicskét. Nemhogy pusztult volna keze alatt a vagyon, sőt inkább gyarapodott. Akadt is kérője nem egy, se kettő, sokan szerették volna a szép fiatal özvegyet, — mert meg kell vallani, hét vármegyére volt vetve, még az urak szeme is megakadt rajta, — de ő bizony kiadott mindegyiken, nem igen vágyakozott férjhez menni, mert a mint beszélték egy helyt-máshelyt, nem igen jól élt az első urával. A szegény Péter bácsi, kivált ha felöntött a garanyra, egyre czivakodott vele, húzta, vonta, de a szegény asszony nem panaszkodott soha senkinek, mindig takarta a gyalázatot. Sárika szakasztott mássá volt az édesanyjának. Epen olyan karcsú, sugár termete, olyan kerek, rózsapiros arcza, nagy, ragyogó sötét szeme, dús fekete haja volt annak is fiatal koránt, mint most Sárikának. A kislány, ahogy őt Andris nevezni szokta mások előtt, alig töltötte még be a tizenhat esztendőt, igy legszebb korában volt. A Dudás Andris apja jómódú gazdaember volt; czimeres hat ökör járt be az udvarára. Az a két házhely föld, három parászta szőlő, meg a szép fölvert tetejű ház Andrisra meg a kis öccsére, Pistára, nézett apja halála után. De nem is volt