Vasárnapi Ujság – 1868
1868-06-14 / 24. szám - Bozzay Pál: A bagoly 282. oldal / Költemények
•282 krata összeköttetésekbe bonyolult s igen nagy részvétet kezde tanusitni a haini fogoly rokon iránt, miért a franczia kormány által az országból hirtelen kiutasittatott. De a követek kamrájának közbenjárására, már 1847-ben engedelmet nyert, atyjával együtt, visszatérhetni Francziaországba. Az 1848-diki februári forradalom e szerint Párisban találta. Szolgálatát azonnal felajánlá az ideiglenes kormánynak, de ez azt nem fogadta el. Ellenben Korsika őt az alkotmányozó gyűlésbe képviselőül választotta, s itt demokratikus és republikán irányú beszédeivel csakhamar föltűnt. Hatályosan működött bátyja visszahívása és elnökké választása mellett is. Lajos Napóleon meg is választatott elnöknek, de a két unokatestvér politikája nem mindig haladt párhuzamosan. Majd találkozó s egymást metsző, majd ismét egymástól messze távolodó s megint összehajló vonalakat képeztek. 1849 ben, márcziusban, madridi követté neveztetvén ki a herczeg, odamenő útjában Bordeauxban már oly beszédet tartott, melyben az elnök politikáját keményen megtámadta. Az elnök erre ápril 10-kén feddő iratot tétetett közzé a lapokban, mire a herczeg madridi állomását engedelem nélkül egyszerűen odahagyta, s a nemzetgyűlésben ismét elfoglalta helyét; természetes, hogy követi hivatalából azonnal kitétetett. E sajátságos viszály a két unokatestvér között azóta is több izben ismétlődött, a nélkül azonban, hogy olykori élessége daczára is, valódi ellenségeskedéssé fajult volna valaha. A császárság visszaállítása után, az 1852. deczember 18-ki dekretum által, atyjával az öreg Jerome-val együtt franczia herczeg czimet s eshetőleges trónöröklési jogot nyert. A keleti háborúkor, osztálytábornokká neveztetett ki. 1854. május 1-sején érkezett Konstantinápolyba s csakhamar átvette a harmadik hadosztály parancsnokságát, melynek élén részt vett az egész nyári hadjáratban Törökországban s a krimi hadjárat alatt az almai és inkermani csatákban. Azonban az 1855-diki párisi világkiállításra megkezdődvén az előkészületek, még 1854. végén visszahivatott, hogy a világkiállítás főigazgatását átvegye. A harcz mezejéről a béke és mivelődés nagy művének élére lépett, s itt kitűnő szolgálatokat tön hazájának. A következő évben, Hortensia királyné gőzkorvettjén az északi Jeges tengerre menő expedíczióban vett részt. 1856 diki június 15-kén indult el Havre-ből; Skócziát, Izlandot, Grönlandot, meglátogatta visszatérő útjában pedig a farői és shetland-szigeteket, és Norvégiát. A stockholmi és kopenhágai udvaroknál nagy kitüntetéssel fogadtatott, s északot közelebbi barátságba hozta a franczia udvarral és annak politikájával, melynek hatalma akkor kulminált. Október 6-án ért ismét Havre-be. Mindez illustratiója volt a császár amaz ismeretes jelszavának: a császárság a béke. Maga az 1855-diki világkiállítás is, a keleti háború még ki sem hűlt kráterén, mintegy tüntetés volt azok ellen, kik átalános európai háborútól féltek, s azzal Napoleont akarták vádolni. Napoleon ez ellen kitüntette, hogy nem fél a világháborútól, mert ezt nem akarja. A herczeg ekkor épen oly jó szolgálatot tett az európai béke, mint a napoleoni dynastia ügyének. Északi utazásával az apjától öröklött tengerészi s fényűzési szenvedélynek s a Lucián nagybátyától öröklött természetvizsgálói kedvtelésnek szolgált, a mellett, hogy a család érdekeire nézve is jelentékeny lépéseket s összeköttetéseket csinált. Nagy-nagybátyjától Fesch bibornoktól is örökölt a herczeg valamit: finom műérzékét. Ennek is épített északról visszatértével egy ódon izlésű templomot, az ujdon Páris közepette, az úgynevezett „görög házat", melyet görög bútorokkal rakott meg, görög ízlés szerint rendezett be s színészekkel és művészekkel népesített. Két évig lakott a herczeg a görög házban s fogadta barátait: a demokrata császárság imádóit, művészeket, tudósokat, katonákat, hírlapírókat, demokratákat, ily módon fentartva a császár és az európai demokráczia közt az érintkezést és barátságot. • A császár 1857-ben is kényes küldetést bízott rá a béke érdekében. A neufchateli zavarok voltak napirenden. Poroszország és Svájcz komoly bonyodalomnak néztek elébe s III. Napoleon feltette magába, hogy kibékíti a versenygő feleket. A herczeget küldötte Berlinbe. Miután a császár sajátkezű levelét átnyújtotta (s azzal a viszály ki lett egyenlítve) elhatározta, hogy meglátogatja mindazon helyeket, melyeken az első császár lábnyomai tapodtak volt. A nép mindenütt, mintegy varázslattól igézve, előbb kíváncsisággal, majd lelkesedéssel fogadta. 1858-ban az Algier és a gyarmatok számára ujonan felállított minisztérium bízatott a herczegre. De ettől csakhamar vissza kellett lépnie, mert reformokat sürgetett a tisztán katonailag igazgatott részek korckormányzatában s a hagyományos kereskedelmi és gyarmat-politikában, melyek a hadseregnek nem tetszettek és a francziák szűkkeblű egyedáruságát a gyarmatokban veszélyeztették. Amellett régi összeköttetéseit is fentartotta a demokrácziával, ugy hogy ő magát, s őt mindenki a demokrat császárság képviselőjéül tekintette. Ilyes szereplése s egyes föllépései bajosan voltak összeegyentethetők hivatalos állásával s vissza kellett vonulnia. De csak azért, hogy az olasz szövetség és az olasz szabadsági harcz előkészítésénél nagyobbszerű érdemeket szerezhessen. 1859-ben Viktor Emánuel király legidősb leányát Klotild herczegnőt vette nőül. Ez összeköttetés jelzője volt azon befolyásnak, melyet az épen meginduló olasz függetlenségi háborúban Francziaország viselendő vola. Napoleonig az 5 dik (franczia) hadtest parancsnokává neveztetett ki s Toskanát kelle megszállnia. Máj. 23-án hajózott el Genuából Livornóba s 31-én Florenczben vette főhadiszállását. Az 5. hadtest azután a fősereghez rendeltetett, de csak a solferinói ütközet után érkezvén meg, tettleges részt a hadjáratban nem vehetett. Napoleon herczeg politikai szereplésének egyik nevezetes pontját alkotja 1861-ben a senatusi fölirati vitában márcz. 2-án tartott beszéde, melyben bátyja olasz politikáját védelmezte, s egyszersmind példátlan hevességgel támadta meg az előbbi (bourbon és orleansi) dynastiákat. Az 1862-iki felirati vitában a herczeg a belügyekről beszélt, különösen a legitimisták ellen irányozva nyilait; néhány nap múlva pedig a pápa világi uralma ellen tartott erős filippikát. Az egész világon azon meggyőződés uralkodott, hogy a herczeg a császár olyan czélzatainak szóvivője, melyeket a császár mint magáért föltüntetni nem akar, de mégis ki akar mondatni. Azt is tudta azonban mindenki, hogy a herczeg, vagy saját nézeteitől hajtva vagy tüzétől elragadva, néha a császár kitűzött czéljain túl megyen, s ekkor köztük élesebb véleménykülönbség mutatkozik. Így történt az 1863-iki vitánál, midőn a herczeg a lengyel ügyben lépve föl, oly sokat mondott, hogy a császár kénytelennek érzé magát, őt nyilvánosan megtagadni, minek folytán a herczeg a következő évben visszavonult és tartózkodóbb jen. 1864 végén a titkos államtanács tagjává , s alelnökévé neveztetett k , s egyszersmind az 1867-re készülő világkiállítási bizottság elnöksége is ráruháztatott. Azonban történt, hogy Ajaccioban (Korszikában) a nagy császár szülővárosában emennek emléke fölszentelésénél oly beszédet tartott, mely az egész világot ámulatba ejté merészsége által. Ő a napoleoni dynastia alapitójának emlékéhez oly szabadelvű és nagymérvű politika szálait közé, melyet Napol on császár, hacsak egész megalapított politikáját elhagyni, s minden irányban uj, ki nem tapasztalt elemekre támaszkodni nem akart, nem fogadhatott el magáénak. — A császár egy levélben fejezte ki megrovását a herczeg beszéde ellen, s e levelet — egyenesen a „Moniteur"-ben adatta ki. A herczeg azonnal beadta lemondását, mind államtanácsi, mind kiállítási elnökségéről s elbocsáttatását kérte az országból is. A viszály azonban a két rokon közt, bár aránylag elég soká tartott, nem volt kiegyenlíthetlen; a kibékülés 1866-ban már létre is jött és a herczeg meghivatott azon bizottságba, melynek feladatául tűzetett ki az uj véd-rendszert dolgozni ki Francziaország számára. Azóta a herczeg ismét a császár bizalmasai közé tartozik, s élén áll a szabadabb reform-pártnak, mely ugy a belügyek, mint az európai külviszonyok terén a szabadabb és határozottabb politikát követeli, s igyekszik meghonosítani, míg másrészt oda törekszik, hogy a békét fentartsa és a forradalmat megelőzze, elvonván és a Napoleon-dynastia zászlaja alá gyűjtvén a haladási pártok jobb és eszélyesb részét. Legújabban Napoleon herczeg a diplo imaczia terén tett utazásai által jön ismét nevezetessé, midőn alig pár hónapja Berlint látogatta meg, hogy ezáltal a franczia-porosz háború híresztelőit elnémítsa, és mint állítják, hogy a porosz orosz szövetséget felbontván, a keleti és lengyel kérdésnek egy franczia-osztrák-porosz egyetértésben szerezzen kielégítő megoldást. Fogadtatása Berlinben szívélyes volt, s a hadi lármát egy időre megszüntette. Most a délnémet államokat, Ausztriát, Magyarországot és a keletet utazza be, s Konstantinápolyból fog hajón visszatérni hazájába. Nem kutatjuk utazása czélját, melyről ezerfélét irnak és beszélnek, de átalában senki annak békés jelentőségét nem tagadja. Bécsi idézése alatt kitűnő szívességgel fogadta őt a király, az udvar, a diplomáczia és a nép egyaránt. A magyarokról legkedvezőbben nyilatkozott és senkit ugy, a mint gróf Andrássyt ki nem tüntetett. A napokban körünkbe jő s több napot fog itt tölteni. Legyen üdvözölve mint vendég, mint férfiú és mint barát! Legyen szerencsés és hozzon szerencsét a nemzeteknek működésével! Bozzay Pál hátrahagyott költeményeiből. A bagoly. Én mindig komoly madár voltam, Bár néha dévaj és hamis. A metaphysicát tanultam, Értek a politikához is. A mystikus dolgokba néha Beleütöm az orromat, S olyan leszek, mint egy próféta, — Mindenki féli szavamat. Ér kiáltom: kuvik, kuvik. S mindenki fél és elbuvik.