Vasárnapi Ujság – 1869
1869-01-03 / 1. szám - Nem voltak egymásnak szánva. (Beszély). Réthi Lajos 5. oldal / Elbeszélések; genreképek
5 Nem voltak egymásnak szánva. (Beszély.) 1846-ban még jelentékeny korlátok zárták el egymástól a társadalom különböző osztályait, főként vidéken. Nemcsak a távolabb állók éltek egészen más-más világban, de a középnemesség és honoratior osztály is élesen meg volt különböztetve. Csaknem szerencsétlenség és megaláztatásként ő ojegyezték a családi krónikába, ha a tekintetes szolgabiró ur leánya orvoshoz, paphoz vagy tanárhoz ment férjhez. Aki maga kereste kenyerét, ha eszével is, és hófehérségü kenyeret, az alantabb állott olyanoknál, akik ősi örökségükből éldegéltek. Tiszteségesen öltözött, jómódú, tudós, mivelt lelkésznek hajlongani kellett akárhány rongyos, tudatlan, szurtos háztájt tekintetes előtt. Nem azért említem ezeket, mintha épen csodát mondanék mai olvasóimnak. Világért sem tettünk szert még olyan tisztult nézetekre, hogy az elismerés az érdemhez, a befolyás a tehetséghez egyenlő mértékkel méretnék. Oh a régi cropfból, rongyból, hagyományból, a szabadabb irányú fejlődést gátló nyűgökből maradt még bőven; mentől távolabb megyünk a fővárostól, annál több. Ha a fővárosba a végre állított muzeumot a nemzet, hogy az ősök által használt tárgyakat őrizze meg: némely tekintetben egyes vidékek is muzeumoknak tekinthetők, melyekben az ősök ferde szokásai, újkori viszonyaink közt még ferdébbekké válva, őriztetnek. Nem lehet azonban tagadni, hogy 1846 és 1869 között mégis óriási a különbség. társadalom A alakja, irányeszméi gyorsan változnak vidéken is. Nagyobb városokból sebesen terjednek az új bűnök és új erények. tünk Történe 1846-ban veszi kezdetét. I. Fal község végső házainál föl-fölcsaholnak a kutyák, valami távolról hallszó csengettyű-szóra. A csengettyű-szó egyre közeledik, a kutyák mind többen és hangosabban ugatnak, a helység végső házának lakója kitekint,hogy mi okozza a zajt; négy lótól röpitett szán siklik el ajtaja előtt, s mire a szerencsés jó estét kivárna, a szán már elhaladt, be is fordult egyik utczasarkon a helység más utczájába. Hangos kutyacsaholás támad a csendverő csengettyűszóra, mérgesebb előtte és körülötte, lankadó már itt az alsó végen. Mindenki figyelmes lett és mindenütt kitalálják könnyen, hogy az ifjú Ojtozi Pista jött haza ünnepelni. Észrevették otthon is, a helység leguribb lakában, s a nagy kapu csikordultára gyertyával lépnek ki az ajtón a család tagjai: tisztes öreg úrhölgy, két felnőtt hajadon, két ifjú férfi és a ház feje, tajtpipás, hárász sipkás öreg úr. A tajtpipa nem ég, de azért kezében tartja tekintélyül; úgy fogadja legifjabb gyermekét és az új nevelőt, ki most jön a házhoz először. Csókból, kérdezgetésből már künn is sok jut a 16 éves ifjúnak, míg társa, a 24 — 25 évesnek látszó nevelő szótlanul és meglehetős kellemetlenül várja az őt nem illető családi jelenet lefolyását Rá is kerül a sor azonban; maga az öreg úr szólítja: Isten hozta Barna úr, tessék besétálni! Barna végzett jogász; az ügyvédi esküt is letette; csakis azért fogadta el a felügyelőséget az ifjú Ojtozi mellett, hogy tekintélyes házaknál némi ismeretséget szerezzen, mielőtt a gyakorlathoz kezdene. Az öreg Ojtozi Lénárd háza pedig nagyon tekintélyes; a megyebeli mágnásoké után rögtön következik. Az érkezőket már ízletes vacsora várta, és kevés melegülés után helyet is foglaltak. A nagyságos asszony mellett jobb felől a nagyságos urfi házisipkájával; tajtpipáját is csak ott tette le, széke mellé támasztván. Túlfelől az édes anya beczéje, Pista úrfi, azon alul a legidősebb fivér, Muki úrfi, lentebb az öregebb leány, Mimiké. Túlfelől megfordítva, mert az apa kedvencze, kisebb leánya Anna, fölül ült bátyján, András úrfin. Végül két teríték volt még, egyik az öreg nőtlen számtartónak, a másik az újtag, Barna úr számára. A figyelem középpontját Pista úrfi képezte: kínálták, tömték eledellel; tudakoztak egészsége után; beszélték közbe a háznál történt eseményeket, hogy kik voltak vendégeik s magok merre jártak, mióta ő nem volt itthon. Barnára nézve mindez idegen világ volt, különösen hideggé Oé téve az által, hogy az ő jelenlétét észre sem látszanak venni. Ott ült szegény, fogyasztó eledelét, mely végül jutott hozzá, és nézte a tányért. Közben, ha vizsga tekintete átfutott a család tagjain, megint lesüté szemét, nehogy illetlennek tartsák a meri» tekintetet. Kiállhatatlan helyzet az: ott ülni egy asztalnál, étkezni egy családdal és minden perczben érezni, hogy nem tartanak magukhoz illőnek, betanult művészettel lenéznek, annál kegyetlenebbül, minél közelebb vagy bocsátva Petöfiné, Szendrey Julia (1847.) Erdőd vára (Szatmármegyében.)