Vasárnapi Ujság – 1870
1870-06-19 / 25. szám - A moldvai csángókról. Lukács Béla 306. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések - Petőfi Sándor: Batthyány és Károlyi grófnék. (1844.) 306. oldal / Költemények
vo < Oláhhonban. 1868." Megjelent Maros-Vásárhelytt, 1870-ben. Mint tudjuk, 1868-ban a Sz.-László-társulat egy küldöttséget választott, hogy a moldvai kivándorlott fajrokonok és csángók viszonyairól közvetlen tudomást és tapasztalást szerezvén, ezen irányban tehessen is valamit. Kétségkívül nemes és nagy czél, melyet itt kitűzött magának a Sz.László társulat. S ha e tekintetben valamit tesz vala a társulat, úgy maradandó emléket állit magának. Azonban — az eredmények megmutatták — hogy a Sz.László társulat e czélra roszul választá meg embereit. A küldöttség feje Kubinszky Mihály kanonok volt, a kinek szép tulajdonságaihoz tartozott, hogy ki nem állhatta a dohányfüstöt s ahova csak érkezett, misézett s mormogta a breviáriumot. Kiküldetési czéljának nagyságáról fogalma sem volt. Majer Károly ügyvéd a küldöttség második tagja ha satellese volt az ájtatos kanonoknak. Feladatának szinvonalán egyedül Veszely Károly állt, m.vásárhelyi esperes , kiben a pap el nem fojtá hazafit soha, s ki tevékeny, elismerést ér a demlő részt vett mindig Erdély politikai küzdelmeiben. Ugy is mint történetbúvár, ugy is mint valóban jó hazafi, kit szenvedések és hányattatások meg nem törtek, ő méltó komolysággal fogta fel ez expeditió czélját, és csak is az ő jelentése, mely annak idején a Sz.László társulat elé terjesztett, tesz tanúságot arról, hogy kiküldetését valóban megértette. E háromhoz csatlakozott Imecs Fülöp Jákó gymn. igazgató-tanár és Kovács Ferencz theol. tanár. Mind a kettő székely születésü levén, leginkább érdeklődtek e reájuk nézve közel két ügy miatt s mint volontierek csatlakoztak az expeditióhoz. A küldöttség hivatalos három tagja annak idején jelentést tett utazásuk eredményéről a Sz.László társulatnak. A jelentések s a czélszerű indítványok, melyek a bajon egynémit segíthetnének, elhangzottak. Annál élénkebben kell tehát üdvözölnünk azt, hogy a volontierek, kik születésüknél fogva, mint megjegyzem leginkább érdeklődtek ez ügy iránt, közzétették útjuk eredményét. Nevezetes adalékot szolgáltattak ők ezáltal a csángó-ügyhöz, valamint a székely kivándorláshoz. Atalában, Moldva- és Oláhország viszonyai valóságos terra incognitát képeznek előttünk. Pedig e két ország igen közelről érdekel. A fentebb idézett munka tehát annál is több beccsel bír, mert hüs kimerítő leírást nyújt a román fejedelemségek összes viszonyairól, kereskedelméről, iparáról, műveltségi állapotáról stb. S ugyanezen rajzokból győződünk meg arról, hogy Moldva- és Oláhországban oly hatalmas magyar elem létezik, mely minden tekintetben felülmúlja a magyar birodalomban lakó oláh elemet; hogy az az elem ott fogékonyabb, imponálóbb s életképesebb, mint ez itt hazánkban ; s hogy mégis a magyar elem ott nemzetisége szempontjából nem lép föl követelőleg, holott hazánkban az oláhok nemzetiségi arrogantiája már alig ismer féket, hogy az oláh kormány az ott levő magyar nemzetiség irányában, mely aránylag ott túlnyomóbb súlyú, mint az oláh nemzetiség Magyarország területén koránt sincs azon elismeréssel és figyelemmel, mint amelyben Magyarországon a nem magyar nemzetiségűek részesülnek; s hogy ott az oláh kormány következetesen törekszik a magyar elemek románosítására. De ezek olvasásakor önkénytelenül fölvetődik a kérdés, hogy nem lehetne-e a romanizálást megakadályozni? S miután a román kormány és törvényhozás nemzetiségi szabadelvűségére egyátalán nem lehet számítani, s nem lehet számítani másnemű politikai actióra sem — melyek volnának azon tényezők, melyek megmentenék a magyar elemet? Erre szenteltek különös figyelmet a küldöttség azon tagjai, kik megértették a czélt, s érdeklődtek az ügy iránt, a nemzetiség megóvásának két más hatalmas tényezőjére terjesztvén ki vizsgálódásukat: a nevelésre és vallásra. Fájdalom, sötét a rajz, melyet e tekintetben is nyújtanak. Nemzeti szellemű nevelésről egyátalán szó nem lehet. Az oláh fejedelemségek kimondák az állami nevelést, s ez alapon a kormány minden községbe rendel egy tanitót. A tanító nem bir más nyelvet, mint az oláht; a csángó községek gyermekei ugyan nem értik még e nyelvet, de bekövetkezik nemsokára ideje annak, hogy érteni fogják, s ezt saját anyanyelvük elfelejtésével vásárolják meg. Maguk a csángó községek sokkal indifferensebbek, de sokkal szegényebbek is, mintsem külön iskolát, külön, nem oláh oktatással rendszeresítsenek. S e tekintetben nem támogattatnak papjaik által sem, kiknek ez főhivatásuk volna. Néhány községben foly ugyan még magyar oktatás kántorok által, de lassan-lassan a régi emberek kidöltével elenyészik ez is. A hitoktatás, lelkipásztorkodás olasz papok kezében van. Ezek nem értik a nép nyelvét, nem is tanulják meg köztük, s a nép közt nincs meg legtávolabbról sem az a benső viszony, mely a vallás által összeköt népet és papot. A római hittéritési missió küld ide papokat, — s ezek kész és alkalmas eszközei a csángók eloláhositásának. Semmi magasabb érdek nem vezeti e haszonleső papokat, mint a gazdag parochiák kizsákmányolása; az ő pásztorkodásuk alatt ép ugy veszti a csángó nép nemzetiségét, mint vallását. — Ezt a lelkiismeretlen sáfárkodást adatokkal bizonyítja az említett könyvben az egyik önkénytes utazó, kinek egyik érdeme az, hogy maga is pap lévén, még sem tagadja e szomorú eredményt. Valóban nemzetiségi szempontból mély fájdalom fogja el az embert, ha figyelemmel kíséri a római olasz missió sáfárkodását, s működésének eredményeit. Meg kell jegyeznünk, hogy Moldva- s Oláhország előbb, mint Románia és Havasalföld külön katholikus püspökséggel birt vala, mely a legkésőbbi időkig is szellemi s érdekkapcsolatban állt a magyar korona által kinevezett magyar katholikus püspöki karral. A makoviai püspökség, mely történelmileg még nincs kellő világba helyezve, mint egy külön független egyházat képezett, mely a hit kapcsában, a magyarul imádkozók nemzetiségének is egyik hatalmas támasza volt. De az oláh kormány, melyet liberalismussal és türelmességgel egyátalán nem lehet vádolni, korán felismerte a nagy akadályt, mely nemzetiségi aspiratióira nézve fekszik abban, ha a csángók a hit kapcsolata által egyszersmind fajuk, nyelvük s nemzetiségük megóvására is hatalmas tényezőt találnak papjaikban. Igy záratott ki a magyarországi katholikus befolyás, s igy helyeztetett e nép fölött a lelkipásztorkodás a római missio kezébe, melyben a magyar nemzetiség irányában bizonyos buzgólkodást, és képességet még a legnagyobb részakarat sem lelhet föl. Ellenkezőleg, ez a római missió, — olasz papjai által a románosításnak egyik leghatalmasabb eszköze. A Sz.László társulat kiküldetése, mint megjegyeztük, azt czélozta, hogy a magyar püspöki karnak ezen elveszett befolyása, mely magyar nemzetiségű szempontból megbecsülhetlen volt volna — visszaszereztessék. De eredményt nem mutathat fel mai napig sem. Pedig, bármily nagyok legyenek is a politikai akadályok — tudjuk, hogy Róma, ha akar, ott is győzedelmeskedni szokott, ahol a diplomatia eredményt nem mutathat fel. Több eredményt mutathat föl a protestáns missió. Számosan a kath. vallásról a csángók közül áttértek a protestáns vallásra, a mely ugyan a katholicismusra nézve baj lehet, — de nyeremény magyar nemzetiségi szempontból, mert legalább magyar nevelés és magyar hitoktatásban részesülnek csángók, kik mindezt az olasz papok lelkészkedése alatt nélkülözik. Fájdalom, hogy ezen prot. missiot is, mely oly szép eredményeket mutathat vala fel, meglepte a viszálkodás átka, — és félbe maradt a szép mű, melyhez igaz okunk volt igen nagy reményeket kötni. A fentebb idézett munkából közlünk néhány ép oly érdekes mint eleven tollal irt részletet, mely csángóinkra s a székely kivándorlásra vonatkozik . A vonzó képű, szelid égalju és termékeny talajú M ldvában még nem nagyon művelt anyagi és szellemi viszonyok között sokkal könnyebbnek látszik az élet, hogy sem azon népek és fajok, melyek azt lakják, vagy meglátogatják, hamar otthon ne találnák benne magukat. Bennünket magyarokat ez ország egyéb lakosai közt az ősi települő csángók és beolvadozó székelyek érdekelnek, kiknek vallása és nemzetisége az újabbkori politikai alakulások és reformok által veszélyeztetve látszik. Ezen ügyet nem magánjellemű buzgólkodás, hanem fensőbb nemzetközi pactatio mentheti meg csupán. A csángó telepítés és magyar kath. missio eszméjében gyökeres gyógyszer rejlik, a reform, missio ujabb szerződő fél, mely azonban itt még kevés tért foglalhatott Nézzük egyenkint. Az áldásos folyók által öntözött Moldva hasonlít magyar hazánk azon legdrágább vidékeihez, melyek a Kárpáthegységekből az Alföldhöz a szelid regényes átmenetet képezik. Moldva ily átmeneti foktérsége a keleti Kárpátoknak a Havasalföldi lapálysikhoz. E helyzet, s az ország széles völgyeit öntöző vizek, u. m. a középen hömpölygő Sereth s ennek mellékfolyói: a Szucsava, Moldva, Besztercze,Tatros, Milkó,Putna, Buzec és a határszéli Pruth, oly kellemes éghajlatot s természeti aranymérsékletet kölcsönöznek ez országnak, miszerint nem azon csodálkozhatni, hogy ide települések történnek, hanem inkább a tartomány aránylag gyarló népesedésén és elhanyagolt településein. E természeti előnyöket felismerték már humus őseink, kik lakták e szép tartományt, maradékaik ide vonultak volt vissza s Árpád apánk szintén fölverte itt sátrait; csak a bessenyőnek, mely őt kiszoktá, sikerült magát ez ősi magyar tanyán csángó néven, fájdalom már nagyon „megfogyva és megtöretve", mai napig föntartania. Régóta nyomja e maroknyi népet az oláhság túlsúlya s borsol az orra alá az üzér zsidó, de ez utóbbi legalább nemzetiségi és vallási egyéniségében nem fenyegeti. Az ország főiparát, a gazdászatot s baromtenyésztést, ha még primitív módon is, szorgalmasabban űzi a csángó, mint a többi fajok, de szellemi ébredtségben ezek által az újabb időkben fölül kezd és fog mulatni. Az tehát a legfontosabb kérdés, hogy miképen lehetne a csángót, mely a tartomány népességének csak 30-ad részét teszi, a régi idők emlékeül továbbra is föntartani? Történhetik-e ez itt saját ősi honában, vagy áttelepítésre kell gondolnunk? A csángók áttelepítése a magyar hazába, amily tetszetős gondolat, épen oly nehéz, ha annak valósítására gondolunk. Kijőnének-e ez ősrokonok az ezeréves lakásból? Miképen eszközlenék a birtokok kicserélését Moldvában és Magyarhonban. • Nincs-e elkésve már ezen gondolat akkor, midőn utunkban mindenfelől nemzeti féltékenység gördülhet? Kecsegtethet-e egy ily eszme sikere akkor, midőn egy ily telepítési kísérletet a régóta túlnépesedett székelyekkel sem tartották az illetők szükségesnek, a magyar vármegyék felé tenni? A múlt század végén történt egy székely telepítés Bukovinába; az efféle, ügy keresztülvitelében tehát lehetlenség nem volna, de ma a körülmények talán megfontolandóbbak. — Czelder is gondolkozott e tárgyról, s kedvesnek látszott neki is a gondolat, hogy a „csángók telepítése által hacsa *