Vasárnapi Ujság – 1872
1872-01-14 / 2. szám - Darmay Viktor: Ezermester az idő 14. oldal / Költemények - Gáspár Imre: Régi nóta 14. oldal / Költemények - Az Országgyülési Ifjui Egyesület és Casino apologiája. Közli Szilágyi István 14. oldal / Történelem; régiségek és rokon tárgyuak
14 , aki orosz művészeti viszonyokat kormányozni küldetett ki. Miként „fedezte föl" itteni hazánkfiát, mint örült e fölfedezésének, s hogy mutatta be e „csoda lángész"-t, „monstre de genie"-t, a Vernet, Delacroix, Ingres és Dorékkal szerinte egészen egy magaslaton állót saját földjeinek, azt annak idején a magyar közönség is a „Budapesti Szemle" érdekes czikkeiből tudomásul vehette. Egyes képeinek leírására nézve is ama szellemdús tollra utalhatunk, nem titkolva sajnálatunkat a fölött, hogy nálunk a műkritika még jobban sántikál, mint a művészet maga. A pesti műtárlatban kiállítva volt fényképi másolatok (mintegy 30 darab) a művész sokoldalúságának teremtő, erejének némi viszfényét adták, s találkozott is egy, aki a franczia művésznek hazánkfiára szórt dicséreteit túlzottaknak találta, más egy, de tán kettő, aki komolyan tudakozódott, vajjon e másolatok egész gyűjteményét nem lehetne-e valamikép megkapnia? Ennyi az egész. Mit tesz ellenben az angol koronaherczeg? azt művész hazánkfiának a „Vadász és Versenylapéba adott terjedelmes és felette jellemző útleírásából örömmel olvashattuk, mely mellesleg a szellemdis művésznek egyúttal irói talentumával is megismertetett. Rész hirbe hozták ezt a walesi herczeget, mivel hogy don-juan és adósságcsináló volna; de ha olvassuk Zichy Mihály leveléből az Abergeldie vadászkastélyban töltött napok s kedélyes esték vonzó leirását, főleg ama családi körét, mely a bájos háziasszony Alexandra herczegnő (a dán király leánya) s gyermekei megérkeztével csak uj fényt és teljességet nyert, ama fesztelen barátságot, patriarchális szokásokat, s minden rangkülönbséget, feledtető őszinte nyájasságot, ugy vajmi szigorú puritánodnak kellene lennünk, ha részvétünket az ily nagyúrtól megtagadhatnók. Az előttünk tudvalevő részletek legalább messze elütnek az V-dik Henrik Fallstaffkompániájától. Hegyi kirándulásai egyikéből hazatérve, a herczeg egy magával hozott jókora darab gránitsziklával ajándékozta meg művész vendégét, mint a ki az orosz lapályhoz szokva, Skóczia nagyszerű természeti szépségein s egyéb különösségein is különös ámulattal csüggött. E magában értéktelen kődarabot, a búcsúzás és távozás benyomásai alatt szobájában feledé hazánkfia, de véghetetlen sajnálatát fejezé ki e fölött egy ismerős előtt. Íme alig érkezik meg Pétervárra, s az Abergerdie-Castleben feledett emlékkő az itteni angol követség utján kézbesittetik neki. Ezen ismételt gyöngéd figyelem s a hozzá kötött emlékek azt a durva követ becsesebbé teszik művészünk előtt, mint ama drága ékszerek, rendjelek, fegyverek, ezüst- és porczellán edények egész tömege, mik gyűjteményét oly bő mértékben ékesítik s lakszobáinak egy kis muzeum kinézését kölcsönzik. Lakásának ily művészi és fantasztikus fölszerelésére különben igen sokat tart, nem hajolva ama józanabbak tanácsára, kik váltig korholják azért, hogy nem szerez vagyont, nem rakja élzre a rubeleket. Ehhez nem ért, s a fösvény Rembrandt előtte lélektani rejtély marad; ő hiú arra, hogy a világ egyik „legdrágább" festőjének tartassák, s valóban mesés árakat kap néha vázlatszerű karczolásokért is, de a pénzt magát sokkal inkább megveti, semhogy gazdag emberré válhatnék: azt hiszi, ez lelke szárnyalását megzsibbasztaná. E tekintetben tán leginkább Liszthez volna hozzá fogható. Megegyez vele szikrázó elméssége is, ugy a társalgásban, mint levelekben, de merő t antipódja lehetne az egyházra és hitéletre vonatkozó nézeteit illetőleg. Ezek, mint legújabban Németországban és Angliában kiállított „Messiásu& is tanusitja, a legszabadelvűbb világnézet színvonalán állanak. Ki nem gondolhatta magában vagy egyszer azt, hogy vajjon mi lenne abból, ha az „Üdvözítő"most újra megjelenne köztünk? E kérdésre megfelel, ez eszmének kifejezést ad Zichy Mihály kompozícziója. Kész czáfolat a csalhatatlanságra. A trónszéken vállakon körülhordozott szentatya alábukik, fáklyája kialszik, pompás kísérete megszökik, vadfutásnak ered, míg átellenben egyszerű apostoli palástban glóriafényben előlép a rég nem látott Messiás s az elébe siető minden nép- és hitfelekezetbeli legjobbak üdvözleteit viszonozni látszik. Kaulbachnak méltó pályatársára ismerünk e mű szerzőjében. A rajz, melyet képünk mutat, egyike ama számtalan jellemző apróságoknak, miket föl- vagy le a császárnő legyezőjéig, mintegy játszva s könnyű, de biztos kézzel százával szokott odavetni. Egy barát, ki akaratlanul a Walter Scott copmanhursti remetéjére emlékeztet, középkori katonapajtásokkal suttog, képzelhetni minő istenes dolgokról! A gúny, a nevetés az egész alakon, testtartáson, de az arcz legfinomabb redőiben is tökéletesen ki van fejezve. Bármely rajzát nézzük, azt, ami a szótlan művészet fő feladatát, lényegét képezi: tisztán és érthetőleg kifejezni az eszmét, mindenütt föltaláljuk benne. Természet és tanulmány művésszé tették, a roppant emberismeret, melyet sajátszerű helyzeténél fogva szerzett magának, kikerekité hivatását, s igy egyike azon választottaknak áll előttünk, kikre mint nemzeti becsületünknek a külföld előtt képviselőire méltán büszkék lehetünk. Ezermester az idő . . . Ezermester az idő, — Mindenre kiterjed gondja; Sürög-forog, tesz és vesz, Mintha csak száz keze volna. Bölcsőt farag, aranyos Pillét hímez, pártát gyöngyöz; S a mosolyogó arczokon Ránczot varr a szemfedőhöz. Tettre költi az erőt, Lelkesíti vész s viharba'; És a bút a feledés Lágy leplével betakarja. Hagyja nőni a reményt, A csalódást, a sok álmot; S azután elsöpri — mint Falról a gyönge pókhálót. Darmay Viktor: Régi nóta. Régi idők, régi dalok, Tavasz-látta jobb napok . . . Gallyat ejtő, levélvesztő Fiatal fa . . . hervadok. Hogy csattogtak, hogy zenegtek, Hány reménynek volt dala! És most hattyú vég fohásza, Kinek párja elhala. El a tollat, el a lantot! Boldogabbak . . . zengjetek, Hej az élet, ez az élet, Tud elég bús éneket. Hová lettek, mivé lettek, Az én régi dalaim! Gyógyithatlan, fájó seb van Az ifju fa gallyain. ,, , , T ° iaspar Imre. Az Országgyűlési Ifjúi Egyesület és Casino apologiája, (Adalékul a Lovassy-féle fölségsértési porhoz.) (Folytatás ) Az üldözés közepett a sziv edződék, a lélek erősödött, s mi nem csüggedénk. Még egy lépés vala megkísértendő. Három tagot elküldénk a mélt. királyi személynök úrhoz, megjelenteni, hogy mi egyesületet állitánk s a gyanú elhárítása végett Alapszabályainkat benyújtjuk, esedezvén egyszersmind, hogy azoknak kinyomatását közbenjárása által kieszközölni méltóztatnék. Ö maga küldötteink által azt izené, hogy ő hivatalosan semmit sem akar tudni Egyesületünkről, privatim pedig javasolná az eloszlást. Tehát legfőbb elöljárónk sem akart tudni rólunk, hanem veszélynek engede. Midőn küldötteink a kegyes izenetet elmondák : én állék fel elsőben, és egyedül azon nyilatkozattal, hogy, érezve ártatlanságunkat s ezélünk szentségét tisztán látva, utolsó csapásig hive maradandók Egyesületünknek, és társaimat a csüggetlenségre szólitám fel. Ezen ülésekben spionok valának jelen; ujjal ki lehetne mutatnunk, s én, mintha láttam volna, mily kár örvendve jeleltek ki árulás tárgyául. De kérdem, ily nyomasztó körülmények közt melyik, hazájáért élő, ifjú tudott volna mérsékeltebb lenni? Engemet senki sem követett a szólásban, de egy lélekkel elfogadták a felszólítást. Ugyanez ülésünkben szavalta el Lovassy László önmunkáját a „Zsidók emanczipácziójáról", mely, mivel csupa természetjogi értekezés vala, s benne sem kormány, sem alkotmány érdekelve, az a társaság iratául elfogadtatott és bírálatra kiadatott. Ez időtáj vala az Egyesület legfényesebb szaka; ekkor számlált legtöbb tagot, 27-nél nem ment feljebb. Vala pedig mi ez augusztus hava 1834, mely időszak után hanyatlani kezde a viharai közt eddig ingatlan társaság. Asztalos Pál tagtársunkat atyja az Egyesület miatt magával vivé haza. Engemet atyám haza parancsolt. Lovassy Lászlót körülményei hivák haza. Pulszky kilépni kényszeritteték. S ezek ugy jegyeztettek meg, mint a kik az Egyesület gyeplőjét tartják kezekben. A mi elválásunk után szelídülni látszottak ugyan a társaság viharos körülményei, a szokás meguntatá az Egyesületről való megemlékezést a társalkodási körökben, holott sokáig egyedül vala a beszéd tárgya, s úgy látszik, mintha ellenségeink is feledeznék. De, fájdalom, egyszersmind sorvadozni kezdett s a kiállókat ujak gyérebben válták fel. A fogyás érezhetőbb len, mig végre az egyetlen kis szobába szorult. A munkák elakadtak. Ülések egyszer tartattak hetenként, a melyekben az Egyesület biztossági és gazdasági tárgyain kivül más alig fordult elő, s majd négy hónapig létezik igy a lassú sorvadás csendes állapotában, kizárólag ujság-olvasó társasággá alakulván. Utóbb, némely lelkesebb tag hazamentével, még lejebb szállott és még csak tespedésben létezék. Alig volt hat-hét tag, a ki szorgalmasan eljárt; a többieknek csak lajstromba jegyzett neveik voltak hivei a társaságnak, önmaguk pedig hetekig kimaradván, részvényüket is vagy épen nem, vagy csak nehezen fizették. Így álla az Egyesület, és képét adá a magyar hazának, mely sok ideig mély álomba merülve fenn tudá tartani létét. Ilyen alakban találtam én Egyesületünket, midőn ötödfél hónapi otthon mulatásom után 1835. januárius végin ismét felmentem az országgyűlésre. A viszonlátás örömei s keservei között kezet adánk egymásnak még egyszer, lelkesen fogni fel ügyünket,