Vasárnapi Ujság – 1874
1874-04-05 / 14. szám - Petőfi: Csatadal 219. oldal / Költemények
MÁRCZIUS 22. 1874. VASÁRNAPI ÚJSÁG. Egyszerre csak azon vesszük észre magunkat, hogy nem két, hanem négy tűz közé szorultunk, és alig van annyi fecskendőnk, amennyivel egy égő gyufát el tudnánk oltani, és mégis ahelyett, hogy állítanák nyakra főre, ha a pokol fenekéből is a pénzt és katonát, maguk játszanak katonásdit, vagdalkoznak egymás között, mint a paréj közt a gyerekek. Tanakodnak theologiáról, paedagogiáról, és az ördög tudja miféle fáról. Elhagyhatnátok most azt a nevelést, mikor azt sem tudjuk, lesz-e kit nevelni, vagy sem ? De a legszebb az, hogy ők a népet, melynek ők képviselői, oly éretlennek, butának tartják. Végső argumentumok mindenre az, hogy ha a nép még ilyen, meg olyan éretlen. Köszönd meg ezt képviselőidnek, nép. Én megvallom, egészen más formának ismerem a népet, s éretlenségének legfölebb egy példáját tudom, azt, hogy ilyen képviselőket választott. Hanem a legszebbnél is szebb az, hogy ők, kik azért vannak összeküldve, hogy a magyar nemzetet kiemeljék a régi fertőből, e helyett még egy új gyalázatot csapnak a képéhez: megajánlják a segítséget Ausztriának Olaszország ellen, s ezzel maguk zárják be előttünk az ajtót, melyen Európa nemesebb nemzeteinek rokonérzelme jött volna be hozzánk. Most már jöjjön el az idő, midőn a magunk emberségéből, a mi könnyen megeshetik, nem bírunk kigázolni a bajból, s forduljunk segítségért ama nemzetekhez, majd azt fogják mondani : menjetek a pokolba, ahová valók vagytok, kik kezet emeltetek a szent szabadságra, midőn Európa, sőt ti magatok is küzdöttetek érte! Ezt fogják mondani, s kilöknek bennünket az antichambreba, hol majd aztán magyarázhatjuk az inasoknak a pragmatica sanctiót. Innen-onnan ezer esztendeje, hogy e földre az első cseppek hullottak ama vérből, mely ezt Magyarországnak keresztelte. Ezer esztendő óta sokszor volt már a magyar nemzet kutyául, de nem hiszem, hogy valaha kutyábbul lett volna, mint jelenleg van. Maholnap már én is kétségbeesem, én!.... pedig akkor aztán jó éjszakát, mert én a legutolsó vagyok azok közt, kiket a balsors kétségbeejteni képes. Akkor, ha küzdünk, nem azért küzdünk többé, hogy Magyarország ismét fölemelje a fejét, hanem csak azért, hogy ha már élni nem tudtunk becsületesen, legalább halálunk legyen becsületes. Irtóztató! Azért szenvedtünk hát ezer esztendeig, azért izzadtunk könnyeket és sírtunk vért, azért botorkáztunk át keservesen a középkor hosszú élén, hogy midőn virrad végre, mi fáradtan, ájultan roskadtunk össze az útfélen, hogy a nemzetek hajnalának első sugarai odafonódjanak Magyarország homlokára halotti koszorú gyanánt! Tenni fogunk végre, de tenni és meghalni egyszerre... tettünk az emlékkő lesz sírhalmunk előtt. A világ nem tudta, hogy élünk, csak azt fogja tudni, hogy meghaltunk ! Szomorú, szomorú. És pedig igy lesz, ha a nemzet minél előbb föl nem serken, s ki nem ragadja kormánya és képviselői kezéből azon hatalmat, melyet nekik jó hiszemben átadott, s melylyel azok részint nem tudnak élni, részint rútul visszaélnek. Petőfi Sándor. („Márczius Tizenötödike" 1848. aug. 18., 128-ik sz ) III. Erdőd, okt. 1. Kővárvidékén keresztül akartam kiküldetésem helyére, a Székelyföldre utazni, s Nagy-Bányáról kénytelen valék visszafordulni. Ott találkoztam Teleki Sándorral, Kővárvidéke főispánjával és Mihályi Gábor kormánybiztossal. Tőlök tudom a következendőket. Az egész krasznamegyei és kővárvidéki oláhság föl van lázadva. A lázadás középpontja Naszód, hol valami Jovics ezredes és Urbán alezredes fegyvereket és pénzt osztogat az oláhok között, kik hozzájuk csatlakoznak. Már mintegy tízezeren vannak talpon, a kővárvidéki megyei pénztárt (mintegy 18,000 pengőt) elrabolták, s egy házat fölgyújtottak. A magyar urak azon helyekről már mind Nagy-Bányán vannak, minthogy életök nem biztos többé. Maga Teleki és a kormánybiztos majd elfogatott; csak csellel sikerült elillaniok, s midőn kocsira ültek s elvágtattak, két puskát sütöttek rájuk az oláhok, de szerencsére egyik sem talált. Több megyei tisztviselőt vasra verve vittek Naszódra, mi sorsra jutottak ott, nem tudni. Szatmár megye már teszi a szükséges lépéseket, amennyire tőle telik; egy pár ágyú és néhány száz nemzetőr van útban. Én is velek megyek. Tegnap szóllitottam föl levélben az alispánt, hogy általános népfölkelést hirdessen a megyében, miután a megindult sereg igen csekély az ellenerejéhez képest. Remélem, az alispán meg fogja ezt tenni, s nem vár miniszteri rendeletet rá. Hát Pesten mi történik? hol van már Jellachich? hátrál-e vagy előbb jött? semmit sem tudunk. Irtóztató körülmények, de bátorság nemzetem, bátorság és ismét bátorság, s a haza mentve lesz ! Petőfi Sándor. („Pesti Hirlap" 1848. október 10., 183-ik sz.) IV. Petőfi levele és csatadala. (Otv. a képviselőház, decz. 4-ikei ülésében.) Képviselő polgárok! Milyen nagy fontosságú lehet egy kis költemény, bizonyítja egy franczia tábornok levele, ki azt irta a conventnek, hogy vagy küldjenek neki tetemes segédsereget, vagy küldjenek egy kiadást a marseilleise-ből. — Ha elég buzdítónak találják önök a következő költeményt, nyomassák ki annyi példányban, amennyit szükségesnek fognak látni, s küldjék szét országszerte a magyar táborba. Részemről igen óhajtom, hogy miután szigorú körülményeim elvonták egy kis időre a hadipályáról személyemet, legalább lélekben azalatt is részt vegyek nemzetem harczaiban. Csatadal. Trombita harsog, dob pereg, Kész a csatára a sereg, előre! Süvit a golyó, cseng a kard, Ez lelkesiti a magyart, előre! Föl a zászlóval magasra, Egész világ hadd láthassa, előre! Hadd lássák és hadd olvassák, Rajta szent szó van : „Szabadság !" előre! A ki magyar, a ki vitéz, Az ellenséggel szembe néz, előre! Mindjárt vitéz, mihelyt magyar, — Ö, s az isten egyet akar, előre! Véres a föld lábam alatt, Lelőtték a pajtásomat, előre! Én se leszek roszabb nála, Berohanok a halálba, előre! Ha lehull a két kezünk is, Ha mindnyájan itt veszünk is, előre! Hogy ha el kell veszni, nosza Mi vesszünk el, ne a haza! előre! Petőfi Sándor. („Közlöny" 1848. deczember 20., 193-ik sz.) 219 Irodalom és művészet. — A Vajda János által szerkesztett „Szózat" czimü társadalom-politikai hetilap első száma megjelent. Az uj lap változatos tartalmából a főczikket s a tárczát emeljük ki. Amabban a polgári magyar elem befolyásától várja czikkiró a társadalom nemzetiesebb szellemtől áthatott regeneráczióját, mig emebben a legutóbbi korszak „boldog emberei"-t mutatja be éles gúnnyal a tárczaíró. A rendes rovatok is érdekesen vannak összeállitva. A „Szózat" hetenként egy nagy iven jelenik meg, csinos kiállitásban s előfizetési ára évnegyedre 2 frt. Ajánljuk a közönség figyelmébe. — A „Hasznos mulattatóból," melyet Dolinay Gyula az ifjúság és nép számára szerkeszt, ismét két jól összeválogatott tartalmú füzet jelent meg, képekkel is ellátva. E vállalatból 10 naponként jelenik meg egy-egy füzet, évenként tehát 32, s előfizetési ára egész évre 6 frt, évnegyedre 1 frt 50 kr. A tanitók és szülők figyelmét érdemes fölhivni rá. — Magyarország térképe, különös tekintettel a létező vasúti-, posta-és távirdai hálózatra, ugy a királyi biróságok, pénzintézetek és ipartársulatok székhelyeire, hivatalos adatok alapján kiadja Németh Imre m. kir. osztálytanácsos, rajzolta Szalay Ignácz. — Szalay 1869-ben tünt föl először mint kartograf s mái I; első kísérlete az 1869-diki amsterdami kartográfiai közkiállitáson a legmagasabb kitüntetést, a „diplome d'excellence"-ot nyerte. Németország is kifejezte elismerését, midőn „a művészet és tudomány aranyérmével" tünteté ki „Magyarország vasúti-, távirdai és postahálózata térképé"-nek rajzolóját. Ezen mappának javított és a négyévi haladásnak megfelelően kiegészített második kiadása nyerte a tavalyi bécsi közkiállításon az „elismerési okmányt". És valóban, ki a Laufer Ignácz kő-és könyvnyomdájából kikerült kiadást tanulmányozó, inkább keveselni fogja a többrendbeli kitüntetést; keveselni, mert hazájában nem részesült elismerésben. A geográfiai adatokon kívül benne találjuk a meglevő, épülő és tervezett vasúti és távirdai vonatak hálózatát, a vasúti, gőzhajói, teherhajói, posta- és távirdai állomásokat, a királyi törvényszékek, járásbíróságok, bankok, takarékpénztárak, segélyegyletek, biztosító-társulatok és részvényekre alapított iparvállalatok székhelyeit külön-külön jelekkel föltüntetve. Továbbá külön mellékleten, hivatalos adatok alapján összeállítva, az összes hazai takarékpénztárak, önsegélyzőegyletek, bankok, biztosító-társulatok és iparvállalatoknak székhelyére, czégjére, alap- és tartaléktőkéjére vonatkozó adatokat rendszeresen, betűsorozat szerint elősorolva. — Ára 5 frt. — Pályamüvek. A tud. akadémia által kitűzött utóbbi pályakérdésekre, nevezetesen a vicinális vasutakra vonatkozó Lónyay-féle kérdésre beérkezett öt pályamű; a Vitéz-féle pályakérdésre : Bonfin élete s működéséről, beérkezett 3 mű; egy másik hason alapú pályakérdésre az Árpádkori okmányokról, nem érkezett be semmi. A Dora alapítványból a vasúti különbözeti díjra beérkezett két pályamű. — Eredménytelen pályázat. A gr. Karácsonyi-féle pályadíj legutóbb behózatra volt kitűzve. Mindössze csak három bohózat érkezett, s az ápril első napján tartott akadémiai ülésben a bírálók valamennyit oly gyarlónak nyilatkoztatták, melyek nem hogy a 100 darab aranyra érdemetlenek, de még komoly bírálat tárgyai sem lehetnek. A dijat tehát nem adták ki. — Patti Adelina asszony, a világhírű énekesnő, húsvét első és másod napjának estéjén fog énekelni a rebout termeiben, olasz közreműködőkkel. — Nemzeti színház. April 1-én került színre Dumasnak „Alphons úr" czimű színműve, melyet Paulay Ede fordított le. Az ifjú Dumasról minden színházlátogató tudja, hogy ő szeret erkölcsi prédikácziókat tartani, még pedig az eltévelyedett nők fölött, kiket érzékeny módon védelmez a társadalom és emberi törvények ellen, avagy vádol ridegen, mint Claude feleségét. Ez az újabb színműve is az e fajtákból való, hanem itt a családiasság mellett irt három ügyes folyású fölvonást, s míg Alphons úrban a léha nőcsábítóra igyekszik összegyűjteni a megvetés lesújtó ítéletét, Montaiglin tengerészben a családfőt kívánja ünnepeltetni. A cselekvény a körül forog, hogy Montaiglin neje még fiatal leány korában egy cselvető szerelem áldozata lett s a darab kezdetekor leánya már 13 éves. A férj mit sem tud erről. A csábító Alphonse úr, egy semmirekellő uracs, ki a nőket becsületétől és talléraitól szokta megfosztani. Montaiglin neje megveti ez embert és a legmélyebben ragaszkodik férjéhez, kinek egy válságos pillanatban el is árulja titkát. Most Montaiglin előtt az az első, hogy neje hírnevét a világ előtt megmentse, és ezért nem is vonja számadásra a csábítót, nehogy így kutatásokra, beszédre adjon alkalmat. E helyett örökbe fogadja és törvényesíti a leánykát, oda kölcsönözve annak saját nevét. Alphons úr elég nyomorult, hogy mint tanú aláírja a törvényesítési okmányt. Ő az által van sújtva, hogy a vagyonos és koros Guichardné asszony, kit Alphons pénzéért akar nőül venni, megtudván **