Vasárnapi Ujság – 1875
1875-04-11 / 15. szám - A hülésről. Sámi Lajos 230. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések
230 VASARNAPI UJSÁGh 15. SZÁM. 1875. ÁPRILIS 11. sabb. Az óvilág nagy hódítói, II. Ramzesz, a ki az Eufrat és Tigris határáig hordozta meg fegyvereit, Cyrus, a persák hatalmas királya, Nagy Sándor, a kis Macedónia ura, mind a magasabb czivilizáczió ellenállhatatlan hatalmát hozta a sikra a kevésbbé mivelt államok ellen. Róma világuralma apránként nőtt, sok századokon át, a középkorban Timur Lenk és Dzsingisz khán a haderő roppantul túlnyomó áradatát zúdították ellenfeleikre, — de Attilától megtagadják a történetírók népének a meghódítottakénál magasabb fokát, sőt megtagadnak tőle csaknem minden miveltségi fokot, haderejének összes számát pedig a legtúlzóbbak is csak 700,000 emberre becsülik, azaz kevesebbre, nemcsak mint Xerxes, Nagy Sándor s az óvilági hódítók hadai voltak, hanem kevesebbre annál is, amit egy byzanti birodalom, Róma, a gótok, a kelta és germán törzsek egyenként is ellene állíthattak volna. És ezek mégis meghódoltak előtte egyesült erővel is. Mint vihar a tengert, úgy tolta maga előtt a nagy hun vezér a megfutamított népeket keletről nyugat felé. Ha nem akartak leszorulni Európa kontinenséről, hogy a tengerbe fuladjanak, valahol mégis meg kelle torlódniok. A mai Loire folyama volt ez a hely, a chalonsi mező Francziaországban. Bizony már nem igen messze a tengertől. Itt egyesült a rómaiak hatalmas hadereje, Aétius vezérlete alatt,Theodorik nyugati gót fejedelem roppant seregével, továbbá az alánokkal, gallokkal, s számtalan germán törzsekkel, a bretonokkal, szászokkal, burgundokkal, ripuari és száli frankokkal, — hogy Attila előnyomulásának útját állják. A nagy hódító meghökkent, a haderő egész tengerét látva maga előtt. De csak egy pillanatra. Visszafordulnia annyit jelentett volna, mint megvertnek ismerni el magát. Elfogadta © o o tehát a csatát, daczára a kétértelmű jóslatnak, melyet kapott. Reggeli kilencz órakor indította meg a támadást s tizenkét óra hosszáig folyvást tartott talán a legborzasztóbb vérontás, melyet a a történelem följegyezett. Attila az ő hunnjaival megtámadta a Sangipan vezérlete alatt álló alánok és germánok derékhadát, kettétörte azt, s rárohant a nyugati gótok hadseregére, megingatván azoknak sorait. Ebben az összeütközésben esett el királyuk, a hős Theodorik. Ekkor a nyugati gótok ama része, mely a magaslatokat tajta elfoglalva, a hunnokra rohant. Borzasztó mészárlás kezdődött. A csatamezőn keresztül folyó patak folyammá dagadt a kiomlott vértől. Az ütközetnek csak a beállott éj vetett véget. A két ellenséges tábor kimerülten vonult állomásaira. Egyik se merte üldözni a másikat. Attila a szekerekkel körülsánczolt és megerősített helyre telepité táborát, magas sánczokat rakatván a körül nyergekből, hogy az ellenség netán megujuló támadása ne érje fedezetlenül. Dehogy jutott azoknak eszébe támadni! Rómaiak, góthok és a többiek nem találtak sietősebb dolgot, mint fölszedni a sátorfát s elvonulni Attila félelmes közeléből. Reggelre kelve a hun vezér hiába kereste az ellenséget. A német történetírók nagyra vannak vele, hogy itt tört meg Attila hatalma. Azt nem gondolják meg, hogy nem annak a hatalma tartatik megtöröttnek, a ki megtartja a csatatért, hanem a ki elfut róla. S nem gondolják meg, hogy egy megtört hatalmú hadvezér hogyan indíthatta CT ZDJ meg diadalmas hadjáratát még ugyanabban az évben Olaszország felé, hogy csak Rómának alázatosan meghódoló pápája előtt eressze le győzedelmes kardját. Visszatérve Pannoniába, a mostani Magyarországba, Attila Ildikót vette nőül, kit sokan a németek régi hőskölteményében emlegetett Krimhildével azonosnak tartanak. A menyegzői lakoma után Attila sátorába vonult nejével, s reggelre halva találták ágyában. Azt mondják , egy ere megszakadt s a kiömlő vér megfojtotta. A német történetírók ezt is abban a gyűlöletes színben tüntetik elő, mintha Attila a nászlakomán átlépte volna a mértékletesség határát, holott a byzanczi történész, Priscus rhetor, ki mint szemtanú beszél, ugy jellemzi Attilát, mint a ki a legszilajabb tivornya közepett is szigorúan megtartotta a mérsékletet. — Mások azt állítják, hogy ellenséges indulatu neje ölte meg. Maga a haláleset oka a történetnek még mindig földerítetlen kérdése. Jelen képünk azt a jelenetet ábrázolja, midőn Attilát halva találják meg hívei sátorában, végigterülve nyugágyán. Jobbkeze balmellén nyugszik s ujjai között egy sebhely szája látszik. Az ágy előtt fejet kezére hajtva, Ildikó, míg a sátor függönyeit félrehárító alakok arczán a legnagyobb megütközés és rémület tükröződik vissza. E kép Naue Gyula müncheni német festőnek a „népvándorlásról" készített képsorozatának egyik darabját képezi. A Mlésről A kikelet két első hónapja, mint nagyon egészségtelen idény, a mi égaljunk alatt mindig rosz hírben állt. A legtöbb, néha évekre kiható betegség e két szeszélyes hónap szüleménye. A a hülések napi renden vannak ilyenkor és így, bár veszedelmesebbik hónapon, a márcziuson, már szerencsésen túl estünk, nem lesz talán felesleges a londoni „Spectator" egyik legközelebbi számának érdekes czikkét a „meghűlésről", habár csak rövid kivonatban is, olvasóinkkal megismertetni. Na egy valóban tudományosan készült és tehetséges orvos a közönség előtt ismeretessé akarja tenni nevét, tegyen közzé valamelyik tekintélyesebb hírlapban egy czikksorozatot a hülésről, illetőleg azokról az óvintézkedésekről, amelyeknek pontos végrehajtása és szem előtt tartása által ezt a veszedelmes mindennapi bajt biztosan kikerülhetjük — és az orvos hírneve minden bizonnyal meg lesz alapítva. Mert ha figyelemmel kisérjük a halálozási kimutatásokat,ugy fogjuk találni,hogy mérsékelt égövünk alatt nincs veszedelmesebb baj a hűlésnél s az általa előidézett különböző betegségeknél; s mégis — bátran elmondhatjuk — alig van komoly baj, melylyel ugy az orvosok, mint a betegek oly keveset törődnének, mint épen ezzel. Az orvosok legfeljebb szigorú életrendet, evésben ivásban mértékletességet ajánlanak ellene, amit pedig a patiensek legkevésbbé hajlandók megtartani, az emberek legnagyobb része pedig számba sem veszi az egész dolgot. „Ők nem hűlhetnek meg!" — szokták mondani, s annál nyomottabb kedélyűek, kétségbeesettebbek és kiállhatatlanabbak, mikor mégis meghűltek, vagy pedig olybá tekintik a meghűlést, mint valami elkerülhetetlen csapást, szerencsétlenséget, amely ellen hiába való minden védekezés, de még fölösleges is, mert az egész komédia ugy sem valami nagy veszedelem és azokat, kik jónak látják óvni magukat ellene s másokat is óvakodásra intenek, még ha orvosok lennének is, rögtön elnevezik „anyámasszonynak", gyávának, pipogyának stb. Vagy nem jut eszükbe, vagy nem tudják ésszel fölérni, hogy egy hirtelen, váratlanul jött hideg légáramlat legalább is annyi embert pusztít el, mint bármelyik kolerajárás. Azért, hogy az erős gyermekek a naponkénti s már megszokott hideg fürdőt kiállják, túlélik, már mindjárt azt hiszik, hogy „a hideg keményíti, erősíti" a gyermekeket télen-nyáron egyaránt, s azért, hogy a külső levegő és testgyakorlás kitűnő dolgok, rögtön hajlandók azt képzelni, hogy a sűrü, nyomasztó köd-levegő, s egy hosszú séta hűvös, esős időben valami nagyon egészséges kommóció. Na kissé öregszenek, őszintén bevallják, hogy biz ők szeretik a meleget és meleg szobát, de arról már fogalmuk sincs, hogy a jó meleg szobai levegő — tegyük fel 16 Beaumur-féle foknyi — még korántsem elég az üdvösségre, hanem szükséges, o o O hogy a meleget mindig és folytonosan ugyanazon a fokon tartsuk, akár jó tüzek, akár öltönyök segélyével, az mindegy. Ilyesmire édeskevesen gondolnak, sőt a hőmérőnek még csak a használata is arra a czélra, hogy segélyével a lakhelyiségek hőmérsékét megmérjék, a legtöbb háznál ismeretlen, s láthatunk hosszas ülést igénylő fog 7o •dlalkozású embereket órákig elülni olyan szobában, melynek levegőjét a lobogó tűz 20—22 R. foknyira hevítette és amelyben azután, mikor a tűz kialudott, a hőmérsék 10—12 R. fokra szállt le, sőt néha még alább is. Pedig annyit csak tudhatnának, hogy a légmérséknek 10 egész fokkal történő gyors aláesése a gyöngébb életerejű embereket százával pusztíthatja el, az emberiség egyharmadának okozhat máj- és tüdőbajokat és majdnem az egész hátramaradó részt ajándékozhatja meg nemesi diplomával (a nép a náthát „nemesség"-nek nevezi), mely utóbbi, mint betegség, majdnem oly unalmas, kellemetlen s néha veszedelmes, mint bármely lázbaj. Az öregekre és gyermekekre nézve a melegség az élet, s átalán véve bátran ki lehet mondani, hogy a hideg s főleg a meghűlés egyaránt ártalmas mindenkire nézve, csak épen hogy nem ugyanazon mértékben. Ez az orozva ránk rohanó hideg, ez a mindig váratlanul s észrevétlenül jövő meghűlés az, melyet annyi száz meg száz okos ember sem képes fölfogni, megérteni és megismerni. Hány ember ül el órákig, sőt tovább is — nem a szabad levegőn — hanem a leggonoszabb természetű légvonatnak teljesen kitéve, például rosz ajtajú és ablakú vasúti kocsikban, és ott ül a legnagyobb közönyösséggel, vagy pedig oda telepednek közvetlenül a kandallónak vígan lobogó tüze elé, nem is gyanítva, hogy az a tűz korántsem égne oly vidáman, ha egy hideg légáramlat szüntelenül nem élesztené, nem táplálná. A légmentesen elzárt lakszobák természetesen ártalmasak, de ebből korántsem az következik, hogy így hát a meleg vagy nedves bőrre özönlő hideg légvonat ki tudja milyen jótékony hatású lehet. Ugyanez a feltűnő tudatlanság vagy legalább is könnyelmű gondatlanság uralkodik nálunk a ruházkodás tekintetében is. Az aggódó anya gyermeke hasát és mellét akkora gonddal védelmezi és óvja, melynek — ha csak nem beteg a gyermek és jó meleg fianell ruhát hord — a fele is bátran elég volna, s mikor aztán a fiúcska felnő, olyan czipőkben küldi az iskolába, melyek ha nem bocsátják is át a nedvességet, de az át meg átázott lábbelikből felszálló haláloshidegtől sem képesek őt megóvni. Sok gyermek, sőt még a legkényesebb nő is, bátrabban sétálhatna mezítláb a nedves fűben, mint úgynevezett vízmentes vagy „vízhatlan" czipőkben a főváros utczáin. Mert azok a czipők, ha valóban vízmentesek is, de korántsem hidegmentesek és nem a földön, a lábunk alatt levő nedvességszokott nekünk megártani, hanem az a hideg, az a hűlés, melyet a nedvesség okoz s mely épen oly veszélyessé válhatik, ha lábainkon át jön is testünkbe, mintha mellünket vagy más nemesebb részünket érintené. A levegő egyenletes hőmérséke épen oly szükséges és megbecsülhetetlen a szabadban is, mint a szobában, és ezt a szabad levegőn csakismeleg gyapot öltönyök vagy oly felső ruhával födött vékonyabb kelmékből készült alsó ruhák által szerezhetjük meg, amelyek a hidegnek legbiztosabb és leghathatósabb ellenségei; például a mosható bőrmellényen a légvonat nem hatolhat keresztül. Már az kétségesebb, hogy vájjon a bunda igazán olyan biztos védelmet nyujt-e a hideg s főleg a meghűlés ellen, mint átalánosan képzelni szokták. Igaz, hogy a légkeringést megakadályozza olyankor, mikor a hőmérő higanya 0 pont alatt áll; de Angolországban (s nálunk is) a bunda igen fölmelegíti az embert, ugy hogy vagy mindig hordani kellene, vagy pedig, ha szobánk nincs eléggé fűtve, otthon a négy fal között fogjuk megkapni a hűlést, melyet a szabadban szerencsésen kikerültünk. Ezzel nem sokat törődnek azok, kik bundát viselnek, épen úgy ,nem, mint ahogy végtagjaikkal nem törődnek azok a nők, kik testöket a legfinomabb prémes felöltőkkel óvják a hidegtől, míg lábaikra oly vékony panellnadrágot, kötött harisnyát és czipőket húznak, melyek, főleg az utóbbiak, épenséggel nem alkalmasak arra, hogy a lábakat nyáron a nedvesség ellen s télen a hideg ellen kellően megóvják. Eddig terjed a „Spectator"-nak általunk csak rövid kivonatban ismertetett közleménye. Ehhez aztán az új-yorki „Appleton's Journal" a következő reflexiókat fűzi: De hát miért is hűlnek meg oly gyakran és könnyen az emberek ? Hiszen mindenki jól tudhatja, hogy mi módon keletkeznek a hülésből származó betegségek; az orvosok elég sokszor figyelmeztetnek minket ama körülményekre és okokra, melyek a hülést előidézik, meg aztán a nélkül is nagyon könnyű azokat fölismerni és kikerülni. Csak előrelátás és óvatosság kívántatik hozzá — oly előrelátás és óvatosság, melynek ki kellene terjednie a szobai levegő állapotára, a szobák fűtésére rendszerint használni szokott meleg fokozatára, a légvonatok járására, a szabadban és otthon viselni szokott öltözetre, az időjárás gyors és váratlan változásaira és az ezek ellen alkalmas óvintézkedésekre s főleg a lábaknak melegen és szárazon tartására és a tüdőknek s a test többi kényesebb részeinek gondos megóvására. Mind olyan dolgok ezek, amelyekre nézve igen