Vasárnapi Ujság – 1875
1875-08-01 / 31. szám - Fővárosi tárczák Borostyáni Nándortól: A holt idény 489. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
31. SZÁM. 1875. AUGUSZTUS 1. VASÁRNAPI UJSÁG. A marosvásárhelyi vértanuk emlékoszlopa. Huszonegy éve mult már, hogy Maros-Vásárhely, a székelyek fővárosa, egy szikrázó esemény gyászos színhelye volt. A székely nemzet három jeles fiát felakasztották, csak azért, hogy néhány hadbirónak s néhány katonatisztnek két-három évig tartó roppant költekezése igazolva legyen. 1851-től 1853 végéig egypár száz embert fogdostak össze Erdélyben azon ürügy alatt, hogy összeesküvők, felségsértők; mintha A világosnál és Dévánál nem végződött o o volna el a szabadságharcz, — mintha Pesten a fapiaczon s az Aradon okt. 6-án kiontott vér és elfojtott élet nem lett volna elég áldozat a boszusok dühének megengesztelésére, — s mintha minden jövendő nemzedéknek látnia kellene a vérontást s éreznie a rémületet. Mi lesz belőlünk, sóhajtottak a polgárok, ha legjobbjaink egy részének mindig a vérpadra kell kerülni! 1852-ben január 24-kére virradólag, az éjféltől reggelig tartó időben, fogták el Török János főiskolai tanárt Maros-Vásárhelyt; Gálfi Mihály földbirtokost Martonoson (Udvarhelyszéken); Horváth Károly háromszéki földbirtokost szintén Maros-Vásárhelyt az említett nap délutánján, mikor egész gyanútlan a katonai parancsnoksághoz ment megkérdezni, hogy kedves barátját, Török Jánost miért fogták el ? A felelet az volt: Ön is fogoly! Ugyanez napon r az osztrák tartományok és Magyarország több városaiban is számtalan elfogatás történt. Még most is híven emlékszem a rémület e gyászos napjára, amint (Maros-Vásárhelyt) kora reggel a főiskola egyik ablakán kipillantva láttam, hogy Török János kedves professzorunk házát valami 50—60 katona lepte el, aztán hallottam, hogy még ezenkívül sok-sok házat lepett meg a katonaság. Az emberek egy része egész nap nem merészelt az utczára jönni, akik jártakkeltek is, ijedten, halványan suhantak el egymás mellett, a gyermekek, az árván hagyottak, nők, rokonok, barátok, a rémület első meglepetésében képzelni sem tudták, mit várjanak. Dél felé az elfogottakat 15—20 katona közt a várba szállították. Török tanár sovány testalkatú, magas barna ember volt, fejét mindig fenn hordozva, nyugodt járású ember. Arcza szabályos, orra nagy, homloka szögletes, bajsza vékony, szakálla gyér, beszéde kellemes, hangja, modora megnyerő, mindenkivel tudott a maga nyelvén beszélni, sokat tanult és tudott is szakmájában a theologiai és egyháztörténelemben ; — korábban az átalános történelem tanára volt, de nagy eszű embernek vagy államférfiunak legjobb baráti sem tartották. Általában véve jellemes, kedves, szeretetreméltó és népszerű ember volt, — elmondhatni róla, hogy őt polgártársai szivéről tépték le, midőn elfogták. Csak 45 éves volt ekkor s önérzettel, ugyszólva büszkén lépett őrei közt s bíztatólag és bátorítólag nézett egy-két merész ismerősére, kik nem rettegtek bizonyos távolban a vár kapujáig kisérni. Gálfi Mihály tiz évvel volt ifjabb, mint Török. Egyike a legszebb férfiaknak, erőteljes középtermet, arányos tagokkal, aczél izmokkal, nőies pirosságú arcz, villogó szemek, világos gesztenyeszin göndörhaj; kissé büszke járás, nyilt, őszinte szó piros ajkairól, mely felett kis bajusz s mely alatt tömött szakál diszlett. Ügyvédi diplomával s publicistái ismeretekkel biró, jó nevű székely nemes ember volt. Este felé hozták a városba s még csak meg se volt ütődve, szokott jó kedélyét még ekkor is megtartotta. Horváth Károly volt e három közt a legfiatalabb, jól nevelt, szép modorú, csinos fiatal ember, ki iskoláit csak négy éve, épen az 1848-ik évi tavasszal végezte s akkor a forradalom árjától elsodortatva, nem akart lemondani a megkezdett tevékenységről. Talán mindhármuk között" legszélesebb látköre "oldalú ismeretei voltak. Másnap-harmadnap Nagy-Szebenbe vitték őket, hol néhány hét alatt százakra ment a foglyok száma. E három embert ott 26 hónapig elsötétített szobában magánfogságban tartották. Éheztették, sanyargatták, kihallgatásokkal gyötörték s végre megtörték úgy, hogy Török és Gálfi csaknem ismerhetetlenekké lettek s Horváthot csak a kínokkal is jobban daczoló ifjúsága tartotta fenn némileg. 1854-ben márczius első napjaiban ugyanazon uton hozták őket vissza Szebenből Marosa legtöbb Vásárhelyre Szomorú utazás volt, mert végén ott állott a három bitófa. Maros-Vásárhelyt ismét a várba szállították őket, márcz. 9-én pedig a vár udvarán olvasták fel előttük a halálos ítéletet. Bár el voltak változva, hajuk, szakálluk megnőtt, megőszült, öltözetük teljesen el volt hanyagolva, s ők maguk el voltak gyengülve, betegesedve: mindazáltal Gálfi és Horváth elég lelki erőt tanusítottak e rémes pillanatban, de szegény Török annyira elgyengült, hogy csaknem eszmélet nélkül vitték vissza börtönébe. Még aznap hozzájuk bocsátották Péterfi József református esperest és Kovács Áron református lelkészt, Gálfihoz pedig a marosszentkirályi unitárius papot. Márczius 10-kén (1854.) a várostól észak felé egészen félre eső postarétre vitték őket. Horváth biztatta, bátoritotta Törököt. Gálfi is igyekezett férfiasan s nyugodtan tartani magát, sőt Horváthtal humorosan beszélgetett e nagy órában, — de midőn a város végére érve megpillantották a három fát, elhallgattak s Gálfi könyeket törült szeméből. Jó nejes szép gyermekei juthattak eszébe. Az első áldozat a fiatal Horváth Károly volt. A második Gálfi. Mind a kettő öntudatosan s férfiasan halt meg, de szegény Török meg volt törve. A gyászeseményen erős katonai fedezet volt, de a város népéből felette kevés, pedig a katonai hatóság, s a polgári hatóság egy-két tagja mindent elkövetett, hogy minél számosabb nézőt csalogassanak ki az elrettentő példára. A nép kiváncsi része csak távolról, a halmok éléről nézte a rémjelenetet, s csak egy pár bátrabb polgár ment közelebb, hogy szemtanúi legyenek a szomorú eseménynek s figyelemmel kisérhessék a hullák eltemetését, mely ugyanaz nap délután történt a kivégeztetés helyén. Sokáig néma, szomorú volt e hely és csak néha, mintegy titkon hinté virágokkal a kegyelet e kis halmokat. De íme két tized múlva — azt a helyet, melyet sokáig, látogatni sem volt szabad, s most sok ezer ember kegyelettel állja körül, s hol egykor bitófák rémiték az arra járókat, most ott díszes gránit-emlék emelkedik : a kegyelet és hazafias érzések megtisztelő emléke. A jó vásárhelyiek nem feledhették el a három ártatlan ember szomorú történetét, s mihelyt a jobb idők beálltak, a gyászesemény napján minden évben kivándoroltak a helyre, hol polgártársaik elvérzettek. Aztán összetették filléreiket, a nagy közönséget is felszólították s egy díszes obeliszket emeltek, melynek ünnepélyes leleplezése f. é. junius hó 27-kén történt, mely alkalommal Lázár Ádám és Orbán Balázs tartottak emlékbeszédet, amaz a szobor felirtásának, emez a vértanuknak történetét adván elő. Az emlékoszlop 21 láb magas, gúla alaku porosz gránit s talpkövén egy dombormű átnyilazott fekvő oroszlánt ábrázol, mely, bár sebezve, első lábai közt szorosan tartja a nemzeti lobogót. Alatta keresztbe tett két kardon a magyar czímer áll. A szobor felirata a következő: Bágyi Török János 47, Martonosi Gálfi Mihály 37, Nagyváradi Horváth Károly 25 éves korukban MAGYARORSZÁG ALKOTMÁNYOS SZABADSÁGÁÉRT is.Vásárhelyt, 1S51. márcz. 10-én együtt kivégzett SZÉKELY VÉRTANUK EMLÉKÉNEK szentelte a kegyeletes nemzedék. Szent hely ez, oh vándor! egy nemzet tette e jelt itt Leghűbb gyermekei végzetes sirja fölé. Élni szabadságban, vagy azért meghalni merészen. Ezt hitték, vallák s haltak érette hiven. Törvényes, szabad és független nemzeti állás Intő szobra legyen, honfi, e drága jel itt! 1874. A leleplezés az ünnepély tárgyához illő méltósággal folyt le, s a szoborbizottság fáradhatlan működését azzal fejezte be, hogy a szoborra kegyült összegből fennmaradt 500 frtot örök alapitványképen a marosvásárhelyi főiskola elöljáróságánál helyezte el oly czélból, hogy az alapítvány kamatait a főiskolai elöljáróság minden iskolai év végével a tanulói munkásság buzditására s az értelmesség fejlődésének előmozdítására fordítsa. Deák Farkas: 489 4 holt idény. Fővárosi tárcza. A régi Róma augurjai mosolyogtak, ha összekerültek egymással a héthalmú város utczáin. Mi budapestiek, akik idehaza rekedtünk a holt idényben, egymásra ásítozunk, ha ismerősökkel hoz össze a véletlen. Az unalom nehéz köd gyanánt borul a fővárosra. Mintha valamely szerves kóranyag lenne, amelynek belélegzése elől nem óvhatod meg magadat, míg Budapest határában mozogsz. A Dante pokla fölé írt mondatot: „Tegyetek le minden reményről, akik ide beléptek" — a holt idény tartama alatt föl kellene írni a főváros kapuira is, amennyiben azokat a szálfákat, melyek éjjel sorompók gyanánt zárják el a fővárosba vezető utakat, kapuknak lehet nevezni. Az aztán nem tesz semmit, hogy az ördög sem mindig olyan fekete, minőnek rajzolják, s hogy olykor a holt idényben is van elég élet. Az unalom ilyenkor hagyományos dolog, és az „unatkozás" szinte kötelességszerű foglalkozás. Néhány ezer híján, kik tovarepülve boldogabb földre, most hegyi, erdei vagy épenséggel tengeri levegőt szívnak a pesti por és csatornabűz helyett, — háromszázezren vagyunk oly szerencsétlen fiatasok, kiket megannyi Prometheus gyanánt idelánczolva tartanak a viszonyok azon idényben is, melyben a menekülés Budapestről körülbelől önfentartási kötelesség. Nem Jupiter sasai vannak ugyan csőreik és körmeikkel e modern Prometheusok beleiben, de a homok és mészpor, melyet tüdejük a jéggel elegyitve beszív, s a miasmák, mik ugyanez után kerülnek szervezetükbe, legalább is oly gonosz s eltávolithatlan ellenségei, mint a mythoszóma kegyetlen ragadozó madarai. Nem érdektelen elnézni, hogyan iparkodik megvédni magát e nagy, Budapesthez lánczolt sokaság, kínzóinak támadásai ellen. A lánczó rövidre van eresztve. A ki odébb levegőt akar szivni, az elzarándokol a városligetbe, a Margitszigetre, a budai hegyek közé. A ki a hőség a 7 . O gyötrelmeit törekedik kevesbíteni, az fölkeresi az uszodák víztükrét és zuhanyait, szájpadlásáról fagylalttal, kovászos ugorka levével és savanyuvizes borral öblíti le az odatapadt port gyomrába. De minden különben hasznos és élvezetes — óvó intézkedések kivitelére nyolcz tizede a fővárosi lakosságnak csak vasárnap talál időt és pénzt. Már pedig nem nehéz tisztába jönni aziránt, hogy egy a zöldben töltött vasárnapdélután nem hozhatja helyre azt, amit hetedfél nap bűzhödt levegője és pora vétett a tüdőnek s az egész szervezetnek. A holt idény egyátalán nem lenne oly élettelen, ha — vasárnapok kivételével — nem látnád mindenütt az elhagyottságot, hol máskor hemzsegett a közönség. A városliget nyolcz óra után mintha kihalt volna, oly kevés benne az ember. Régebben nehéz volt üres asztalt találni a nagy vendéglőben s a bimbóházban. Most egy-egy elfoglalt asztal ritkaság, akár a fehér holló. Azelőtt hajtóvadászatot kellett tartanod a pinczérre s elrohantában megkapni frakkja szárnyát, — ma valamennyi eléd szalad, s mást-mást hord szolgálatkészen az asztalra. Tejbe-vajba fürösztenek, hogy eljöjj máskor is. A bejáratnál álló főpinczér messziről köszön, ahogy közeledni lát, utánozhatlan kecseset lóbálva asztalkendőjét a boldogitó reményben, hogy betérsz vacsorálni. Végtelen melancholia tükröződik vissza meg O . nyúlt arczán, a mint tovább menni lát. „Oh tempóra" — oh lapos guta, mely zsebeinkbe ütött! A fővárosi élet alapos megfigyelője előtt egyébiránt nem újság, hogy a nyilvános helyek elhagyottsága sohasem nagyobb, mint a házbérnegyed kezdete előtti napokban. A lakbérév négy rettegett elsejének közeledésére a legtöbb ember befogja az erszény nyílását. Ehhez még az a rendelet járul, mely a hátralékos adók lefizetését, zálogolás és árverezés terhe alatt a lakosság hazafiúi kötelességévé teszi. Hja, de mikor minden nótának csak az a refrainje van most nálunk: „magyar fizess!" A holt idénybe az athletikai klub által rendezett gyalogverseny hozott jótékony élénkséget a hét elején. Most már aligha fogja valaki állítani merni, hogy Anglián kívül nem teremhet valamire való bajnoka e férfias sportnak. Porzsolt és Bendik bebizonyították, hogy ahhoz, hogy valaki oly meglepő eredményt mutasson