Vasárnapi Ujság – 1877
1877-11-04 / 44. szám - Az Athos zárdái (2 képpel) Jurány Gusztáv 694. oldal / Általános nép- és országisme. - A sebesültek között (képpel) 694. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
44. BZÁM. 1S77. XXIV. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSÁG. 695 pán a történelmi okmányok adataihoz ragaszkodunk, abban kell megállapodnunk, hogy a Krisztus utáni 960-ik év előtt a mai zárdák közül semmi esetre sem állott fenn egyetlenegy sem. Remete ugyan volt már azelőtt is elég a szenthegységen, sőt bizonyos szervezet is létezett már, amennyiben a karyaes-i központi remete tekintetett elöljárójául és szóvivőjéül az összes remeteségnek; de zárdákban élő szerzetesek, ezek a szegények bizony még nem voltak, hanem csak úgy maga egyedül kereste kiki azon kevés eleséget, amit élete fentartására igényelt. Nagy változás történik ezen állapotokon a 10-ik század második felében. Ekkor, Elavius Romanus császár idejében, jön Konstantinápolyból az Athosza sz. Athanasius, ki méltán tekintetik az egész zárdaintézmény atyjának és megalapítójának. Ezen — a hasonnevű, de sokkal előbb élt alexandriai érsekkel össze nem tévesztendő — szentje a keleti egyháznak épité fel, a császári kincstár segélyével, a sz. Lavra zárdát, mely mintául szolgált az összes jelenleg létező zárdáknak. Kemény harczba került ugyan, mint minden változás, ezen magában véve oly természetes és üdvös újitás is. A független szabadságban élő remeték, veszélyeztetve gondolván ezen példa által a dolgok megszokott és megszeretett rendjét, eget és földet mozgásba hoztak, hogy megbuktassák az újitó művét. Hiába. Athanasius győzött a császári udvarnál, zárdája erős falakkal kerittetett be, s idő folyamával lecsendesült a remeték dühe is, elannyira, hogy végre magok kezdenek uj zárdák épitéséhez, s aláveték magokat még a császár által hozott zárdai rendszabályoknak is. A dolgok uj rendje megállapittatván, nincs mit felemlítenie mást a történelemnek, minthogy folyton nőtt a zsidóknak mind száma, mind gazdagsága. Csak egyszer még (s ezúttal utolszor) kellett közbelépnie a császári hatalomnak, hogy rendet s békét teremtsen ott, hová rendet s békét keresni jöttek az emberek. Az uj viszálynak épen az volt oka, ami jót előidézett az uj berendezés: a hirtelen meggazdagodás. Az uj zárdák határainak megállapítása, egyes gazdagabb szerzetesek uzsoráskodása, a jóllét előidézte elpuhultság s elvilágiasodás megannyi okul szolgáltak a barátok közti egyenetlenségre, perlekedésre és versenygésre. A féktelen dühöngés oly fokra emelkedvén, hogy már azon volnának a barátok, hogy végkép oda hagyják az egész félszigetet, végre, körülbelől 70 évvel az első zárda megállapítása után, megmenté az intézményt Konstantin Monomachos császár, megállapítván azon szabályzatot, azon külső és belső rendtartást, mely még mai napig is érvényben van, és a zárdáknak egyfelől külső gyarapodását, de másfelől belső rendjének és vezeklési jellegének megőrzését is biztosítja. A belviszályok kiegyenlítésével a történelemnek nincs több dolga e zárdákkal, mert a külviszonyok azokat lényegökben teljesen érintetlenül hagyák mind e napig. Azon nemes rablók bandája, mely az úgynevezett latin császárságot állitá fel Konstantinápolyban, csak falait tudta tördelni a szent zárdáknak, de tekintélyét nemcsak hogy nem törte meg, hanem még erősbitette az igazhivők szivei fölött, s a latin uralom megszűntével sokszorozott fénnyel támadtak fel romjaikból a zárdakastélyok. A hóditó török szultánoknak végre midenek között legelőször az Athos lakossága hódolt meg, s e készségért nyert oly szabadalmakat, hogy a zárdahatóság engedelme nélkül nemcsak török, de még keresztyén idegen sem teheti lábát a félszigetre, és a szultán csak annyiban gyakorol reá fönhatóságot, hogy egy kis török csapatot tart Karyaes-ben és szerény évi adót fizettet magának. Ami végre a belberendezést illeti, ez az intézmény előállásának megfelelőleg négyféle. Vannak a szenthegységen zárdalakók vagy szerzetesek és vannak remeték; e két osztálynak mindenike ismét szigorúbb vagy enyhébb szabályzatot követ. A zárdák között azok, melyek a szigorúbb szabályzattal birnak, Coenobiáknak neveztetnek. Ezekben az élethossziglan uralkodó apátnak feltéltenül engedelmeskedni, s előtte minden alkalommal leborulni tartozik minden egyes barát. Itt az egyesnek nincs sem joga, sem birtoka, s egyenlő ételben, ruhában, ha kell, ápolásban részesül minden társával, még az apáttal is. Sok tekintetben elütnek ezektől az enyhébb szabályzatú vagy úgynevezett „önelhatározó" zárdák (idiorrhythma monasteria). Itt mindig csak egy évre választatik az elöljáróság, még pedig több személyben, hogy soha egyeduralom ki ne fejlődjék. A szerzetes szabadon rendelkezhetik vagyona felett, külön lakást bérelhet magának tetszés szerint, ételről, ruháról maga gondoskodik, s többnyire csak az isteni tisztelet és a közgyűlés alkalmával jó érintkezésbe társaival. Hasonló viszonyban mint a szerzetesek, áll egymáshoz a remeték két osztálya is. Ezek közül az enyhébb csak „elvonult"-nak (anachoretos), a szigorúbb ellenben „önkínzónak" (asketes) mondatik. Ez elnevezések tökéletesen kifejezők. Az elvonult remete nem él még teljes magánosságban. Fizet a zárdáknak egyszer mindenkorra egy bizonyos meghatározott összeget. Ennek fejében, élete betöltéséig mind maga, mind egy vagy két társa, illetőleg szolgája, részére nyer: először egy kis kápolnával összekötött házacskát, valamely zárdától 1 —2 órányi távolságban; továbbá zöldségre való kertet, szőllőt, végre egynehány dió-, mandola- és cseresznyefát. Mindezzel élhet kényekedve szerint, naponta háromszor imádkozik a kápolnában, vasárnaponként eljár a zárdatemplomba, és különben nem törődik a világgal semmit. Egészen más az önkínzók élete. Az ilyen állapot elviselésére már csak az olyan életunt ember vállalkozhatik, kinek világ-és embergyűlölete fölöslegessé, sőt terhessé teszi még egyetlen ember társaságát is. Nem is kell az ilyennek ház, kert vagy szőllőhegy. Az őserdő legregényesebb pontjain, kiszögellő sziklacsúcsokon, vagy az árnyékos völgyek valamelyik zugában tűnnek fel gunyhói vagy barlanglakásai az igazság eme tökéletesen begyakorlott mestereinek (az asketes szónak ez az eredeti jelentése.) Ezek is, mint az előbbiek, saját kezök munkájával keresik kenyerüket, ámde sem kerttel, sem szőllőheggyel vagy gyümölcsfákkal nem bírnak, és bort egyátalában nem isznak. Az erdő vad gyümölcsei, egy kis babaltetvény és a zárdákból szolgáltatott kétszersült kenyér: ebben áll eledelök egész évben. És ha épen nincsenek elfoglalva sem eledelek keresésével, sem imádkozással, akkor szöveteket készítenek, rózsaolajat gyártanak, fából vagy szárából faragványokat csinálnak, vagy a szenteket ábrázoló kis képeket festenek, s mindezt elviszik a zárdába s kicserélik kétszersültért és ruháért. Ünnepnapokon vagy a zárdákba, vagy saját templomukba mennek. Mert vannak helyek a félszigeten, s neveiket a zárdák között fel is említettük, hol e remeték, bár teljesen elkülönítve élnek, mégis úgyszólván községet képeznek együtt, s közös templommal is birnak. Ide járnak le az egyes remeték, s itt végzik el ünnepnapokon azon imádkozást, melynek a hétköznap óráiból is legalább nyolczat kell szentelniük. Fölemlitettük már, hogy egyszer, de épen csak egyszer, volt veszélyeztetve a keleti keresztyénség e nagy vezeklő intézete a gazdagság által. De azóta a zárdáknak sem anyagi folytonos gyarapodása a jóllétre és fényűzésre, sem tekintélyüknek három világrészre kiterjedése, külső világi hatalom utáni kapkodásra a barátokat rá nem bírhatta. Mi ennek az emberi nem történelmében majdnem páratlan jelenségnek az oka ? Mi szülte azt, hogy sz. Péter patrimoniuma elenyészett, a sz. Basilius alkotta, csaknem egyenlő korú község ellenben fennáll, és fennálland minden emberi számítás szerint még sokáig? Nem más, mint az, hogy ez intézmény soha a világgal alkuba nem bocsátkozott, egyházi jellegét híven megőrizte, és soha sem engedett legkevesebbet is azon szigorú szabályokból, melyeket a 4-ik században élt kappadociai sz. Basilius a keleti világ szerzetei részére meghagyott. Ezen rendszabályok is, megegyezőleg a nyugoti szerzetekéivel, az engedelmesség, szegénység és szűziesség hármas fogadástételében összpontosulnak. De tökéletesebb, szigorúbb betöltése e fogadásoknak az Athos szerzeteseiénél már alig képzelhető e világon. Az engedelmességben — legalább a szigorúbb szabályzatú zárdákban — elmennek az egyéni akarat teljes kiirtásáig; a szegénységet — ezen zárdákban ! — oly betű szerinti értelemben veszik, hogy egyátalában semmivel sem szabad bírnia az egyes barátnak. De az „önelhatározó" zárdákban is legalább annyiban meg van szorítva a vagyonnal való szabad rendelkezés, hogy étel és ruha dolgában még a legjobb módú szerzetes is szigorúan le van kötve az általános szabályok megtartására; nevezetesen : mindenféle állat húsát — a halakat kivéve — egyáltalán tilos enni; böjt idején — ami pedig nyolcz hava az évnek — tilos ezentúl még a hal, a tojás, sőt az olaj is. Ruhát és egyéb kényelmet illetőleg semminemű vászon ágynemű vagy fehérruha nem türetik, még az ing is gyapjúból készült, ágyul pedig közönséges durva szőnyeget használnak. Olló vagy beretva egész ismeretlen dolog az Athoson, és ha igen hosszúra nő meg a haj, összefonva föltekergetik a magas fekete kalap alá. Mind e sanyargatásoknál azonban sokkal elviselhetlenebbek a virrasztások. A nyugati egyházban is megvannak az úgynevezett vigiliák, de oly kiterjedésben, oly következetességgel, mint az Athos zárdákban sehol sem gyakoroltatnak. Ezen, görögösen agrypniáknak nevezett virrasztások tulajdonképen napirenden vannak náluk, mert minden éjjelből legalább négy órát kell imádkozásra fordítani. De nem így az ünnepek előestéjén. Ekkor egész éjjel nem szűnik meg ének, ima és misemondás, és napkelte után kezdődik csak meg a rendes istentisztelet, sőt van rá eset, hogy egyes rajongók, nem elégedvén meg ezen kínzással, huszonkét órát is kitartanak folytonos imával és virrasztással, mígnem erőtlenül rogynak össze. Ami végre a szüziességet illeti, ennek legjobb ellenőrei maguk a barátok. Ők viszik sarkaikon az idegeneket a nagy hajókról a félszigetre, és a szárazföld felé ők állítottak őröket, hogy soha ne a félszigetre lábát ne tehesse. Még a török csapat vezérének is hárem nélkül kell folytatni szomorú napjait. Az Athos hegyén nem születik ember, csak meghal — de kény és emlékjel nélkül. Ime igy élnek, igy halnak az Athos hegység vezeklői. De épen mivel itt oly rideg és szigorú komolysággal veszik a bűnbánatot, a kémek soha nem hódolnak, a világ örömeiről teljesen lemondtak, és ezért kívánkozik ide annyi bűnös a görög egyház nagy birodalmából, és ezért oly nagy, oly állandó ez intézmény tekintélye és befolyása a népre. Kérdés ugyan, váljon valóban a lemondásban, a földi öröm megvetésében a test sanyargatásában áll-e az igazi bűnbánat; kérdés, nem helyesebb és keresztyénhez méltóbb-e megküzdeni a világgal, mint visszavonulni abból a magányba, hol senkivel jót nem cselekedhetünk ; de a ki már nem talál magában erőt szembeszállni a világgal, a ki csendet óhajt, a ki nyugalom után sóhajtozik s a világtól nem vár, nem kíván többé semmit, az nem találhat jobb helyet magának, mint az Athos zárdáit! Jurány Gusztáv. SERVADAC HECTOR KALAPOS VÁNDORLÁSA A NAPRENDSZEREM ÁT VERNE GYULÁTÓL. MÁSODIK RÉSZ. TIZEDIK FEJEZET. A Saturnus világa. Egy hónap ismét eltelt. A Gallia folytatta pályáját, s vitte magával kisded népét, világútján. Emberi bűnök és szenvedélyek nem igen hatoltak be e kisded, s a sors által egymásra utalt nép kebelébe; azokat egyedül Hakabut Izsák képviselte, a maga önzésével, fösvény szivtelenségével, mely még itt is azon volt, hogy lehetőségig kizsákmányolja a helyzetet. A többiek ugy tekintették magokat, mint egy a föld körül evező hajó utasai, kiknek minden igyekezete arra irányul, hogy hosszú (két évig tartó !) együtt utazásukban magoknak s egymásnak minél kellemesebbé tegyék a kényszer által reájuk parancsolt helyzetet. Várták az ut végét, s a megérkezést az otthoni révbe. Igaz, hogy nem várhatták azt súlyos aggodalmak nélkül , mert kérdés volt, — feltéve, hogy Palmyrin Rosette számításai egészen helyesek, s ők a két év elteltével ismét a földre érkeznek, — nem lesz-e az összeütközés olyan természetű, hogy végveszélyt hozzon mindnyájukra, ha addig el nem vesznek is. A rájuk következő január 15-kén volt a