Vasárnapi Ujság – 1877

1877-11-04 / 44. szám - Az Athos zárdái (2 képpel) Jurány Gusztáv 694. oldal / Általános nép- és országisme. - A sebesültek között (képpel) 694. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények

694 VASÁRNAPI ÚJSÁG. Átalában barátja s előmozdítója volt a hasznos újításoknak. Felismervén, hogy csak egy példát említsünk, a fotogén-világítás nagy jövőjét, előbb Oláhországban Plojesten állított petróleum-tisztító gyárt, később Máramarosban s hazánk több vidékén költséges kutatásokat eszközölt az ásványolaj kibányászására, de fáj­dalom, óhajtott siker nélkül. Gyári vállalkozásain kívül is az ipari téren forgolódott folyvást, majd mint bérlő, élelme­zési vállalkozó, sörfőző és nagyszerű sütöde felállítója stb. Egyik vállalatával támogatta a másikat, tervszerűleg. Hogy szeszgyárainak foglalkozást adjon, 135 község pálinka-regáléját haszonbé­relte ki; szeszgyárai és gőzmalma hónapon­ként 9800 vámmázsa gabonát dolgoztak fel, s a szeszgyártással összekötött marhahizlalóból évenként 800 darab ökör került a bécsi piaczra s 3 — 400 sertés a kőbányai vásárra. S mennyi embernek adott kenyeret! Gyáraiban 44 segéd­személyt (havonként 2200 frt fizetéssel) és 120 munkást (havonként 2400 frt bérrel) foglalkoz­tatott. Ekkép bebizonyítván, hogy az értelmiség­gel párosult szorgalom csekély alapról is messze kiható sikerre vezet, miután megérte, hogy vál­lalatainak legnagyobb része nem csak sikerült, de jövőre is biztosítva van: a tevékenységtől ez­előtt két évvel méltó nyugalomba vonulha­tott, s virágzó üzleteit a technikai tudományok­ban képzett két fiára, Dezsőre és Ákosra hagyta, kik a­mit ő kezdeményezett s teremtett, azt fenntartani s tovább fejleszteni képesek. Zsigmond Elek „Erdély első iparosa" nevét érdemelte ki. Mint ilyen, s a társadalmi téren más tekintetben is, mint buzgó hazafi, hasznos polgár és valódi emberbarát, köztiszte­letet vivott ki magának. Mint polgár és ember szép példáját adta önzéstelenségének 1857-ben, midőn a roppant fagy miatt beállott lisztdrá­gulás és szükség idején lisztkészitményeit az azelőtti árban adta a közönségnek. Ez nagy­jótétemény volt akkor, s azért Kolozsvár közön­sége küldöttségileg mondott neki köszönetet s a nép fáklyás zenével tisztelte meg. Polgári érdemeinek elismerése volt az is, hogy a városi képviseletnek mind­végig tagja, a kereskedelmi és iparkamarának pedig 15 éven át alelnöke volt. A megérdemelt nyugalmat azonban csak kevés ideig élvezhette. Ez év elején beteges­kedni kezdett, s egészsége helyreállítása végett a nyáron Gleichenbergbe utazott, de hasztalan. Már augusztus végén haza kelle jőnie s itt sze­rető családja karjai közt szeptember 14-én elhunyt. Halála méltó részvétet keltett. Szol­gáljon munkás élete buzdító például azon körök­ben, a­honnan anyagi téren való előhaladásunk legsikeresebben várható! A háttéri két sátorban bizon­nyal a még súlyosabban sebesültek vannak elhelyezve, míg az előtte ülők és fekvők arczán a fájdalom, a szenvedett kin torzvonásai látszanak. Némelyik már megkapta az első sebköteléket, míg má­sokra még sor se került. Az előtérben a kép közepe táján ül egy csuklyás alak, mozdulatla­nul. Bizonyára sebesült, kinek testére talán az egészségügyi csapat valamely, tagja borította saját köpenyét. Az egész képen az a megdöbbentően szo­morú színezet ömlik el, mely az emberi nyomo­rúságoknak oly sajátja, s mely oly bánattal tölti el a néző szivét, s felkelti benne azt a kérdést: „Hát már nem lesz soha emberi tör­vény, a mely számon kérné e vétlen szenvedé­sek bűnös okozóit ?" 41. SZÁM. 1877. XXIV. ÉVFOLYAM. A sebesültek között. A szianköji csata utáni éjszaka egy szo­morú jelenetét tünteti föl mai egyik képünk. Vad, viharos éjszaka van, a szél éles zápor-os­torokkal csapkodja a vidéket, s a sötét éjszakában olykor-olykor egy-egy villám gyújt pillanatnyi világot, melyet rémes bömbölő égzengés kísér. A csatatér halottjainak ágyát puhára áztatja az eső és elmossa a vérnyomokat. De a félig halottak, a sebesültek csak kínjaik fokozóját érzik a haragvó természetben is. Nincs egy tal­palatnyi száraz, a­hová lehajtsák véres fejőket, s szétmarczangolt tagjaikat éles késként éri minden egyes esőcsepp. Csak némelyiknek akad egy kis szalma teste alá, az is csatakos és vizes, s az állat is megvetné fekhelynek. Ott didereg­nek a szegény nyomorultak, a hidegtől reszkető tagokkal, mig belsejükben a pokol tüzét érzik lobogni, s szemükből az emésztő láz lángja ég. Még boldognak látszik az az egyik alak, mely az alomszalma alá húzhatta be testét, s csak fejét veri a zivatar. Nem törődik vele, vagy tán nem bír törődni, hogy sebesült társa vonagló kínjaiban reá nehezedik testével. A fekete csuklyás alakok lámpással, orvos­sággal, itallal és orvosi műszerekkel kezükben sorra nézik a szegény áldozatokat. Egyiknek lábát találta a golyó, oly veszélyesen, hogy le kell vágni. Ott fekszik leterítve, mialatt lámpával világítják meg a beteg tagot és ott áll az orvos­­ a borzasztó fűrés­szel kezében. Az Ath­os zárdái. Ismét, mint már többször e században, dél­kelet felé fordul Európa összes népeinek fi­gyelme. Ama nagy, de szerencsétlen félszigetre, melynek, csaknem a­meddig visszanyúlik a történelmi emlékezés, mindig az volt sorsa, hogy belviszályok s idegen hóditások színhelye legyen. Egyetlenegyszer volt eredeti s magas fokon álló műveltség színhelye; csak egyszer tudta népeinek egy része visszaverni a külföld hóditóit: a régi görög államok fénykorában ; azóta, mintha csak a hódoltságra volna rendel­tetve a szerencsétlen ország, csak váltották egymást a hódító népek. Először a rómaiak tették tartományukká az egész félszigetet. És oly teljes volt ezen meghódítás, annyira elveszte a görög nép egykori szabadságának csak emlé­kezetét is, hogy nem csak a közönségesen úgy­nevezett görög császárok római császároknak kívántak neveztetni, de maga a nép is, a győ­zők nevét fölvévén, mai napig a közéletben rómainak nevezi magát, valamint a törököknél is Bosznia kivételével az egész európai Török­ország jelölésére még ma is használtatik Rum-Ili, azaz római föld kifejezés. Mellőzve a gótok eredménytelen rabló betöréseit, második nagy hóditásként tekintendő a szlávok beözönlése, mely a 6-ik század elejétől a 10-ik kezdetéig tartott. Ezen bár miveletlen, de erőteljes tör­zsek a görögöktől csak is a vallást vették át, mig ősi nyelvöket nemcsak hogy tisztán meg­tartották, de egyes kifejezésekben még az új­görög nyelvbe is átvitték. Harmadik elfoglalása végre az országnak a törökök által történt. Kezdődik ezen hódítás Gallipolinak 1357-ben történt bevételével, s végződik II. Mohammed­nek 1481-ben bekövetkezett halálával. Mi volt hát az a szellemi hatalom, mely a legyőzött szláv néptörzseket, valamint a görö­göket szomorú sorsukban több mint négy szá­zadon keresztül vigasztalá és fentartá, mely e két, különben egymást gyűlölő népfajt mégis összekapcsoló ugyanazon egy czél, a török ura­lom megdöntésére irányzott törekvésben ? Nem más, mint a két népnek közös, görög orthodox, vagyis ó­hitü vallása. A­mi mindenütt feltűnik kelet tartományaiban, hogy nem annyira a nyelv- vagy fajrokonság, mint a vallási egység köti össze az embereket, ugyanez tapasztalható már az európai Törökország keresztyéneinél is. Sokkal közelebb állónak érzi magát például Bosznia ó­hitű lakosa a göröghöz, mint hason­nyelvű, de római katholikus avagy mohamedán szomszédjához. Természetes. Hiszen nem is volna képes ezen saját benső élettel oly kevéssé bíró egyház mégis oly lelkesítő és fentartó hatást gyakorolni híveire, ha más felekezetek ellenében oly kizáró nem volna. Mindazonáltal nagyon érdekes betekinteni egyszer ezen vallásnak úgyszólván műhelyébe, megismerkedni hívei gondolkozásmódjával, valamint azon gyümöl­csökkel, melyeket vallásos érzések megértek­. Erre nézve mindenesetre legmélyebb be­látást az Athos hegység zárdáinak meglátoga­tásával nyerünk. Az Athos zárdái ugyanis az ó­hitüek vallási felfogásában csaknem ugyan­azon helyet foglalják el, melyet a Vatikán a római-katholika egyházban. Központját képezi ezen zárdahegység a keleti egyház Magyaror­szágtól a Csendes-óczeánig és a Jeges-tengertől Egyiptomig terjedő birodalmának. És a mint alább látandjuk, ezen vallási felfogás nem puszta eszménykép, nem valami elvont hitágazat, ha­nem igen gyakorlati következményekkel bíró és­­ életbe átmenő közvélemény. A görög világ min­den tartományaiból folynak ide a vallási buzgó­ság arany forrásai, és a fentebb említett nagy birodalom fejedelmei vetélkedtek egymással a zárdák mesés gazdagságú építkezésében és fel­szerelésében. De mielőtt bővebben szólnánk vallásos jelentőségéről e zárdahegységnek, meg­kísértjük földrajzi fekvését, a­mennyire lehet történelmét, valamint belberendezését röviden vázolni. A Balkán-félsziget kellő közepén, ott hol a nagy illír félszigetből elválik a kisebb terje­delmű görög félsziget, mintegy mintájául emen­nek feltűnik egy még sokkal kisebb félsziget, ellátva — csodálatos — ugyancsak három kar­alakú keskeny félszigetecskével. E félsziget Chalkidike vagyis érczhegység elnevezés alatt tudvalevőleg nagy szerepet játszik az ó­görög történelemben. De kinyúló félszigetei közül is a két nyugatibb, Pallene és Sithonia (mostani ne­vükön Kassandra és Longoss) gazdag gyarma­toknak, s utóbb hatalmas köztársaságoknak volt szülőföldje. Elég, ha Olynthost és Potidaiát említjük, melyek gyakran nagyhatalomként sze­repeltek a görög államok belviszályaiban. Csak a harmadik félszigetről, melyet jellemzően Akté­nak, azaz egyszerűen tengerpartnak neveztek, nem hallunk semmit. Említtetik ugyan rajt­a Herodot által egy pár városka, valamint Thuky­dides is megőrizte egy pár barbár törzsecskéje nevét, de ezentúl hallgatnak történelem s ha­gyomány, és csak annyi bizonyos, hogy görög miveltség és görög államképződés színhelye ez a félsziget sohasem volt. De nem is lehetett. Ugyanis e félsziget, mely épen zárdái következ­tében ma szent hegységnek (görögül: Hagion­oros, szerbül: Sveta gora, olaszul: Monte santo) neveztetik, nem más mint egy az Aegaei ten­gerbe kinyúló, erdővel borított hosszú hegy­gerincz, s ép ezért a termékeny­­ szántóföldet igénylő gyarmatoknak telepítési helyül egészen alkalmatlan. Ez tehát azon Athos hegység vagy Athos félsziget, melynek zárdáiról szólni akarunk. Nem szakadozott hegység, se nem olyan alakú, hogy mint ferde sík csak egyik oldalán magas­lanék ki a félszigetnek, hanem csendesen s lej­tősen emelkedik fel mindkét partról a félsziget közepe felé, mígnem végén a széles és magas Athos csúcs emelkedik ki, látszólag a tenger fenekéből. Az utazók mind valóságos elragad­tatással beszélnek e hegységnek tájszépségeiről. Gyönyörű őserdő fedi be az egész hegylánczot, és az utazó szeme mégis itt-ott megpillanthatja a két tengeröbölnek a nap sugaraiban csillogó tükrét. Alant a parton, jókora távolságban egy­mástól és falakkal körülvéve magaslanak ki középkori kastélyokként a zárdák, és magányos­ságukkal búskomor érzelmeket gerjesztenek a természet gyönyörei felett ujjongó szivünkben. A zárda-kastélyok és remete-községek sorrendje északkelettől a félszigeten lefelé és ismét föl­felé menve a következő: Chilandari, Ajo Vassilio, Sphigmenu, Vato­pedi, Pandokratora, Stavronikita, Iviron, Mylo­potaniu, Philotheu, Karakalo, Aja Lavra, Aja Anna, Ajo Parlo, Ajo Dioni/sio, Ajo Gregorin, Simopetra, Ajo­ Nikola, Xerapotanin, Russico, Xenophu, Dokiarion, Kastamonitu, Zographu, végre a félsziget közepén, annak egyetlen hely­ségében, Karyaes városkában, a Protaton, (azaz: első) nevezetű zárda. Hogy az ókorból alig jött hozzánk valami hír e félszigetet illetőleg, már fentebb említet­tük. De még évszámításunk első századaiból sem hallunk egyebet üres hozzávetéseknél és gyermekes legendáknál. Egyike például e legen­dáknak ilymódon beszéli el a zárdák alapításá­nak történelmét: Szűz Mária sz. János apostol társaságában meglátogatván a Cyprus szigetén, tartózkodó sz. Lázárt, hajótörést szenvedt, s útitársával épen ott lépett szárazföldre, a hol most az Iviron nevezetű zárda, akkortájban pedig a pogány isteneknek egy na­­gy temploma állott. És alig hogy a földre tette volna lábát a szent szűz, a templomban levő bálványok rettentő hangon kiáltani kezdenek : „Nézzétek, nézzétek, ime itt jő az istennek anyja, siessetek és borul­jatok le előtte." Mely szóra mind maguk, mind a legnagyobb, az Athos csúcsán elhelyezett Jupi­ter-bálvány hanyatt esvén, összetörtek. Az At­honiták erre, leborulván szűz Mária előtt, a keresztyénséget fölvették,templomukat megtisz­tították, s fölajánlották a megváltó anyjának. Ha az efféle legendákat nem tekintve, csu-

Next