Vasárnapi Ujság – 1879

9. Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek - A kiállitásról (Székes-Fehérvár jun. 19.) J. B. 402. oldal

4C8 "VASÁ.3NAPI ÚJSÁG. 25. SZÁM. 1S79. xxvi. ÍVFOLYAM. keletre s nyugotra pedig két nagy horpadása van; az elsőből, mely Val di Bove nevet visel, az Alcantara, a másodikból, mely a Val Démo­nát képezi, a hires Ximetus folyói veszik erede­töket. A láva nagyobb része a Val Démonán folyt le, két ágban 165 méter szélességű és 10—15 méter mélységű folyamban. Naponkénti hala­dása középszámitással egy kilométerre tehető. Átalában mentől magasabb valamely vul- i kán krátere, rendesen annál ritkábbak kitörései. ! Föltéve ugyanis, hogy a láva körülbelül egyenlő [ mélységben képződik : termeszetesen annál na­gyobb feszitő erő szükséges a kilövellésre, minél hosszabb az átfutandó ut. Igy például a Strom­boli egyike a legkisebb emelkedésű vulkánok­nak, s már a Homér idejében is biztos világító tornyául szolgált az aeoli szigetek * felé evező hajóknak; mig a tízszerte nagyobb Cordillerák kráterei néha századokig sem lövellnek ki lán­got. Ép ez okból magas vulkán-hegyek rendesen körül vannak véve kisebb mellékvulkánokkal a mint már fentebb megjegyzettük a Mongibello terjedelmes vulkán-csoportról. Pedig épen ezek szokták elpusztítani a környéket, mint Cataneá­val történt az említett 1669-iki évben. A város felső részétől alig két óra járásra levő Monte Posa hányta fel azt a hosszú, széles lávafolya­mot, mely izzó hullámaival elboritá a várost, s több mint 12 kilométer szélességre kiterjesz­kedve, az életet mindenhol megsemmisítette, csak a tenger mélyében találván megállapodást. Még máig sem.tudta a gazdag város kiépülni az óriási veszteséget, s még több évi erélyes muu- I kát igényel a lávával betömött kikötő kikotrása is. De mégis lelket emelő látvány egy zord láva­sziget közepén oly fényes palotákat, sétatéreket s virágos mulató parkokat szemlelhetni! Egy lávával borított terület a legzordonabb kép, mit emberi szem láthat. Az egymásra halmozott, lyukacsos, barlangos, életnélküli sötétszürke kő­tómeg, melyet még lefesteni sem lehet, oly zordon, színtelen egyveleg; ha a zivatarok megérlelték, a záporesők lemorzsolták, az emberi munka hozzájárultával oly gazdag, dúsan termő tele- : vényfölddé változik, minőről csak annak lehet képzelete, ki a déli Olaszország buja természetét j ismeri. Igy fizeti vissza kamatosan a természet dulásait, a pluto-vulkáni kőzetek között is; és esz közli, hogy Cataneától Taormináig az Aetna ke­leti oldala Sziczilia legszebb, legtermékenyebb lejtős síkját képezhesse. Bodola Lajos. A táplálkozás tudományos szempontból. A tápszerek kellő készlete s alkalmazása a legfontosabb társadalmi életkérdések közé tar­tozik, a mennyiben a mindennapi kenyér mi­nősége és mennyisége kétsegbevonhatlan befo­lyássalvan nemcsak a puszta életre, de a jólétre, erkölcsiségre, sőt a miveltségre nézve is. A tápsze­rek ós az emberiség egymáshoz arányosítva osz­tályozhatók. Négy osztályt vehetünk föl: az első osztálybeliek vadászat közben elejtett állatok bu­sából táplálkoznak s e tápszerhez némi gyümölcs is járul; továbbá a pásztornép, mely már őrlött gabonából is süt kenyeret, hogy silány tej s vajkészlete jobb iziien essék; aztán a kizárólag ter­ményekkel foglalkozó s táplálkozó osztály; végre a leghatalmasabb csoportot azok alkotják, kik mindenből kiválogatják a javát. A tápszerek is bizonyos határok közé szo­ritvák. Nehéz ugyan határozottan körvonalozni, hogy a növényélet hol vág át az állati világba, de azért szélesebb értelemben tisztán kivehetjük a növényi s állati tápszer közti különbséget. A hal, hus, madár, tojás, vaj, sajt s más ilyesfélék az egyik rendhez; a gabona, gyümölcs, vete­mény, fű, gomba, czukor, szeszes ital a másik rendhez tartoznak. Azonban az a liagyomány­szerii színvonal, melyen a tápszer aránylagos értékét megállapíthatni, lényegesen tapasztalati jellegű, helyi előítéletek miatt aztán nagyon is ingadozó. A szerves vegytanban járatlan egyént vajmi nehezen lehetne meggyőzni a felől, hogy okszerű főzés által a száraz bab s megvetett hagyma csaknem oly hasznos tápanyagot tar­talmaz, mint az ízletes húsdarab, pedig tény ám, hogy az ehető gombák s néhány hüvelyes vete­mény bő mértékben tartalmaznak légenyt, mely az italnak oly kedves ízt ád. * Sziczilia körül éjszaknyugatra eső szigetcsoport. Az ősvilágban, a történeti kornak határain belől, nem akadhatunk rá az ősi vadász valósá gos nyomaira. Ovidnak a nemes és nemtelen vadászról élénken ecsetelt rajza csak költői áb­rándozás, mig másfelől Herodot Sestrygonianjai, ha szabatosan ismertetné is őket, csak egyes ki­vételt képeztek. Csak midőn európaiak átszel­ték az atlánti s csendes tengereket, csak akkor állottak szemtől szembe oly népekkel,, melyek kizárólag a nyíl, balta, dárda prédáival táplálkoz­tak. Észak-Amerika veresbőrü indiánjai két szá­zaddal ezelőtt meghaladták a hat milliót s e rop­pant tömeg csakis vadhússal, hallal táplálkozott. Ausztrália s Tasmánia bennszülöttei szintén vadászattal foglalkoztak, még pedig nagyon szü ken éltek, mert itten csak gyér számmal talál ­koztak nagy vadak. A kizárólag állati tápszerre szorítkozó észak­amerikai indiánok erős testalkatúak, kitartóak voltak, sőt bizonyos szépség bája ömlött el e népfajon; mig már a lentebb lakó s halevő szom­szédaik s rokonaik jelentékenyen alábbszállottak, azok pedig, kik már gyökéren rágódnak, ugy eltörpülnek mellettök, mint akár a császárkörte mellett a vaczkor. Ily befolyása van testalkatra, jellemre egyaránt a tápszer minőségének. Azon­ban az is tény, hogy a jól táplált s edzett fehér mind a fáradságot jobban kibírja, mind testi erőre bátrabban mérközhetik mint az indián. A faj termő, illetőleg képző ereje akkor ér­hette el tetőpontját, mikor a pásztori élet mellé csatolták a földmivelést, mint az ős Egyiptom vagy a kizárólag földmivelésből táplálkozó mai Hindostáu. A tej félével táplálkozó nomádok számra nézve meg sem közelitik a csöndes béke­ségben munkálkodó földmiveseket, habár ama­zok testszerkezetökre nézve ezeket jóval túlha­ladják. A XV. s XVI-ik században villongott olasz hadjáratok alkalmával a svájczi zsoldoso­kat azért becsülték oly sokra, mert pásztornép volt s a tej-étel nemcsak erőt, de bátorságot is köl­csönzött nekik. Az elsatnyult rómaiakat a pász­torkodó gótliok tették tönkre. A tulnyomólag gabonára s kerti veteményre szorítkozó népfaj - mint Bengal, Siám, a hajdankori Egyiptom s a középkori Lombardia vidékén — a talaj s éghajlat kedvező arányai kö­zött, lélekszámra bámulatosan növekszik, csak­hogy testi s szellemi erőben ugyancsak közép­szerű színvonalon állanak; kevés kivétel emelke­dik magasra, mig a nagyobb rész a középszerű színvonalon is alantabb áll. Izom s szellemi erőre nézve alantos fokon állanak. Az ily tulnyo­mólag földmivelési üzlettel foglalkozó birodal­makban fordultak elő legtöbbször a történelmi­leg is nevezetes éhhalálok. Hatalmas intöjel ez maiglan is. Az egyoldalú gazdálkodás s e miatt aztán egyoldalú táplálkozás vagy azt tanúsítják, hogy a talaj terméketlen vagy pedig azt kiáltják: a nép közönyös, elmaradott. A norvégiai pórt ter­méketlen talaja s restelkedő gazdálkodása kény­szeríti arra, hogy barna kenyerébe fiirészport keverjen. A polinéziai szigetlakókat gazdag talajuk s kedvező éghajlatuk csábítgatta, hogy érjék be a fákról kínálkozó kenyérgyümölcscsel, a hálóba akadt hallal. A forró égöv táján, p. o. Jamaiká­ban a könnyen kielégíthető szerecsen hamar s egész évre megtalálja ételkészletét a gyümölcsök­ben s számos veteményben, mig a malabári s ceyloni partlakók beérik a kokusdióval s ilyes­fajta tápszerrel. A forró éghajlat alatt lakó né­pek tápszeréről s e tápszerek fogyasztásáról nem sokat olvasunk még az útleírásokban is. Annyit tudunk s hallottunk, hogy Ázsiában legtöbb rizst fogyasztanak el. Pedig ugyancsak csalódik, ki azt hinné, hogy a rizs, délkeleti Ázsia eme főtápszere kipótolná akár a gabonát, akár a kukoriczát; a riísnél egy-egy silányabb tápszer aligha létezik s egymagáranem is tarthatná fenn az életet. Ceylonban, Malabárban s a malayi felszige­ten a legerősebben dolgozó napszámos sem ke­pes elfogyasztani egy font rizst, mig nálunk egy dolgos tót oda sem néz öt-hat font krumplinak. Épen ezért a kelet legszegényebb lakója is, bár­mely szűk élelmezése legyen is, kénytelen a maga rizséhöz valami kása-féle gabonát keverni, továbbá földíszíti azt hüvelyes veteménynyel is, olajat vagy vajat vegyit közé. Indiában pedig roppant mennyiségű főtt vajat fogyasztanak, s a legbuzgóbb bengáliai is a maga sovány zöldség­levesét porrátört, szárított tengeri hallal gazda­gítja ; nagy ünnepélyek alkalmával pedig a papok engedélye folytán ételökbe szintén por­rátört kecskehúst tesznek. Siámban, Burmában s Chinában, hol mint a többi buddhista tartományokban, Thibetet s Mongoliát kivéve, a tehenészetnek hire sincs, hal-olaj, hüvelyes vetemény s olcsóbb állati táp­lálék a rizs pótszere. A gabnatermelő. Persia ellenben, hol a gabonának rendkívül magas ára van, a szegény lakosságnak dinnyén s ugorka­féle növényeken kivül alig terem valamit s ha rendkívüli szárazság üt be, mindjárt bekövetke­zik az éhhalál is. Az uj-zélandi maorik jól megtermett, iz­mos népfaj, holott ezek is ugyan szűken táplál­koznak. A maorik legendája azt tartja, hogy dédipjaik valamikor valami távoli ausztráliai szigetről vetődtek ide, annyi azonban bizonyos, hogy ha nem ily izmos népfaj lenne, e szigetről régen kivesztek volna. Uj-Zélandban rendkívül kevés állat találkozik. A most már kiveszett di­nornist, e szárnyatlan óriás madarat leszámítva, alig vadászhattak valami vadra. A vadon termő gyümölcsfák is hamar kipusztultak s e kitartó nép hallal s zöldséggel tartotta fenn magát, mi­kor az európaiak ideérkezvén, megtanították őket a földmivelésre. Nem sok idő kellett volna hozzá, hogy ez aránylag izmos népfaj eltörpülve, elsatnyulva veszszen ki, mint több ausztráliai vad-faj, mely a halon s falevelen kivül más élelmi szerhez nem tudott jutni. Őseink mit sem értvén az állati tápszer alkatrészeihez, az állati tápszerben nem külön­böztethettek meg többféle alkatrészt, s a zsiros ételt aránylag táplálóbbnak tartották. A górcső s vegytan hijjával e nézet fölött nem is csodál­kozhatunk. Az állati zsírnak megvan az a saját­sága, hogy különösen hideg vidékeken belső me­legséget eszközöl. Ha az eszkimók halzsiros étellel nem tengetnék magokat s ha az e tájra vetődött utasok meg nem osztanák velők e zsiros vacsorát, aligha meg nem fagynának ott, hol tűzhöz is ritkán juthatni. Az északi sarknál az állati élet elkeseredett harczot vív a szigorú hi­deg ellen. A fóka, rozmár s czetfélék kisebbnemü halakkal táplálkoznak, a jeges medve, róka s az északsarki ember maga is kizárólag állati táp­szerrel él, mig az iramszarvas a maga szüksé­ges melegkészletét s téli eledelét az ottan termő mohban találja föl, melyben az ujabbi vizsgála­tok nyomán nagyon sok czukortartalmat fedez­tek föl. A zsir maga is összetett, s egyáltalában nem a leglényegesebb, legértékesebb tápanyag, a mennyiben kevés légenyt tartalmaz. Az étel fe­hérnyés alkatrésze, az égvenves sók, továbbá a szilárd fibrin vagy siker működnek közre a táp­lálkozás bonyolult műveletében. K. T. K. (Vége követk.) A kiállításról. Székes-Fehérvár, junius 19. A kiállítás napjai meg vannak számlálva. Már a bíráló bizottságok is megtartották ülései­ket, befejezték munkálataikat, pár nap múlva közzé lesz téve az eredmény is s ki lógják osz­tani a kitüntetéseket, az arany, ezüst, bronz­érmeket és díszokleveleket a kiállítók között, s e hó 30-án berekesztik a kiállítást. Az utolsó napok közelgése már magán a kiállításon is meglátszik. A legtöbb tárgy mellett, mely eladásra volt szánva, ott állt a sokat je­lentő papirszelet, mely jelenti, hogy „elkelt". E papirszeletkék érdekes dokumentumokat ké­peznek, mert a vevők nevei is ott állanak a leg­többjén, s abból össze lehet állítani mind ama nevezetességek lajstromát, kik a kiállítást meg­látogatták. Senki se kivánt eltávozui a nélkül, liogy emléket ne vigyen magával az országos kiállításról, habár a meg ?á árlott tárgyak közül épen a legbecsesebbek nem voltak elvihetők a kiállítás berekesztéseig, s igy azokkal együtt az országos notabilitások, miniszterek, tudósok, irók, az ország arisztokrata családjai csaknem kivétel nélkül, legalább névjegyeikkel, szintén kiállítva maradnak a zárlat napjáig. A közönség, mióta tudja, hogy már csak rövid ideig tart az alkalom, melyben a magyar ipar e gyűjteményét láthatja, siet fölhasználni az időt, és sokkal nagyobb számmal látogatja a kiállítást, mint az első napokban. Emeli a láto­gatási kedvet az is, hogy a déli vaspálya ismétel­ten lejebb szállitá a menetjegyek árát s hogy e napokban állandóan tartotta magát a hir, mely

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék