Vasárnapi Ujság – 1880
1880-09-12 / 37. szám - Orsova és az aninai vasút. A magyar mérnök- és épitészegylet kirándulásából (képpel) 614. oldal / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak - Petőfi Sándor kiadatlan költeményeiből: Erdőd május 17. 1847. 614. oldal / Költemények - Petőfi hagyományaiból 614. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek
len magyar főiskola virágozzék. A nagyszerű hagyaték, mely végrendeleteknél fogva az iglói ev. egyházra szállt, mint az iskolát fentartó testületre, részint pénzből, részint házakból, továbbá bánya- és vasgyári részvényekből áll. Az iglói egyház az iglói temetőben a Trangous testvérek hamvai fölé szép két emlékszobrot emelt. Hadd legyen e rövid életrajz cserkoszorú sírjukon polgári érdemeikért, mert e két testvér valóban szem előtt tartotta Kazinczy intését: «Azért örülj a nagy birtok nagy hasznának, Hogy a sokból sokat nyújthass a hazának !» Könyves Tóth Kálmán. VASÁRNAPI tI.TSÁG. Petőfi hagyományaiból. Petőfinek fentebb közölt drámai töredéke a költő saját kéziratában ama gyűjteményben van letéve, mely Petőfi István hagyatékából közelebb a nemzeti muzeum birtokába jutott, s a gyűjtemény tartalomjegyzékében 62. szám alatt igy van bejegyezve : «Nyilvános kert Eperjesen czimü töredék, csonkított állapotban, illetve bevégzetlen állapotban. 12 oldal.» E töredék tudtunkkal még nem volt közölve, noha többen ismerték. Igy Gyulai Pál a «Petőfi Sándor Vegyes művei» czimü gyűjteménybe 1863-ban szintén föl akarta venni legalább egy részét, azonban az akkori sajtóviszonyok útjában állottak közlésének. A nevezett gyűjtemény előszavában Gyulai Pál Petőfi műveiről átalánosságban megemlékezvén, a következőket írja : «Drámái legkevésbbé sikerültek minden művei között. A „Tigris és hiéna" egy lázálomkép, csak egy-egy felvillanó jó gondolat s a nyelvnek itt-ott nyilatkozó zord erélye kölcsönöznek neki némi érdeket. Czim nélküli drámájának töredéke már sokkal sikerültebb, szerencsés expositio, s a nép csoportosításában, festésében élénkség, jellemzetesség és drámai gyorsaság nyilatkozik.» E drámai töredéket a «Vasárnapi Újság» mai számában először mutatja be a nagy közönségnek, mint becses irodalomtörténeti ereklyét; megjelenése ma már ép ugy lehetségessé vált, mint Petőfi sokáig tiltott több költeményének, melyek a legújabb kiadásokba fölvétettek, minden tekintet nélkül tartalmakra. Külső és belső jelek azt mutatják, hogy a költő e művét 1849-ben irta; ha 48-ban irta volna, bizonyára adott volna belőle mutatványt, mint a «Lehel» czimű költői beszélyéből, mely szintén csak töredék. A forradalom heves mély gyűlölet szülhette e művet, valamint az «Apostol»-t is. Míg az «Apostol»-ban szoczialistikusdemokrácziai ábrándjainak adott kifejezést, e drámájában, ugy látszik, Magyarország története legsötétebb napjainak rajzolásával akart hatni az akkori küzdelemre. Ez magyarázza meg azt, hogy valamint az «Apostol»-ban a társadalmat egyoldalú alanyisággal fogja föl, ugye történelmi drámája is izgató mű akart lenni, mely a múltból veszi ugyan tárgyát, de a jelen (1849.) szenvedélyeinek szól. Petőfi e drámai töredékére, melyről azt sem tudja az irodalom, mi czimet szándékozott neki adni a költő, Majláth Béla, a nemzeti muzeum érdemes könyvtárőre, volt szives fölhívni figyelmünket, rendelkezésünkre bocsátván az eredeti kéziratot is, mely 12, középütt behajtott, negyedrét lapon Petőfi szép irását mutatja alig nehány jelentéktelen betütörléssel, ugy hogy a kézirat szinte tisztázatnak tűnik föl, s nem lehetetlen, hogy a költőnél, ha nem is az egész, de nagyobb része volt kész, mint a mennyi kéziratban megmaradt. Ugyancsak Petőfinek a nemzeti muzeumban levő hagyatékáról kiállított tartalomjegyzék 3-ik pontja alatt ez áll: «Erdőd, máj. 17. 1847. «Hol a leány» s ugyancsak Erdőd máj. 17. 1847. «Nevezetes a tegnapi napom« czimü költemények.» E két költemény közül csak az első jelent meg Petőfinek összegyűjtött költeményei között ; a második nincs meg az összes költemények kiadásában. Nem tartozik ugyan Petőfi legsikerültebb költeményei közé, de mint minden, ami tőle fenmaradt, s kedélyvilágába bepillantást enged, kétségkívül érdekes, s megérdemli, hogy a feledésből kiemeltessék. E költemény így hangzik: Erdőd, május 17. Nevezetes a tennapi napom, 1847. Furcsa dolgokat kellett hallanom. Szerencséje, hogy az bánt ugy velem, A kinek a leányát szeretem. Mondott volna csak felényit is más, Majd megtudná, mi a bosszúállás, Majd kiálltunk volna a mezőre, Zöld mezőre folyna piros vére. De még hagyján, hogy én nekem esnek, Hejd van, ami jobban fáj szivemnek, Az még sokkal jobban fáj én nekem Hogy téged is bántanak, kedvesem. Sokat szenvedsz, édes lelkem, szenvedsz, És csak azért, mert engemet szeretsz. Tűrj galambom, tűrj még egy keveset, Majd megszakasztom szenvedésedet. Légy csak egyszer az én feleségem, Nem lesz párod a földkerekségen. Nem lesz párod boldogság dolgába, Még csak nem is vágysz a más világra. 37. SZÁM. 1880. xxvii. ÉVFOLYAM. Orsova és az aninai vasút. A magyar mérnök- és épitész-egylet kirándulásából. «Ha a Vaskapu nincs, Budapest helyett Orsova lett volna Szent-István birodalmának fővárosa.» Egy kitűnő történetírónknak ez az állítása jutott eszembe, midőn a Galambócznál kezdődő dunai sziklaszorosból kijutva s baloldalt Frauenwiese és Jezelnicza falucskákat elhagyva, Tekla szerb faluval szemben vidám, kellemes öbölben szemem elé tárult O Orsova. A jeles történész sok és nyomós érvvel tudta támogatni föltevését. Szerinte a Vaskapu által okozott közlekedési akadály nélkül az Al-Duna jobbpartján terült volna el Magyarország másik fele, le a Balkán hegylánczokig. Annál könnyebben föltehető ez, mivel a bolgár nép ugyanazon időtájban szállta meg mai lakhelyét, midőn a magyarok a magukét, s a két nép között sokkal több érintkezési pont volt, mint a legtöbb u. n. rokon nemzet között s a bolgár csak az idők folytán szlávosodott el, különben ép oly keleti származás, mint a magyar. No de nem akarom ez alkalommal ismertetni a jeles tudós hypothezisét, különben is a magyar mérnökök és építészek kirándulásainak — melynek az idén én is szerencsés voltam tagja lehetni — sokkal reálisabb czéljai vannak, mint konfekturális politikát íizni, s találgatni, mi lett volna, ha így meg amúgy történik valami ez előtt ezer esztendővel. Jól esett a szűk, zordon sziklaszorulatból nyiltabb helyre érni, hol tág mezőt talál a tekintet messze kalandozni a Duna terjengő vizén, a szerb partokig, lenn a Duna közepén Ada-Kale szigetéig s balfelől Orsova kies telepe fölött a láthatárt szegélyző bérczekig, e nevezetes helyig, hol nem rég négy ország — a magyar, a szerb, a román és a török— határa találkozott. Orsovát mindjárt beköltözésük kezdetén, 896-ban foglalták el a magyarok, — így tartja a krónika. A XI. század elején azonban Othum, Glad ivadéka a Dunán átkelve, ősei birtokát visszafoglalta. 1396-ban Zsigmond király szállotta meg ismét, midőn Bajazet ellen indult vala. Itt kelt át Ulászló 20,000-nyi serge is, midőn 1444-ben Murád ellen támadt, hogy a Várnát megtalálja. Ez időtájban Orsova már erőddel birkazott, mert Hunyadi János özvegye, midőn az 1457-ki pozsonyi országgyűlésen visszabocsátani ígérkezett a királyi várakat, Orsovát is emliti. 1552-ben Szolimán vezére, Bali bég vette be, 1688-ban Thököli szerezte vissza a szerbektől s falait lerontatta, melyeket azonban a következő évben bádeni Lajos őrgróf ismét fölépíttetett s 1690-ben néhány ezer gyalog- és lovaskatonával népesített be, hogy a szorosokat megvédjék. 1786-ban rontottak be ide utoljára a törökök. 184»-ben Bem minden kardcsapás nélkül foglalta el. Orsovának most két hosszabb, a Dunával egyenkezüleg futó főutczája van, melyeket néhány kis utcza vág keresztül. A város rendesen épült, sőt a helység központján, mondhatni, igen csinosan. Van római katholikus és van görög nem egyesült egyháza, számos kincstári épülete s a gőzhajózási társulaton kivül magánosoknak is több szép és nagy háza. A kikötő alsó végén van a szabad rév, az u. n. «szkela», hol a külföldről érkező áruk megvámoltatnak. Itt a szerbek, törökök, románok mindennemű zöldséggel s élelmi szerekkel és sok török áruczikkekkel jelennek meg a lánczon. A hlység közepén átmenő országút szép fasorok között vezet a szomszéd Suppanekbe, hol a határvidéki vesztegintézet van. Ez után jut el az ember, ha ugyan nem a vasutat választja inkább, a Mehádiába. Az utazás ide igen kellemes. Korabnek mellett egy régi vízvezetéknek hatalmas maradványait találjuk, mely még a római időkbe vezeti gondolatunkat vissza. Orsova alsó részén, az Oláhországba vezető úton a pisztrángokban gazdag Cserna és Bolma patak között van egy 2400 négyszögölnyi tér. Ez a föld itt senkié, azaz hogy egy 1791-ki békekötés szerint semleges. E téren most egy kis kápolna áll, jelölvén azt a helyet, a hol 1853-ban a szabadságharcz után ide rejtett koronát megtalálták. * A magyar Mérnökök és építészek ez idei kirándulásainak kétségkívül egyik legérdekesebb része az volt, melyet az osztrák államvaspálya bánsági gyártelepeire tettünk. 226,000 holdnyi terület ez, melyet a társaság 11 millió forinton vett meg az államtól s 15 milliónál többet fektetett bele. Ott vannak a resiczai, oraviczai és aninai nagyszerű gyártelepek, melyek sok ezer munkásnak adnak kenyeret. Mindezekről ismételve jelentek már meg képek és ismertetések a «Vasárnapi Újság» hasábjain. Ezúttal tehát csak az e telepek szolgálatára épült jaszenovaoravicza-aninai hegyi vaspályát óhajtjuk érinteni, mely a maga nemében valódi csodamás joggal nevezhető «magyar Semmering»-nek. Oraviczán, a kirándulók számára, hogy a vidéket szabadon szemlélhessék, födél nélküli kocsikat szoktak csatolni a vonathoz, melyeknek üléseiről a legváltozatosabb hegyi tájak gyönyörű panorámája vonul el szemünk előtt. A 71 kilométernyi hegyi pálya folyvást emelkedik, és pedig minden száz ötnél átlag mintegy öt ölet, s bújósdit látszik játszani a hegyek között. El-eltűnik egy-egy egérlyukban, s a hegy túlsó oldalán búvik elő ismét. 14 alagúton fúrja magát keresztül, majd sziklába vésett átmetszések között halad, sebes kanyarulatokat téve, melyek oly merészek, hogy pl. az egyik görbe alagútban 113 méternyi kanyarulat van. Hatalmas viaduktok vezetnek néhol a hegy párkányán, majd merész hidak ívelik át a mélységeket, erős, szilárd lábakon, melyek alatt szakadások tátonganak. Így halad a vonat folytonos jeladások, füttyentések között, alagútból ki, alagútba be, útvezetékeken, hidakon, átereszeken keresztül. Egész labyrinthust jár be az ember ezen a hegyi pályán, s gyakran találja magát szemközt azzal a helylyel, melyet rég elhagyott. Némely völgykatlannak mind a négy oldalát bejárja a vasút, meredek sziklák alatt, szakadások szélén, hegyek gyomrában, — egyre ujabb, meglepő táj fejlődvén ki szeme előtt, csodálkozásba ejtvén a nézőt az emberi vállalkozás merészsége fölött, mely vasutat tudott épiteni ide, hol tán csak a madár járhatott azelőtt. E bányavasutat, mely a bánáti államuradalmak kiegészítő részét képezte, már az állam elkezdte volt épiteni; ugy azonban, hogy az egyes, szelídebb síkok által összekötött szakaszokat lóvonatu vasútnak rendezi be. Az osztrák államvaspályatársaság azonban, megejtett tanulmányok alapján, a lóvonatu vasutakat mozdonyvasuttá alakította át, daczára, hogy a pálya