Vasárnapi Ujság – 1884
1884-01-20 / 3. szám - A flórenczi dom uj homlokzata (képpel) 39. oldal / Általános nép- és országisme - A győztes Bertók. Elbeszélés. Irta Sienkiewitz Henrik. Lengyelből fordította Csopey László 39. oldal / Elbeszélések; genreképek
3. SZÁM. 1884. XXXI. ÉVFOLYAM. Pamir magaslatai és a Thiansán völgyei közt keresendő megközelítő hitelességgel az emberiség közös ős-lakóhelye. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 39 A GYŐZTES BERTÓK. — Elbeszélés. — Irta SIENKIEWICZ HENRIK. Lengyelből fordította : CSOPEY LÁSZLÓ. (Folytatás.) Utaznak tovább. Amerre a szem ellát, mindenütt zászlók lobognak. Némely állomáson várni kell a vonatnak, mert roppant sok a vonatok száma. Minden oldalról özönlik a katonaság, hogy támogassa győzelmes testvéreit. A vonatokat zöld lombok diszitik. A dsidások lándzsáin bokréták pompáznak; ezeknek nagy része szintén lengyel. Néha ismert dallam üti meg füleiket, és Bertók és társai örömmel éneklik azt tovább. A levertség, mely annyira erőt vett rajtuk Pognenbinból való eltávoztukkor, most a bátorságnak és örömnek adja át helyét. Csakhogy ezt a vidám hangulatot nagyon megzavarja a sebesülteket hozó első vonat, amelynek sokáig kell várni, míg a harczra sietők el nem mennek. Bertók és társai szintén megnézik a sebesülteket. Némelyek zárt kocsikban, mások, hely hiányában, nyilt kocsikban feküdtek; ez utóbbiakat jól lehet látni. Amint végig néz rajtok Bertók, rögtön oda lett hősies bátorsága. — Gyere csak ide Vojtek, — kiáltja rémülten. — nézd ! hány embert tettek tönkre a francziák. És volt is mit látni a szemnek. Sápadt, fáradt arczokat, a melyek közül némelyek egészen feketék a gőzös füstjétől, és vértől borítottak. A vig hangokra a sebesültek sóhaja felelt. Egyesek átkozták a háborút, a francziákat és a németeket. A kiszáradt torkok vizért kiabálnak. A sebesültek között itt-ott fölmered a meghaltaknak kék karikáktól környezeti szeme, a különben nyugodt arczot eltorzították a halált megelőző vonaglások, a szemek ijesztők, és a fogak össze vannak szorítva. Bertók először látja a háború véres pusztításait. Feje valóságos kháosz, mint valami részeg ugy bámul, kitátva a száját is. Lökdösik mindenfelől, a csendőr meg nagyokat sóz a hátára, de ő egyre Vejteket keresi és megtalálva őt, felkiált: — Szent isten !! hisz ez rettenetes ! — Ez fog történni veled is ! — Emberek ölik így egymást! Hiszen ha a paraszt eldöngeti társát, a csendőrök bezárják és megbüntetik őket! •—• Most pedig dicsérik azt, a ki mentől többet megnyomorii. Hát te bolond! azt hitted, hogy a háborúban vak tölténnyel szoktak lövöldözni, mint a hadgyakorlaton, és emberek helyett a czéltáblákba durrogatnak? Ámbátor Bertókunk jelen volt több hadgyakorlaton és parádén, és bár tudta is, hogy háborúban ember öli az embert, de most, amikor első ízben látta a sebesülteket, annyira rosszul lett tőlük, hogy alig bírt megállni lábán. Újra tisztelni kezdte a francziákat, s e nagyrabecsülése irántok csak Kölnbe érkeztekor csappant meg egy kissé. Itt látta ugyanis az első foglyokat, akiket katonaság és néptömeg vett körül, még csak kíváncsi és nem boszos pillantásokat vetve rájuk. Bertók utat tört magának a tömegen, benézett a kocsiba és elbámult. A tépett ruhájú, poros, fáradt franczia gyalogosok ugy össze voltak zsúfolva a kocsiban, mint a heringek a hordókban. Bertók Vojtek szavai következtében egészen más fogalommal bírt a francziákról. Rögtön neki bátorodott, kiegyenesedett és keresni kezdte szemeivel Vojteket, ki ép háta mögött állott. —• Hát te mit füllentettél nekem ?— kérdé tőle szigorú hangon. — Csibék ezek, nem emrek. Ha közülök egyet nyakon teremtek, mindjárt négy esik le tőle. — Igazán, mintha heptikások volnának, — felesé Vejtek, ki szintén igen kiábrándult. — Mihaszna népség ez! — e szavakkal végző Bertók a franczia sorhad megszemlélését. A legközelebbi vonaton zuávok voltak, ezek nagyon érdekelték Bertókot. De mert ezek zárt kocsikban voltak, Bertók sehogy se győződhetett meg arról, vájjon igazán háromszor olyan nagyok-e, mint a közönséges halandók ; az ablakon át megpillantott néhány hosszú szakáll, harczias tekintetű, komoly arczot, ami elegendő volt arra, hogy újra megszeppenjen. — Ezektől félni lehet, — súgta Vojteknek, mert tartott tőle, hogy valaki meghallja. — Látnád csak azokat, akik nem estek fogságba! •— felesé Vojtek. — Hát félelmesek ? — Majd meglátod ! Betelve a zuávokkal, tovább mentek. Hanem a mint a szomszéd vonathoz értek, Bertók majd hanyatt esett. — Het őrök ! Vojtek ! segítség! A nyitott ablaknál fekete arcza algíri ült, szikrázó szemekkel. Bizonyára meg volt sebesítve, mert arczát roppantul eltorzítá a fájdalom. — No mi lett? — kérdé tőle Vojtek. — Hiszen ez ördög és nem katona ! Uram irgalmazz és kegyelmezz szegény fejemnek. — Nézd csak, milyenek a fogai! — Nézd te! én nem nézem. Bertók egy ideig elhallgatott, egyszerre csak megszólal: — Vejtek? — Nos mi lesz? — Mit gondolsz, ha az ember megkeresztelné ? — Kutyába se veszi ő a mi hitünket! Kocsikba kellett ülni; a vonat csakhamar elrobogott. Még a mint bealkonyodott is, Bertók folytonosan maga előtt látta a fekete arczot, és szemének rettentő fehérjét. Az érzelmek, melyeknek ez éj folyamán rabja volt, nem nagy reménynyel biztattak jövendő hőstettei iránt. IV. A gravelottei hires ütközetnél, amelyben Bertók is részt vett, alkalma nyílt meggyőződnie arról, hogy a csatában sok a látni, — de kevés a tennivaló. Kezdetben ezredével a hegy lábánál állt, szellőktől borított helyen. A távolban dörgött az ágyú, nem messze tőle lovasezredek dübörögtek el, megreszkettetve a földet; itt jelt adtak, amott a lovasok kardja fénylett. A hegy fölött, a kék égboltozaton bárányfelhők alakjában süvöltöttek a gránátok. Aztán a levegőt megtöltötte a füst, majd úgy tetszett, hogy az ütközet heve a másik oldalon van összpontosulva, de hát ez csak úgy tetszett. Bizonyos idő letelte után sajátságos mozgalom támadt. Uj ezredek jelentek meg a csatatéren; a köztök lévő tért ágyutelepek foglalták el; a lovakat villámsebességgel fogták ki; az egész völgy megtelik katonasággal; minden oldalról hangzik a vezényszó és a szárnysegédek százfelé nyargalnak. A gyalogság soraiban azt beszélik a legények, hogy itt a hadd-el-hadd; kezdődik-e már a «három a táncz ?» Természetesen hogy kezdődik. Ott közeleg egy soha nem látott, titokzatos valami, talán maga a halál... A hegyet elborító füstben valami ficzkándozik. Mind közelebb hallik az ágyuk tompa moraja, és a jmskák ropogása. Távolban valami érthetetlen csattogás hangja kél, nyilván a működő kartács. A közelben felállított ütegek egyszer csak olyat szóltak, hogy megrendült bele az ég és föld. Bertók ezrede előtt szörnyű sziszegés támadt. Föltekint, hát egy égő rózsát lát repülni, kis fellegtől körülvéve, és ebben a felhőcskében csak úgy süvölt és üvölt, zúg és zajong valami. A katonák egyhangúlag kiáltják: «egy gránát, egy gránát!» A gránát azonban csak egyre repül, közeledik, leüt és számtalan darabra pattan szét, borzasztó hang üti meg a fület, mintha csak az ég szakadt volna le. A katonaság soraiban zavar támad, egyesek zúgnak, de megszólal a vezényszó : «csend !» Bertók ott áll az első sorban, fegyverét a vállán tartva, fejét az égnek emelve, és állát a kezére támasztja. Nem szabad lőni, nem szabad mozdulni, állni és várni kell. Pedig a gránát nem pihen, csak úgy dúl. A szél szétoszlatá a hegyei körülgomolygó füstöt; a francziák már elűzték róla a porosz üteget, már felállították a magukét és rettenetesen lövik a völgyet. A szőllőbokrok közül minden pillanatban egy-egy füstfelhő emelkedik fel. A gyalogság az ütegek fedezete alatt egyre lejebb ereszkedik, hogy megnyissa a tüzelést. Most már nagyon jól látni a francziákat. Talán mák virít a szellő között ? Oh nem, ez a francziák piros sapkája. Egyszerre csak eltűntek a bokrok között... egy fejet se látni már, csak hellyel-közzel látszik a hadi zászló. Megkezdődik az egyenlőtlen, lázas sebességű tüzelés, egyre újabb pontokon, a levegőben pedig egyre bömbölnek és keresztelőznek a gránátok. A hegyen koronként kiabálás támad, melyre alulról a németek «hurrá»-val felelnek. A völgyben szakadatlanul szólnak az ágyuk. A golyók távolról zummognak, mint a rovarok, közelről pedig éles füttyenéssel repülnek tova. A golyózápor egyre sűrűbb lesz; mindenütt fütyölnek, fej, orr, fül, váll, kéz és láb körül egyaránt. Bertók háta mögött valaki nyögni kezdett. Fölhangzik a vezényszó «csend!» újra nyögés, fohászkodás és ismét «csend!» Végre a nyögés átalánossá válik, a vezénylet mind sűrűbb, a sorok összekeverednek, a golyó-fütyölés fület siketit. A megölteket elvonszolják a csatatérről. Valóságos utolsó itélet! — Félsz-e Bertók? — kérdi Vojtek. — Hogyne félnék, — felesé hősünk és szinte vaczog bele a foga. De azért Bertók és Vojtek ott állnak mint a czövek, eszökbe sincs, hogy lőnének, mert hát nincs megparancsolva. Egyébként Bertók füllentett, ő nem szepegett annyira, mint amennyire féltek volna mások az ő helyzetében. A fegyelem kiöli belőle a gondolkodó képességet, ő hát fel se tudja fogni helyzetének veszélyes voltát. Annyit mégis gondol, hogy őt menthetetlenül megölik, és ezt siet is közölni Vojtekkel. — Na nem vész el azért a világ, ha egy ilyen magad szőrű ember meghal! E szavak tökéletesen megnyugtatják Bertókot ; neki úgy tetszik, hogy itt csakugyan a világ léte vagy nem léte forog a koczkán. Meg lévén nyugtatva ez iránt, türelemmel övezi fel magát, de egyúttal érzi is, hogy rettentő melege van, és hogy az izzadság csak úgy csurog róla. Ez alatt a tüzelés egyre erősebb lesz, egész sorok tűnnek el a csatatérről. A golyók fütyölésébe és ágyuk bömbölésébe belevegyül a haldoklók nyögése. A holtakat, a sebesülteket most már nem bántja senki. A háromszínű lobogók mozgásáról látni, hogy a széllőkben elrejtőzött francziák közelednek. A sorokat kezdi megszállni a kétségbeesés. Azonban a kétségbeeséshez türelmetlenség és őrjöngés is járul. Ha szabad volna elhagyni a helyet, a katonák vadak módjára rohannának előre, de ez a tétlen várás elviselhetetlen. Egy katona földhöz csapja sapkáját, ezeket mondva: — Úgyis csak egyszer halunk! E szavak annyira megnyugtatják Bertókot, hogy megszűn félni. Hiszen ha csak egyszer kell meghalni, az nem baj. Ez a paraszt bölcseség azért jó, mert bátorságot önt az emberbe. (Folyt. köv.) A FLORENCZI DOM UJ HOMLOKZATA. A világnak műkincsekben egyik leggazdagabb városa Florencz, maga is valódi muzeum, a műépületek s történeti emlékű tárgyak halmaza. Alig egy pár lépésnyi távolságra ott látjuk a Signoria tért, San Lorenzót, a Szent-Kereszt templomát, Ghiberti gyönyörű ajtait, melyek Michel Angelo szerint méltók volnának a paradicsom kapuinak, a San Marco kolostort, Savonarola működésének székhelyét, stb. S valóban e város, mely Dantét, Michel Angelót, Galileit, a Medicieket, Macchiavellit s annyi más kiváló egyént adott a világnak, hol Giotto, Rafael, Leonardo da Vinci, Alfieri, Vespucci Amerigo s mások éltek és működtek, melynek templomai, palotái és muzeumai telve vannak nevezetességekkel, a földgömb legérdekesebb helyei közé tartozik. Az utazó feje elkábul a sok nevezetesség szemlélésében s ki tanulmányokat tesz e helyen, hónapok múlva is csak azt érzi, hogy sok, nagyon sok dolgot nem nézhetett még meg kellő figyelemmel. S mindamellett e bűbájos kincsekben gazdag város emlékei között, épen ugy, mint ahogy természetes nagysága által a háztenger fölé emelkedik, leginkább megmarad emlékünkben a hatalmas székesegyház gyönyörű harangtornyával s az előtte álló kis keresztelő kápolnával. Az egészről el lehetne mondanunk, mit V. Károly császár a harangtoronyról (campanile) mondott: «A florencziek legjobban tennék, ha e tornyot üvegszekrénybe helyeznék s csak nagy ünnepek alkalmával mutogatnák.» E nagyszabású műremek neve most ismét sorba járta a lapokat. Pár héttel ezelőtt, decz. 5-én, fejezték be nagyjában annak homlokzatát s ezzel együtt magát a templomot is, melynek