Vasárnapi Ujság – 1885
1885-11-29 / 48. szám - Szólásmódok és közmondások eredete. –r. és Lövei Klára 771. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések - A debreczeni piacz (képpel) 771. oldal / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak - Nyir-Bakta (képpel) 771. oldal / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak
nem egyszer. Míg az utolsó években azon kevés idő alatt, amit a miniszterelnök otthonában a családi és falusi élet örömeinek szentelhet, nem a tanácskozó szó hangzik többé a kastélyból, hanem a Magyarország sorsát vezető kormányzónak nyugodt, erélyes intézkedései. NYIR-BAKTA: Nyir-Bakta régebben Bárczay-féle, azelőtt gr. Haller-Károlyi birtok volt. Majd Beck Pálra jutott neje, Bárczay Anna után. Innen gr. Degenfeld Imrére, ki az egyetlen Beck leányt vette nőül. Jelenleg b. Podmaniczky Gézáné szül. gr. Degenfeld Berta tulajdona. A kastély közepét a Bárczayak építtették, gr. Degenfeld pedig két végén csatolt hozzá egyegy kis szárnyat. Emeletes tágas és szépen berendezett kastély, mellette tágas és szép parkkal és erdőséggel. Lakóhelye volt gr. Degenfeld Imrének, és gyakori huzamos nyári tartózkodási helye a gróf leányainak, kiket a legszeretőbb, az édes anyát is pótolni kivánó édesapa unokáival együtt lehetőleg többször óhajtott maga körül látni. A református templom, melyben Tisza Kálmán megesküdött, a Baktával egészen összeforrott szomszéd faluban, Lórántházán van. A jelenleg a kastély mellett levő templom csak régebben, a gr. Haller idejében volt református templom, jelenleg katholikus templom. Tisza Kálmán eskető papja a jelenleg is lórántházai lelkész, Vitéz János volt, a gr. Degenfeld-család bizalmas embere, egyike a legszerényebb, de legkitűnőbb egyházi miveltségű és legtiszteltebb református papoknak. A DEBRECZENI PIACZ. Képünk a debreczeni nagy piacz egy részét ábrázolja, a háttérben a nagytemplom homlokzatával, és ettől jobbra Révész Bálint püspök földszintes papi lakásával. A nagy templom homlokzatától jobbra levő emeletes ház a rajta látható szoborral a város tulajdonát képező Bika vendéglő. Balról pedig a szélső és legmagasabb emeletes ház a gróf Degenfeld, — régebben Beck-ház, egy négy utczára nyíló épület, Debrecen legnagyobb háza, amelynek emeletét a királyi törvényszék és a zenede, alsó részét pedig mind a négy oldalról boltok foglalják el. A ház jelenleg Tisza Kálmánné gróf Degenfeld Ilona tulajdona. Építette a mult század végén és a jelen század elején Tégláson lakott Beck Pál királyi kamarás, vagyonos és kitűnő reformált vallású magyar nemes, aki Csokonai életének utolsó éveiben a költőnek téglási kastélyában költői munkássága háborútlan folytatására örök és gondtalan lakást biztosított, amelynek igénybevételét a költő korai halála akadályozta meg. Beck Pál egyetlen leányát, Paulinát vette nőül gróf Degenfeld Imre, a miniszterelnök nejének édes atyja. Van még egy másik, szintén igen nagy Degenfeld-ház a kis templom mellett, a melyben szoktak mind a gróf, mind Tisza Kálmán a maguk külön lakosztályában megszállani. Ez jelenleg b. Podmaniczky Gézáné gr. Degenfeld Berta tulajdona, és szintén bérház. 771 SZÓLÁSMÓDOK ÉS KÖZMONDÁSOK EREDETE. — Második közlemény. — Ily czim alatt adott közelebbi czikkünkre a következő sorokat kaptuk egy kitűnő miveltségű hölgy kezéből, melyeket alább teendő megjegyzéseink kíséretében egész terjedelműkben közlünk. A «Vasárnapi Újság» 45-ik számában érdekes czikket olvastam, melynek czíme : Szólásmódok és közmondások. Ez olyan fontos tárgy a magyar nyelv eredetiségére nézve, hogy nem lehet eleget mondani róla. Különösen figyelemreméltó, hogy valamely szólásmód miként van a nép ajkán elterjedve, mert mindig ez az eredeti, s nem az, mely a napi irodalomban forog, mert ott, a sok idegen nyelvből való fordítások következtében, sokat veszít eredetiségéből. A negyvenes években a tudományos akadémia Döbrentey Gábort szokta kiküldeni a magyar nép közé, hogy az eredeti szólásmódokat feljegyezze. Döbrentey nagy lelkesedéssel szokott beszélni tapasztalatairól, s nem győzte dicsérni az eredeti szólásmódokat, melyeket a magyar nép között hallott. Hogy mostanában történik-e ilyen kiküldetés, akanem tudom. Ezen régi jó szokásból kiindulva, bátor vagyok némely megjegyzést a «Vasárnapi Újság» föntebb említett czikkére felhozni. 1. «Fűbe harapni» aligha létezik a nép ajkán. Én legalább magyarok közt élvén, soha ezen kifejezést a nép ajkán nem hallottam. Tehát ugy látszik, hogy szorul szóra való fordítás. 2. «Port hintenek a szemébe». A nép ezt a szót se használja. Hanem van egy jó kifejezése, mit ezen szólásmód helyett használ. Ez csak arra való, hogy: «Vakulj magyar !» — Ez az eredeti kifejezés, a fönnebbi fordítás. De épen egy értelemben használtatik. Ezek szerény megjegyzéseim a becses czikkre. Azonban sok más szólásmód van, mit az irodalomban, s különösen a napi lapokban, egészen másként használnak, mint a magyar nép. Például van egy nagyon elfogadott szó a napi sajtóban, mit a népnek csak azon része fog használni mely lapot olvas, s onnan megtanulta; de a saját nyelvén beszélő magyar nép bizonyosan nem fogja mondani: «Le is út, fel is út,» hanem e helyett igy fog szólani: «Ott az út, ahol a kerékvágás.» Ez utolsó egészen eredeti kifejezés, mindig a nép ajkán forog. LÖVEI KLÁRA: Szükségtelen kijelentenünk, hogy teljesen egyetértünk a fentebbi levél kiváló írónőjével, de hozzá kell tennünk azt is, hogy czikkünk sem említette úgy az idézett szólásmódokat, mint amelyek egyenesen a nép ajkáról vették eredetöket, sőt épen ami a «fűbe harapni» kifejezést illeti, nem mulasztottuk el párhuzamba tenni a «Grass beissen» német és a «mordre la poussiere» franczia alakjával. Az egyes kifejezésekhez fűzött históriai magyarázatok meg épen egyenesen kizárják azt, mintha azok — szerintünk is — a magyar nép szokásaiban, hagyományaiban és felfogásában gyökereznének. Ámde másfelől nem kicsinylendő annak a hatásnak a fontossága sem, melyet idegen nyelvek szellemei a fejlettebb, megállapodottabb irodalmi nyelvre gyakorolnak, bizonyos nemzetközi kölcsönösség alapján egészen tipikus formákat teremtve meg, melyek felülről, a miveltebb rétegekből terjednek aláfelé. Van a nyelvnek bizonyos benső hajlandósága arra, hogy magát röviden, tömören és csattanósan fejezze ki. Ez a hajlandóság szüli a közmondásokat. Sok anyag kevés szóban kifőzve. De épen ezért nagyon nehéz dolog közmondásokat csinálni, melyek egyfelől igazán egyetemes bölcseletet, mindenkinek meggyőződését fejezzék ki s másfelől a lapos moralizálástól is mentek legyenek. Mi következik ebből ? Az, hogy a nyelvben a közmondások szükséglete állandóan nagyobb a már meglevő kifejezések kínálatánál s ez ingadozást elárulja az a mohó vágy, mellyel a nyelvek még idegen szólásmódokat is magukévá tesznek, ha azok a közönséges felfogásnak megfelelnek, rövidek és életesek.Ki hinné például, hogy e közmondás: «ajándék lónak nem kell a fogát nézni» — már szent Jeromos idejében közszájon forgott? Meg hogy az angol épen ugy «otthon szereti mosni szennyesét» és «addig üti a vasat a mig meleg», mint mi? Semmi sem bizonyíthat ugy egy közmondás eredetisege mellett, mint bizonyos rythmikus lejtés, alliteratio vagy rímelő kettéosztás. De vajjon elég-e érvnek ez is? Nézzük a magyar közmondást: «Ember tervez, isten végez.» Látszólag semmi sem mutat benne az idegen eredetre, és mégis nemcsak a német «Mensch denkt, Gott senkt», hanem az angol «Man proposes, but God disposes» is ugyanazon forrásra mutatnak rá. Hát még a számtalan olyan közmondás, mely majd minden európai nyelvben feltalálható ! «Akasztott ember házában ne beszélj kötélről !» Francziául: «nommer la corde chez le pendu»; olaszul: «non ricordar il capestro in casa deli implicato» és spanyolul szintén : «Nombrar la soga encasa del ahorcado». Kevésbbé átalánosító tendencziájuk van az olasz közmondásoknak; a bennök rejlő többkevesebb machiavellismus elszigeteltebbé teszi azokat s nem oly könnyen hatolnak be a népek közgondolkozásába. Példa rá a: «fidarsi e bene, ma non fidarsi e meglio»(hinni jó, de nem hinni még jobb), «cosa íattacapo haa»(«a megtett dolog meg van téve»), az a rossz szó, mellyel Mosca mondja Dantenak, hogy a toskánai polgárháború magvát elvetette, vagy: «kegyesnek lenni néha kegyetlenség, és kegyetlennek lenni kegyesség» — a mivel Medici Katalin altatta el fia aggályait a szent-bertalanéji mászárlásnál. Közmondások és szólásmódok különben mindig egyenlősítenek; lerontják a nyelvek közt fennálló válaszfalakat, és mint egy-egy véletlen alkalom szülöttei csempészik be az élet és világ bölcseletét a népek gondolkodásába. De a nyelv fejlődése épen nem kedvez nekik, a társadalom neveltebb rétegei nem beszélnek közmondásokban, sőt egyenes illetlenségnek tekintik azok használatát, mint póriást. Nem csoda, ha igy eredeti érzelmök nyoma mindjobban kivész, s a külső körülményeknek, melyek közt létrejöttek, emléke mind jobban feledésbe merül. Ennyit a szívesen vett reflexiókra. És most, alkalom merülvén fel, egészítsük ki múltkori közleményünket még néhány ismert szólásmód kuriózumával. * Utolsó órája ütött. A halálnak az óra ütésétől kölcsönzött allegóriája ugyan ép olyan újabb keletű, mint maga az ütőóra, de a halál régebbi megszemélyesítésein gyakran látjuk már a homokóra pergését is feltüntetve. Az őrlő szó koppanása szintén az óráéhoz hasonló ketyegést hallat, s innen az a feltevés, hogy minden koppanás egy évet jelent, s a ketyegések összege a számláló éveinek összegével fog egybehangzani. A Birák könyvében beszéli Manoha, Sámson atyja, hogy az ur angyala kopogni kezdett előtte, s Bodinus, «De Magorum Daemonomania» czimü művében erre azt a tételt alapítja, hogy valóban hallani lehet a lelkeket, a mint utolsó óránkban kalapáccsal kopogtatnak. Igy az óra ütéséből ajtón kopogtatás lett, mellyel a halál angyala keresi fel az élőt. Legmegragadóbb költői kifejezése a halál ez allegorikus felfogásának Beethoven egyik szimfóniájának bevezetése, mely zenei hangokban érzékelteti meg a végzet kezének hármas kopogását ajtónkon. Felróni, sok van a rováson. Talán a legérdekesebb művelődéstörténeti adatok egyike, mely az irás ősi elemeire, a rúnákra, s a hun-székely írásra vezet vissza. Hogy a rovás magát az irást helyettesitette, mutatják a népdal szavai: «irja fel a rézfokosom nyelére». A rovás használata ma már nem átalános, de némely helyeken, s Erdélyben különösen a szekérfuvarnál, a homok- és téglahordók gyakran használják még az egymásba illesztett két palczikát, melyekbe késsel metszik be a fuvarok számát s a hét végén történő elszámolásig egyik pálezika a vállalkozó, a másik a fuvaros kezében marad. Míg a kréta be nem jött, addig a korcsmai hiteleknek is rovás volt az átalános alakja. De a XV-dik, XVII dik században az adószedési eljárásnál is ellenőrzés végett rovást alkalmaztak. Főbiztosíték a rovásos rendszernél az volt, hogy mindkét pálczika egy fadarabból volt hasítva s így nemcsak a kettő összeillése, és a rovások száma, de a fa évgyűrűje is növelte a biztonságot minden kijátszás ellen. Az olaszok dicsekedhetnek a könyvvezetés feltalálásával, de hitelező és adós közti viszony sokkal kevesebb visszaélésre nyújtott lehetőséget a rovásnál. Ha a pálczika tele lett rovással, akkor a rovátkákat egyenesre nyesték, hogy a fadarabot újra használhassák. Égbekiáltó. (Arany Jánosnál égre kiált is.) E kifejezésnek megvan a maga dogmatikai jelentése. Az egyházi tanok égbekiáltóknak oly bűnöket neveznek, melyek minden velünk született jogérzettel ellenkeznek. Ilyen bűn négy volt: szegények elnyomása, árvák vagyonának elfecsérlése, szomszédok koldusbotra juttatása és szándékos vérontás. Régi felfogás, hogy az ártatlanul kiontott vérnek hangja van, mely beszél. Ábelnek vére égre kiált, s a népmesékben is a kiontott vér emberhangon szólal meg s boszura hív fel. Rossz májú, hízik a mája, májában van. A máj, mint már szanszkrit neve mutatja, az élet fő forrásaként tekintetett, s ez a fontossága magyarázza, hogy a régiek sok esetben az emberi szenvedélyek székhelyéül miért a májat s nem a szivet tekintették. A vér az életműködés főtényezője, s az ókor orvosai és természetvizsgálói szerint a vér a májban ké-