Vasárnapi Ujság – 1888
1888-07-01 / 27. szám - Rajzok Lengyelország történetéből: I. Kieykut és Biruta története. II. Kázmér az igazságos. III. A szép Eszter regéje. IV. Az Osztrogskiak. V. A. várnai hős. VI. Idyll a trónon. VII. Pszonka és a babini köztársaság. VIII. A Twardowszki-legenda. IX. A hősök kora. X. Egy lengyel király leánynézője. XI. Véres napok. XII. A Leszczynskiek (képekkel) / Elbeszélések; genreképek - Rajzok Lengyelország történetéből: I. Kieykut és Biruta története. II. Kázmér az igazságos. III. A szép Eszter regéje. IV. Az Osztrogskiak. V. A. várnai hős. VI. Idyll a trónon. VII. Pszonka és a babini köztársaság. VIII. A Twardowszki-legenda. IX. A hősök kora. X. Egy lengyel király leánynézője. XI. Véres napok. XII. A Leszczynskiek (képekkel) 443. oldal / Elbeszélések; genreképek
27. SZÁM. 1888. XXXV. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSÁG. 445 megtántorgott, s egy pár pillanat alatt százan rohantak rá s Litvánia hőse a németek foglya lön. Egy magas négyszögletes torony legvégében szállásolták el a fogoly fejdelmet, melynek folyosóját és ablakait vasrácsok zárták el, a nehéz ajtókat pedig vaspántok borították. Éjjel-nappal egy lovag őrködött felette, szolgálatára egy vele együtt elfogott szolgáját rendelték, asztalát rangjához illően látták el mindennel. De mi izlik a fogolynak, kitől elvették élete legfőbb javát, szabadságát? Egy nap Werner lovag kopogtat a nagymester ajtaján, kikérni azt a kegyet, hogy ő őrizhesse a fogoly fejedelmet. Az engedély könnyen ki lett eszközölve, s Werner még azon este remegő kézzel tárta fel Kiegstut ajtaját. — «Tudod-e, fejedelem, ki küldött hozzád?» — «Bizonyosan a nagymester — felelt Kiegstut hanyagul — mondd meg neki, hogy előre is visszautasítom ajánlatait, Litvánia csak hozzá méltón fog viszontlátni, vagy soha.» — «Csalódol, fejedelem — válaszolt Werner — engem nem a rend mestere küld hozzád, hanem Biruta.» — «Biruta? Nem ismerem ezt a nevet.» — «Hogyan? Elfeledted volna-e már foglyodat, kinek visszaadtad szabadságát? De ne félj, ő nem feledett el, s mivel hálával tartozik neked, engem kért föl, hogy helyzeteden, a mennyire tőlem telik, enyhítsek.» Kiegstut zord arczán keserű mosoly vonaglott át. — «Ah! igen, emlékszem. Tehát Birutának hívják ? S te talán ugyanaz a lovag vagy, ki oly hősiesen állott ellent elrablóinak ? Igaz, sohasem láttam gyönyörűbb teremtést. Szívemből köszönöm, de mondd meg, nincs szükségem szívességére, melyet nem bírok magamnak megmagyarázni. Ami pedig téged illet, nemes lovag, szabad-e tudnom, mi késztet ily megbízás elvállalására? Talán szeretője vagy? .. ..» Werner tagadó mozdulatot tett. — «Nem, — felelte; — nem vallhatom be indokaimat, még kevésbé az övét, mely az ő titka, s én nem rendelkezhetem felette. De az ő akarata szent előttem; érte élek, érte áldozom fel magamat, anélkül, hogy várnék vagy remélnék tőle valamit. S ha bűn ez, a rendnek, melynek tagja vagyok, törvényei szempontjából; úgy elég bűnhődésem a tudat, hogy nem szerettetem viszont, s nincs mit bűnhődnöm többet a túlvilágon. De bocsáss meg, kötelességem hív, el kell hogy hagyjalak.» E szavakkal a lovag távozott s Kieystut elmélyedve gondolataiba, bizonyos érdeklődéssel gondolt rá, kit szeret hát ez a büszke szépség, ha nem azt, a ki előbb életét s most becsületét tette koczkára ő miatta? A szobában, melyet Kieystut elfoglalt, egy nagy festmény volt, mely a rend nagymestereinek egyikét ábrázolta. Kieystutnak és hű szolgájának, Alfnak sikerült a falnak a kép által rejtett részét áttörni, éjről éjre dolgozva, követ kő után takarítva el. Mire Werner megjelent, hogy személyes közbelépésével Birutának tett ígérete szerint enyhítsen a fogoly sorsán, a falba vájt üreg már rendesen el volt takarva s Kieystut várta az alkalmat menekülésére. Egy nap Werner az őrt álló katonákat álomba merülve találta helyökön: álompor volt italukba keverve. Rosszat sejtve lépett a fogoly kamrájába, nesztelenül húzva be maga után az ajtót. Kieystut ott állott menekülésre készen a fal nyílása előtt, s léptek zaját hallva maga mögött, gyors elhatározással fordult hátra s még mielőtt fölismerte volna Wernert, kardja átjárta testét. A lovag vérébe roskadt, ajkai alig érthetőleg suttogták: «Biruta, érted halok!» Csak most ismerte fel Kiegstut végzetes tévedését. De már késő volt. Lehajolt, hogy barátjá í?!«rT. - Igy rajzai épp Marlet Mara hasonló czímű művéhez. BÁNÁTI SZEBB LEÁNY.