Vasárnapi Ujság – 1891
1891-01-04 / 1. szám - Hogy bántak velünk a muszkák Erdélyben 1849-ben. P. Szathmáry Károly 3. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyuak
1. SZÁM. 1891. xxxvin. ÉVFOLYAM. Nemmel hallgattuk a szöveget, melyben, ha jól emlékszem, az állott, hogy a fegyvereit leteendő erdélyi honvédhadsereg mindazon előnyökben részesülni fog, melyek bármely más magyar hadsereget a kapituláczió alkalmával megillettek. Nesze semmi, fogd meg jól! De mi azt akkor nem tudtuk. Elég, hogy a muszkák kardunkat meghagyták, senkit el nem fogtak, vagy le nem tartóztattak. Augusztus 16-án délutáni hat órakor sorakoztak a csapatok fegyverletételre. A fegyvereket gúlába raktuk, zászlóinkat emlékül darabokra téptük, és némelyek állítása szerint a szép Rákóczi-ágyúkat valaki beforgattatta a Marosba. A Dévánál kapitulált erdélyi hadsereg lehetett mintegy 10.000 ember; a tisztek száma 700 körül, kiket külön választottak, és egy szürke lovas ezred kettős sorai között indítottak meg Szászvárosnak. * Az útközben beállott sötétség árnyai alatt az orosz hadseregnek fény-és árnyoldala épen én rajtam furcsán és találóan mutatta be magát. Mellettem egy kisebb rangú orosz tiszt lovagolt, ki igen jól beszélt németül és oláhul. Ez az úr igen nyájasan társalgott velem; elbeszélte, hogy miután a fegyvert letettük, az ő részükről semmi kellemetlenségtől nem tarthatunk, sőt abban az erős meggyőződésben van, hogy mind a hadvezérek, mind a hatalmas czár annyi jóindulattal viseltetnek irányunkban, hogy mi magyarok a legkedvezőbb megoldásra számíthatunk. Az igazat megvallva én ezekre a biztatásokra keveset adtam, de a következő pillanatban még egy sokkal sajátszerűbb esemény következett be, mely a muszka jóakaratot különös színben állította elő. Egy bitang kozák, ki már korábban szemet vethetett táskámra, hirtelen elrohant a tiszt és én közöttem, és, táskám szíját hirtelen elszakítva, úgy elment vele, hogy sem öt, sem táskámat soha sem láttam többé. Ezek a táskák igen divatosak voltak a honvédség körében. Valószínű, hogy maga Görgei használta először, de azután lement az az utolsó hadnagyig. E csinos táskában tartottuk a hivatalos iratokat, pénzt és, ha sért, szivart is, amiért sárga réz becsapója kulccsal volt ellátva. Ütközetek előtt, vagy a mostanihoz hasonló esetben, óránkat, gyűrűnket is abba tettük, hogy ne tűnjenek annyira szembe. Ezt rabolta el egy hirtelen erőszakos rántással, az e tekintetben, úgy látszik még jól gyakorolt kozák úr, és ezzel a bitang manőverrel elvitte összes jegyzeteimet, 700 frt magyar pénzt, melyet jövőre századomnak kellett volna kiosztani, arany órámat és pecsétnyomó gyűrűmet, mint egyedüli kincseimet. A muszka hadnagy utána iramodott poroszka lovával a kozáknak, de nem sokára visszatért ama kedvezőtlen tudósítással, hogy a kozák eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Nem először jegyeztem meg magamnak, hogy a kozák nagy úr az orosz hadseregben, akinek még a vezérek is sokat elnéznek. Az én kis hadnagyom folyton mentegetőzött egész Szászvárosig, hova az éjjelre betelepíttettünk. De én bizony részemről jobban szerettem a város háta megötti erdőalját, oda is vonultam el magamat kipihenni. Az oroszok az efféle ellen semmi kifogást nem tettek; megszökhetett volna bárki, ha attól nem fél, hogy mint bujdoklót valahol agyonverik. Reggel mindnyájunkat a főhadiszállás elé rendeltek, mely a városi vendéglőben volt. Lüders, egy jól termett férfiú, roppant arany vállrojtokkal, katonásan üdvözölt mindnyájunkat, mint mondák, kijelenté, hogy 5 napig az orosz sereg vendégei vagyunk. A törzstiszteknek 2—3, az alantas tiszteknek egy-egy db 20 rubeles aranyat fizettek és kijelentették, hogy délután 3 óráig szabad a vásár, ki lehet sétálni, ha tetszik, a város előtti táborba is. Megjegyzem, hogy lovunk, kardunk még mindig birtokunkban volt. Én kis poroszka lovamon csakugyan kiindultam délfelé a táborba, hadd lássam, milyen ott az a bizonyos «lefőzés», melyet a muszkák szoktak eszközölni. Érdemes volt azt megnézni. Mindenütt a partokat keresték föl, melybe kis üstjeik számára lyukat fúrtak; alól egy másikat, hogy alája tüzelhessenek. Mikor ez készen volt, az orosz katona ásót vett kezébe és bejárta a mezőt, főként krumpliért, gyökerekért; az ugorkát, — nyersen is megette. KOMOCSY JÓZSEF: Benczúr Gyula festménye. A HAZAÉRKEZŐ NOVICIUS. Tury Gyula festménye a Képzőművészeti Társulat téli kiállításán.