Vasárnapi Ujság – 1891
1891-01-04 / 1. szám - Orosz történetek: Az esküdtek. Grubov Iván után oroszból 6. oldal / Elbeszélések; genreképek
5 L2 — ugye furcsa étkezési mód ? — kérdi egy háromcsillagos tiszt, ki észrevétlenül lovagolt mellém. — Az önök katonái nem így éltek. — Nem uram, mi húst vagy szalonnát és, míg lehetett — a kolera miatt — vörös bort adtunk nekik. — Jaj ez nekünk nem telik ! — mond az orosz tiszt, nem minden sarkazmus nélkül. E pillanatban egy magas oláh legény közeledett, fején egy dézsa friss forrásvízzel. — Fratye! — szólítám meg barátságosan, — adj egy kis vizet, igen szomjas vagyok. — Nem adok biz' én te kutya! — felelt a ficsor. — Rögtön tartsd oda edényedet! — kiált reá a tiszt és én sipkám előbőrével jót ittam. — Most állj ide! — mond a tiszt. A ficsor engedelmeskedett. E pillanatban hatalmas ökölcsapás érte arczát és ő balfelé, edénye jobb oldalra. — Tanuljon engedelmességet a gaz ficzkó ! — Köszönöm uram. * Íme tehát a teljes kép : a tábornok tesz kétes ígéreteket, de talán, ha akarná sincs módjában megtartani ; a tisztek nagy része igen műveltnek és udvariasnak mutatkozott irányunkban és jobban rokonszenvezett velünk, mint fegyvertársaival; a közlegény csak szám; de a kozák úr, kinek néha lopni, sőt rabolni is lehet. P. SZATHMÁRY KÁROLY. VASARNAPI UJSÁG. 4. SZÁM. 1891. XXXVIII. ÉVFOLYAM. OROSZ TÖRTÉNETEK. I. Az esküdtek. Grubov Iván után oroszból forditottak—a. A medvék és ellentétek országában minden lehetséges, — mondá annak idején Voltaire. És ebben csakugyan igaza is volt. Egy részről a legnagyobb önkény, más részről szabadelvű intézmények, szóbeli eljárás, esküdtek, és több efféle dolgok, melyek úgy illenek reánk, mint a kolduló barátja a szentpétervári patriarkha arany koronája. Tavaly mint tanú, egy bűnperben szerepeltem, mely alkalommal arról győződtem meg, hogy nem vagyunk oly ostobák, mint ezt rólunk az egész világ feltételezi. Valami K. nevű csinovnik egy szép napon azon vette észre magát, hogy egy árva kopékával sem rendelkezik, sőt, ami több, ennyit érő hitele sincsen az örmény szatócsnál, ki határozottan kijelentette, hogy ezentúl hiába jönne hozzá a pálinkás üveggel Xénia Pavlovna asszonyság, a csinovnik kedves neje. K., — kit egyszerűen csak Osszipnak fogunk ezentúl nevezni. — már régóta irigy szemmel nézte Kalcsev Miron Alexejevics gazdag márhakereskedőt, ki ép oly arányban gyarapodott, mint amilyenben Osszip elszegényedett. Kalcsev halomra gyűjtötte a pénzt, míg amannak sokszor nem volt mit ennie, pedig Kalcsev legfeljebb Besszarábiába ment kétszer vagy háromszor egy esztendőben, hol szegény emberektől potom pénzen néhány ezer darab sovány marhát vásárolt össze. Ezeket rövid idő alatt, mindenféle olcsó holmival kihízlalta, és tömérdek arany imperiált kapott érettük, míg Osszip, még ha beleszakadt volna is a munkába, egy fillérrel sem gyarapíthatta csekély fizetését. A fennemlített szomorú napon Osszip arra határozta el magát, hogy a milliomost felkeresi, és tőle a jövő fertályig, száz papír rubelt kér kölcsön. Kalcsev épen izzadó gőbölyeit nézegette az ólakban, midőn a szegény csinovnik eljött. — Tudod-e batuska miért jöttem? kezdé Osszip a szokásos üdvözletek után. — Már honnan tudnám azt Osszip Petrovics, — feleség megszólított, — sőt nem is sejtem, minek köszönhetem a különös megtiszteltetést. — Semmi megtiszteltetés, — mondá Osszip, — csakis arra akartalak kérni, hogy a jövő húsvétig, száz papír rubelt adnál kölcsön, illő kamat mellett. — Ugyan, hova gondolsz kedves fiam, hiszen ez a rajtam levő rongyos kaftán sem az enyém, minden fillérem ebben az átkozott üzletben van eltemetve; úgy fordulhat, hogy földönfutó koldussá leszek, mire megvénülök; legjobb esetben úgy járok mint a permi kovács, ki részeg fejjel mindig tulajdon háza körül járt és reggelre a disznóólban találta fel magát. Meg aztán, hova gondolsz, hiszen ennek az egynehány görbelábú tinónak az árával is tartozom; a hizlalásukra szükséges tengerit és kősót hitelbe veszem; jaj lenne szegény fejemnek, ha minden hónap utolsó napján nem fizetném a Naftali zsidót. Holnap is húszezer rubelt kellene fizetnem, pedig még a tizedrésze sincs együtt; érted, húszezer rubelt holnap délre, legfeljebb délutáni egy órára! E hosszas tusakodás után Osszip Petrovics, hasztalannak tartva a további könyörgést, azzal vált meg a szegény milliomostól, hogy majd csak akkor jön hozzá pénzért, ha ügyeit végképen lebonyolította, vagyis soha, mert ez az eset alig fogna valamikor beállni. Útközben eszébe jutott Xénia Pavlovna és ennek éhező gyermekei, kik ez egyszer ebéd nélkül fognak maradni, eszébe jutott a fösvény milliomos, és e gondolatok kapcsán, a húszezer rubel, melyet amaz holnap délben Naftali zsidónak mulhatlanul fizetni fog. Hátha ő lenne az a Naftali, hátha a húszezer rubel az egyszer az ő zsebében találna helyet. Másnap Osszip valami ürügy alatt nem ment a hivatalba, hanem egy, Isten tudja honnan, hozzá került rongyos katonaköpenybe bújva, fekete álarczot, prémes süveget, azonkívül egy rozsdás pisztolyt vett magához. Jól tudta az utat, melyen Kalcsev a városon kivül lakó Naftalihoz menni fog. Egy nem annyira sűrű, mint inkább bozótos fenyves-vágásban bevárja a milliomost, és az egyszer kényszer kölcsönt nyit nála. A városban délre harangoztak, mi Osszipot arra emlékeztette, hogy ilyenkor más ember családjával ebédelni szokott, míg ő, mint valami útonálló rabló, Kalcsevet lesi, hogy pénzét elvehesse. De úgy kell neki, miért nem adott, mikor ő csak rongyos pár papír rubelt kért. Miért hazudott oly szemtelenül, hogy semmije sincsen, mikor az egész világ tudja, hogy Kalcsevnek legalább tíz milliója van a szentpétervári bankban. Ezt a húszezer rubelt meg sem érzi, legfeljebb még egyszer kell a pénzért haza mennie, bántani nem fogja, hiszen nincs is mivel, mert a rozsdás pisztolyról régóta leesett a kakas. A prémes süveget a falig lehúzva, felkötötte a fekete álarczot, mely képét egészen eltakarta, ezekután egy tekintélyes tölgyfa mögé húzódva, várakozott. Kalcsev pontos ember lévén, még ebéd előtt túl akart a dolgon esni, és gyors lépésekkel sietett a vágáson keresztül, az országút felé. — Állj meg, ha életedet sajnálod, — kiáltá Osszip, rozsdás pisztolyát a fösvény mellének szegezve. — Add elő pénzedet, órádat, gyorsan, minden szó nélkül, mert különben véged lesz egyszerre. A fösvény nem merte hatcsövű revolverét előrántani, hanem először óráját s aztán néhány ezüst rubelt nyujott Osszipnak. — Pénzes tárczádat akarom, — folytatá Osszip. Kalcsev, kinek a fekete álarczos ember nagyon imponált, savanyú képpel odaadta a tárczát, melyben a Naftalinek szánt húszezer rubel pihent. — Jól mer/nézz, — mondá Osszip Kalcsevhez közel lépve, — hogy tudjad, ki vette el órádat és pénzedet. És most takarodjál innen, hátra ne nézz, mert mindjárt szörnyet halsz, ha csak egy hang hagyná el ajkaidat. A fösvény, ki végre mégis csak féltette bőrét, követte a parancsot és ismét arra ment, ahonnan jött, míg Osszip a vágásban eltűnt. Kalcsev hazaérve, nagy lármát ütött, de miután fösvénysége miatt mindenki gyűlölte , alig akadt ember, ki megsajnálta volna. Hiába szaladgált az iszpravnikhoz meg a csendőrtiszthez, ezek jól tudták, hogy Ivalcsevtől soha egy kópékat sem kapnának s ezért nem igen törődtek bajával. — Hogyan lehetne fényes nappal valakit kirabolni, itt a város tőszomszédságában, —jegyzé meg a rendőrfőnök, kinek Kalcsev a dolgot elpanaszolta : — lássa, barátom, én azt hiszem, hogy ön csak Naftalit akarja megváratni, mert így a pénz kamatját zsebre rakhatná. Legjobb lesz, ha nem is beszél többet e csekélységről. Megkeresi maga ezt másutt; nem félek attól, hogy meghal éhen. Ilyen és több efféle vigasztalásokból Kalcsev bölcsen kivehette, hogy a rablót nem igen keresik az ő kedvéért; arra pedig nem akarta magát elhatározni, hogy kérelmét pengő érvekkel támogassa, amint ezt a többek közt Naftali tanácsolta. Néhány hónap múlva Kalcseven kívül senki sem törődött a rablással, és Osszip, kinek valahol a birodalom túlsó végén, egy gazdag nagynénje épen jókor meghalt, ugyancsak élte világát a Kalcsev-féle húszezer rubel segítségével, melyek, öröksége folytán, alig tűntek fel valakinek. Mily nagy volt azonban Osszip meglepetése, midőn egyszer csak híre járt, hogy Kalcsev a kievi vásáron ráismert a rablóra, kit csakugyan erős őrizet alatt Oda el is szállítottak. Osszip a vizsgálóbíróval jó lábon állott, külölönösen, mióta a nagynénje öröksége folytán bőven költekezve, ismerőseit gyakran megvendégelte, s így megtudta, hogy a börtönben ülő csakugyan igen gyanús egyén, kinél a többek közt fekete álarczot, pisztolyt és prémes süveget találtak, azonkívül pedig hollétét igazolni nem tudja, s így valószínűleg a vidéken járhatott, midőn Kalcsevet kirabolták. Az esküdtek, kik az új törvénykezési rendszer behozatala óta még nem működhettek, alig várták az időt, hogy bölcseségüket tettleg is bebizonyíthassák. Mindezek folytán Osszip egy sületlen gombot sem adott volna a vádlott életéért, holott ő maga legjobban tudta annak ártatlanságát. A végtárgyalás előtti napon Kalcsev dicsekedve elmondta, mily ügyesen és mily furfanggal fogatta el a rablót, kinek hangjára, alakjára, de különösen szemeire még az álarczon keresztül is ráismert. A hallgatóság nem annyira a vádlott miatt, hanem leginkább azért tódult a törvényszéki épület nagy termébe, hogy lássa, miként lehetséges az, hogy Pál Pavlovics a pék, Timon Petrovics a varga, Sándor Alexejevics a sánta asztalos stb. kik nem egyszer, de tízszer is, azért meg amazért busz, harmincz, sőt ötven botot is is kaptak, most a czár nevében igazságot szolgáltassanak ! Az egész város valóságos lázban élt, mindenki csak a nagy jelentőségű eseményről beszélt, és boldognak tartotta magát mindenki, ha valami után a törvényszéki elnök különös kegyéből belépti jegyet kaphatott. — Azt megmondom neked Sándor Alexejevics, — mondá a sánta asztalos kövér élete párja, — hogy valahogyan ne hadd magadat a közvádló által elcsábíttatni, mert első dolog az igazság, bármit beszéljenek is az urak, most ti rajtatok áll minden, igenis minden. Érted, te ostoba muzsik! Oh istenem, miért nem vagyok én férfiú és esküdt, hadd mutatnám meg, hogyan kell igazságos ítéletet hozni! Hasonló oktatásokban részesültek a többi esküdtek is, kiknek azonban legnagyobb bajuk az volt, hogy a tárgyalás napján józan fejjel kellett a terembe jönni. Az elnök a szokásos intések után behozatja a vádlottat, mire a tárgyalás megkezdődik. A vádlott erősen tagadja, hogy valamikor Kalcsev urat látta volna, akkoriban másutt járt, de alibijét azért nem tudja beigazolni, mivel útlevele elveszett, stb. Kalcsev, mint károsult fél és mint főtanú, elmondja az egész esetet, miként az valósággal megtörtént, elmondja, hogy hiába fordult fűhöz fához a tettes kézrekerítése végett, míg csak azt véletlenül a kievi országos vásáron az előtte, álló vádlottban fel nem ismerte, kinek hangja, termete, egy szóval mindene a rablóéval ugyanazonos. — Mondja csak Kalcsev úr, — így szólt hozzá az elnök, — mit mondott önnek a vádlott, miután óráját és tárczáját, melyben állítólag húszezer rubel volt, zsebre rakta ? — Azt mondotta, — hebegő Kalcsev — «jól megnézz, hogy tudjad, ki vitte el órádat és pénzedet — Én ezt egy útonálló rablótól nagyon különös dolognak tartom, — folyhatá az elnök, — és őszintén megvallom, hogy az előttünk álló vádlotról ily ostobaságot nem tételezek fel. — Hogyan volt felöltözve a rabló ? Kulcsev azt is hűségesen elmondta: — Nem lenne valaki az urak közül oly szíves, a vádlottnál talált süveget és álarczot feltéve, Kalcsev úr elé állni, ki addig a mellékterembe vonuljon vissza. E szavakra Osszip lépett előre, és a fekete álarczot felkötve, a prémes süveget ugyanazon módon nyomta fejébe, mint akkor, midőn Kalcsevet megállította. — Tessék ide az ajtó mögé húzódni, és mire Kulcsev bejön, ugyanazon szavakat elmondani,