Vasárnapi Ujság – 1892
1892-06-26 / 26. szám - A lóvásár. Életkép. Irta Szívós Béla 451. oldal / Elbeszélések; genreképek
25. SZÁM. 1892. xxxix. ÉVFOLYAM. Szép asszonykám szemébe nézek Hallgatva bűbájos beszédet. Oh, méze van minden szavadnak. Mit hű szived súg hű ajaknak. Beszélj beszédes angyalom ! «Én érted élek és te értem» Beszédedből ez egyet értem S úgy boldogít ezt hallanom ! Nem kell a játék, már reá unt Pajkos fiunk s szeles leányunk. Hozzánk simúl a két kis angyal És esdve mondja drága hanggal: «Szeressetek már minket is !» Mi boldogan rájuk tekintünk, Egy pillanat — s megosztva kincsünk S oly gazdag mégis mindenik. Engem fiacskám tartva szóval Lágyan czirógat kis kacsóval, Amig a lányka nőm ölében kezeit összetéve szépen Derült mosollyal szendereg. Mi bájos kép ! Jóságos Isten Te nékünk mennyet adtál itt lenn. Áldassék érte szent neved ! Magam vagyok, körültem éjjel, Ijedten nézek szerte-széjjel. Mi volt ez ? megriadva kérdem. Csak álom ! nagy sokára értem. Enyelgő álom ég veled ! Nehéz könycsepp tolul szemembe. Oh mért vivél, miért e mennybre kegyetlen, csalfa képzelet ? MAKES ÖDÖN. VASARNAPI UJSAG. 451 A LÓVÁSÁR. Életkép. Irta Szívós Béla. Vásár lesz, keljünk fel! Az óra ugyan szerencsésen elállott, hanem a csillagok állása azt mutatja, hogy nem sokára hajnallik. Vájjon mozog-e már Miska kocsis? Mert jó messze lesz a vásár, az út meg szokás szerint kátyús; szerencse, ha idejére bevergődünk. De hát Miska helyre gyerek, talpon van már, dalolása is kihallik az istállóból, csak úgy harsog: «Búbánatra szült az édes anyám.» Miska ugyan sohasem volt bús teljes világéletében, hanem azért az ilyen szomorú nótákat szerfelett kedveli, mert jobban lehet hasítani. Hasítja is úgy, hogy az álmából felvert Bodri kutya megsokalja a szekér alatt, s keservesen belevonít a sötét éjszakába. No, de nézzünk be az istállóba, mit mivel Miska, mehetünk-e nem sokára? A lámpa elgombásodott tatarja homályosan pislákol, majd elfárad a gőzös, csipős istállós levegőben, de a jeles Miska annál szorgalmasabban működik, egész sor lőport kivert már szép czifrára, sőt a Bózsi lovat ki is csipte egészen , akár bálba mehetne. Nem csoda, Miska valóságos ló-masamód. Most épen a Betyárt veszi műbe s meglehetős szaporán forgolódik körülre kefével, vakaróval, szőrkeztyűvel. Csakhogy a makranczos jószág sehogysem szereti a vakarót, nem is állja ki, ha csak nem dalolnak hozzá. Már híjába, így van kaparva. Miska azonban nagyon szívesen cselekszi az ilyesmit s rá is gyújt megint egy keserves nótára: «Bús az idő, bús vagyok én magam is. Valamennyi barna kislány mind hamis» — Hej Miska! ne igen háborgasd most azokat a barna kislányokat, hanem készülj szaporán, mindjárt ránk hajnallik, pedig akkorára már ott kellene lenni a Kutyakaparás csárdánál. — Ott leszünk istállóm. Fogok még a kupeczeket is mind ott érjük, egyszerre. A Betyár azonban, hogy a nóta abban maradt, elkezd türelmetlenkedni, harap, jobbrabalra toporzékol, s Miska teletorokkal folytatja is menten: «A szerelme nem állandó, Mint az idő változandó Ihajja!» Nos, meneküljünk kifelé az istállóból, mert ezt az ékes daliást legfeljebb a Betyár füle állja ki! Hanem inni, legalább részben aligha igaza nem lesz Miskának, mert hiszen akárhogy álljon is a dolog ama bizonyos barna kislányok állhatatosságával, de az világos, hogy az idő csakugyan «változandó,» mert íme, egyszerre elkezd borulni. A Duna felől nyakra-főre tolul fel a sűrű, nehéz felleg, mindjárt belevesz a hold vékony sarlója, csillag is alig pislog már itt-ott egykettő. — Megázunk! Hiába, ritka kukutyini vásár, a melyket az eső szét ne verne. Siess Miska, siess! Miska csakugyan elő is áll nem sokára s megindulunk. Egymásután maradoznak el a vetéstáblák, rétek, tanyák. Itt-ott felrebben a sötétben egy-egy megriadt bibicz vagy pacsirta, ezenkívül olyan csöndesség van, mintha minden ki volna halva, csak a lovak dobogása, prüszkölése hallik. Valamelyik tanyából kiszalad ugyan egy nagy, lompos kutya, de ezt a Betyár patkós lábával úgy levágja, hogy hatot is hencseredik, mire megint helyre áll a csend és rend. Miska is elszundít az ülésben, sokszor majd kirántja a feje a kocsiból. — El ne aludj, Miska! — Igenis nem! Nem soká kell azonban Miskát ébresztgetni, mert íme, egyszer csak nagyot villámlik nyugat felől, utána hatalmast dördül vagy kettőt, mire, mintha öntenék, megered a zápor. A lovak meghorkannak, s hajrá, vágtatva előre ! Hirtelen mintha az égbolt ketté válnék olyat villámlik megint s a vakító kékes fénynél eltűnik a kutyakaparás rongyos teteje. Miska ügyesen befordul az állás alá, mindössze egy hagymaszekér lőcsét huzatja el, s ilyen formán szerencsésen fedél alá jutunk. Csurog ugyan az ócska tető, ahogy csak csuroghat, de hát azért mégis jobb a semminél. Haj, de micsoda diszes társaság táboroz az állás alatt! Néhány hagymás és meszes szekér, egy verklis, két medvetánczoltató, három vándorló legény, egy szekér komédiás, egy nagy csapat káromkodó lókupecz és egy, egy tagból álló szinész-társulat, ki is felriadván a nyaka közé csurgó esőtől, kezében pálinkás üveggel, a mennydörgést túlharsogó hangon épen Othellóból szaval két kenyerező taligás koldusnak. A mennydörgés azonban mind távolabbra húzódik, felszakadt a felleg, az eső eláll, csak az ereszről csurog még néhány szennyes csepp. A sötétség is mind jobban oszlik , elkezd virradni. Erre átalános mozgás támad. A meszesek, hagymások nagy lármával elkezdenek szerszámozni , verklis, medvetánczoltató, vándorlólegény, minden talpra kerekedik s nem sokára üresen hagyják a barátságos állást. A színész azonban, úgy látszik, nem szándékszik a vásárba, mert hősiesen hadonászva s Rigolettót fütyölve, büszke léptekkel a csárdába vonul. — A kupeczek maradnak még egy kicsit, még egy kis végezni valójuk van. Most következik a portékán az utolsó simítás. Neki esnek hát még egyszer a lovaknak, s agyba-főbe sorra végig verik valamennyit, hogy a vásárban annál tüzesebbeknek mutatkozzanak, a túlságos lustája, a melyben az ostornyél sem fog, még egy kis borsot vagy oltatlan meszet is kap emide-amoda. Egyiknek-másiknak a szempilláján, farkán igazítanak még, egy kehesnek pedig ökölnyi avasszalonnát csömöszölnek le a torkán ostornyéllel. Így aztán jól rendbe hozván dolgaikat, végre az emberséges kupeczek is eltakarodnak. Közben egészen megvirrad;hat nagy veszedelmére a csárdásnénak, ki is szörnyű méreggel veszi észre, hogy a vedret lelopták a kúlostorról. Az égtelen csatításra kirohan a színész is, haját felborzolja, s egy lopótököt buzogány módjára forgatva, mennydörgő hangon bősz átkokat szór a rablólovagokra, kik a szende vedret megszöktették. No, de hadd küzködjék a derék «igazgató» úr a veder elcsábítóival. Menjünk, aztán nézzünk szét a vásárban. Mert hát kezdődik már. Még így korán ugyan több pálinkát kínálnak, mint lovat, de ez is szaporodik egyre. Jobbról-balról vezetnek kéthárom jobb-rosszabb paripát, néha egész csapatot is terelnek nagy lármával, míg apránként az egész vásártér megtelik nyerítő, vihogó portékával. A vevők előre - hátra kullonganak, előbb jól szétnéznek a vásárban, majd csak azután fognak az alkudozáshoz. Hanem ime, egy falusi atyafi, ez már bekószálta a vásárt s megáll egy czigány előtt, a ki javában igyekszik finczoltatni görhes vén kanczáját. — Mire tartanád ezt a lovat hé ? A czigány elébb végig sandít félszemmel a paraszton, azután egyet csap ostorával a ló iián s nagy hegyesen megszólal: — 45 gyenge pöngölős! Avval, mintha nem is törődnék tovább a dologgal, féloldalt fordul, s nagy önérzettel megigazítja szájában a bagót. Az atyafi, a ki szintén nem először van vásárban, — e közben alaposan szemügyre veszi a lovat, elől, hátul, oldalt, végig tapogatja a lábát, meghúzza a farkát, megvizsgálja fogát, szemét, megszorítja a torkát, utoljára ostorával végig vág a ló görhes bordáin s oda fordul a kényesen bagózgató czigányhoz : — Hát hogy is lenne ez a rossz ló az enyém, more ? — Rossz ló ? Az, a ki mondja! Ilyen lova nem volt még kednek, nem is lesz ebben a száz esztendőben. Ha ló kell, hát ez ló ! Oda illenék a generális alá. Azt mondja még kend ezért nekem : az isten áldja meg a ki nevelte ! Nem is adnám oda a csillagos égért, ha de hát tudja kend, látom, hogy becsületes ember, — hát kendnek oda adom 40 pengőért! A paraszt kezet nyújt a czigánynak: — Egyszer mondok hé, kettő lesz belőle, nem csúfolom az árát, hát adok érte 7 forintot. A czigány, aki már fölemelte a kezét, hogy belecsapjon a paraszt markába, — roppant méltatlankodva fordul félre, majd egyszerrre szörnyű dühbe borítja magát, nagyot vág a lóra s mérgesen neki fordul az atyafinak : — Tán nem látott még kend lovat, hogy ilyet kiereszthet a száján ! hiszen, ha hét vásárt felhajt kend, akkor sem lel ennél különb vérű jószágot! Osztán akár hámba, akár nyereg alá : ennek mindegy. Meg mi hibát lel kend ebben ? Hiszen ha a lelkét kiteszi se talál ebben annyit sem, mint ez a kis körmöm feketéje ni! — Hiszen more, kehes! — Kehes? Már minthogy kehes? Hiszen a tekintetes főszolgabíró is kehes, mégis nagyságos úr! •— Pákos is két lábára! — Pákos ? Hadd legyen az pákos, van annak azért olyan lába, hogy rá illenék a katona nadrág! — A balszeme meg hályogos.