Vasárnapi Ujság – 1894
1894-12-30 / 52. szám - Xántus János (arczképpel) 886. oldal / Élet- és jellemrajzok - Ünnepi előadás (képmelléklettel) 886. oldal / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak
886 egyházkerület főgondnoka, egy nagy és nepes főúri család legidősebb tagja, kinek a közpályán 72 évre terjedt szereplése maga jóval felülmúl egy közönséges mértékű emberéletet. tett Gróf Bánffy Miklós 1801 decz. 28-án szüle Maros-Vásárhelytt. Jogi tanulmányokat végzett s 1822-ben diplomát nyervén, azonnal bíróvá neveztetett ki a maros-vásárhelyi kir. táblához, mely állását 1836-ban Alsó-Fehérmegye főispánságával cserélte föl, s ez állásában nehéz időkben is sok tapintatot tanúsított. A főispánságban töltött utolsó éve, az 1848. év azonban csaknem végzetessé vált rá nézve. Ugyanis a megyéjében, Mihályfalván, kitört oláh zavargás lecsöndesítése végett a hely színére sietvén, egy lázongó oláh orvul fegyvert emelt a főispánra, kit csak egy székely katona ébersége mentett meg a halálos döféstől. Az önkényuralom korában gr. Bánffy Miklós gr. Mikó Imrével együtt külföldön tartózkodott; majd hazatérvén, birtokain gazdálkodott s bőkezű jótékonyságával széles körben népszerűségre emelkedett. A gazdálkodás gondjai mellett főleg egyháza ügyei körül buzgólkodott. Majd ismét tért nyitott magának a politikai életben is és újabbakkal szaporítá előbbi érdemeit, melyekért egymásután nyerte kitüntetéseit s több rendbeli méltóságát. 1882-ben ő felsége főpohárnokmesterré nevezte ki, mint ilyen zászlós úr foglalt helyet a főrendi s házban, melynek ez idő szerint ő volt a legidősebb tagja, de azért a legutóbbi időkig részt vett a közjogi, törvénykezési és igazoló bizottságokban, úgyszintén a legfőbb fegyelmi bíróságban. Az érdemes főúr Budapesten húnyt el, Józsefutczai lakásán. A család tagjai, a kormány és sok előkelőség jelenlétében ment végbe itt az első halotti szertartás, a melyen Szász Károly dunamelléki ref. püspök szép gyászbeszédben méltatta érdemeit. Ezután az elhunytat Kolozsvárra szállították, hol Szász Domokos erdélyi ref. püspök gyászbeszéde s az erdélyi ev. ref. egyházkerület által rendezett végtisztességtétel után helyezték el örök nyugalomra. 52. SZÁM. 1894. 41. ÉVFOLYAM. szervezetét, hogy a hetven éves ember végre is a halál áldozatává lett. Nagy részvét kisérte sírjába a sokat hányatott, de hazája tudományosságának nevezetes szolgálatokat tett férfiút. XÁNTUS JÁNOS. 1825—1894. Tehetség, erős akarat és bátorság jellemezték Xántus Jánost, azt az érdemes emberünket, ki hosszas betegeskedés után 1894 decz. 13-án fejezte be küzdelmekben oly gazdag életét, mely alkalmas tollra véve, vonzó, tanulságos olvasmánynyá volna földolgozható a magyar ifjúság számára. Xántus János, bár neve szokatlan hangzású, törzsökös székely család ivadéka volt. Elődei már régebben Somogyba kerülvén, ő ugyanezen megyében, Csokonyán született 1825 okt. 5 én. Jogi tanulmányokat végezvén, ügyvédi oklevelet nyert, de pöröket soha sem folytatott. A politikai pályán csak annyiban működött, hogy megyéjének három éven át aljegyzője volt. A függetlenségi harczokban való részvéte miatt menekülnie kellett. Eleintén Németországban, Hollandiában, Belgiumban, majd Franczia- és Angolországban keresett magának működéséért, de nagyobb siker nélkül, kivévén azt, hogy ez országok nyelveit rendkívül gyorsan elsajátította. 1851 végén Amerikába ment, hol még napszámos munkát is végzett, hogy életét fentarthassa. Majd különösen az indiánokra vonatkozó tanulmányainak közzétételével s a természettudományokban szerzett ismereteivel annyira magára vonta a figyelmet, hogy tudományos megbízásokat nyert, majd pedig mexikói konzullá lett, hol a spanyol nyelvet is elsajátította. Idők folytán itthon is magára és működésére vonta a figyelmet annyira, hogy a magyar tud. akadémia is tagjává választotta. 1869-ben hazatérvén, a kormány megbízásából tagjává lett a föld körülhajózására kiküldött osztrákmagyar expedicziónak, miközben különösen sikerült föld- és néprajzi tanulmányokat végzett déli Ázsia nagy szigetein. Ez útjáról becses gyűjteményeket hozott a Nemzeti Múzeum számára, melyben aztán a néprajzi osztály igazgató őrévé lett. Ez állásának viselése közben élénk részt vett a földrajzi és természettudományi társaságok munkásságában. Koronkénti fölolvasásait nagy közönség látogatta. Irodalmi munkái közül fölemlítjük a következőket: «Leveleim Éjszak-Amerikából» (1858), «Utazás Kalifornia déli részében» (1860), «A természettudományok általános haladása (1874). A rendkívül megedzett embert a mult nyáron idegbaj támadta meg. Neje és unokaöccse, Xántus Bálint mindent elkövettek egészsége helyreállítására, de sikertelenül. Fél esztendőnél tovább tartott betegeskedése annyira földúlta a ÜNNEPI ELŐADÁS. Blaas Jenő festménye. — A «Vasárnapi Újság» mai számának képmelléklete. — Századok óta festők és szobrászok tömegesen látogatják a szép Itáliát. A művészetek e klasszikus földje minden tekintetben bő anyagot nyújt a tanulmányozó művésznek. Festői népe s az olasz élet játszi, könnyed természete némely művészt annyira lebilincsel, hogy megtelepedve ez áldott égalj alatt, az ottani népélet ábrázolását tekinti egyetlen feladatának. Blaas Jenő is e művészek közé tartozik, s bár szülei németek voltak, de ő Velenczében született s gyermekéveit is ott töltvén el, jó részt olasznak tekinthető. Atyja, Blaas Károly, a velenczei képzőművészeti akadémia igazgatója volt, mely állását a politikai körülmények változása folytán 1866-ban hagyta el. Jenő fia hű maradt Velenczéhez, s a néki oly kedvessé vált olasz nép élete valódi kincses bányája lett ecsetének. Kecses leányzókat séta közben, szerelmes párokat, tereferélő munkásnőket s a velenczei élet szűkebb körben, de gazdag változatossággal jelentkező typusait élénk színezettel, gondos kivitelben s a jellemek szorgos tanulmányozásával festette. Kiállításainkon is gyakran láttuk e nembeli műveit, néhány közülök a fővárosi műbarátok birtokában is található. Úgy a berlini, mint a bécsi nemzetközi műkiállításon figyelmet keltett, s a műbarátok érdeklődését különösen magára vonta legutóbbi nagyobb méretű alkotása az «Ünnepi előadás». Valamelyik régi «Palazzo» árnyas udvarán föl van állítva a kicsiny bódé, mely a népszerű «polnichek» játékának szintere. Zajongva, nevetve, jó kedvvel s feszült várakozással gyülekezik a nézők serege. Nyájasan üdvözlik egymást s az apró barna és szőke lánykák zsibongva fészkelődnek, míg alkalmas helyekre juthatnak. Az«impressario»—ezúttal egy szegény, beteges barna asszony, óvatosan szedi be a belépti díjakat s épen egy nagyobb pénzt váltott a kis öccsével érkezett leánykának. Középen vidám gyermeksereg türelmetlenül szarongva tekint a leeresztett függönyre, mely mögül a főszereplő kidugta elmaradhatatlan husángját, mint egyetlen s legegyszerűbb «deus ex machiná»-ját a drámai igazságszolgáltatásnak. Kabátját panyókára vetve félkönyökével a falnak támaszkodik egy mélázó legény, őt kevésbbé érdekli a «nagy dráma», inkább két leányzót figyel erősen, kik csevegve vegyülnek a nézők csoportjába. A «szép Ninetták», a «kedves Julietták» s a kis «bambinók», a szemfüles gammok, egytől-egyig mesteri ecsettel vannak a vászonra varázsolva. Szinte halljuk a zsongást, súgást-búgást és a jókedvű nevetést, mely ki-kihangzik az élénk csoportból, s e rózsás arczok, nevető szemek varázshatása a boldog gyermekkor gondtalanságát idézi vissza emlékünkbe. A színezés kellemes, s élénksége daczára is a legteljesebb összhang uralkodik benne. Az alakok természetesen s könnyedén vannak csoportosítva ; az egyes alakok megjelenésében s mozdulataiban a közmondásos olasz «graciositás» lebegett lépten-nyomon a művész szemei előtt. A rajz szabatossága s a kivitel tökéletessége oly mesternél, mint Blaas Jenő, úgy hiszszük, nem szorul dicséretre. S amily kedvesen látott vendége ez eredeti festmény a nagy nemzetközi műtárlatoknak, reméljük, oly szíves fogadtatásra talál e kitűnő másolat a «Vasárnapi Újság» olvasó közönsége előtt is, mint az 1894-iki évfolyam második félévi melléklete. KACZIÁNY ÖDÖN. Gróf Bánffy Miklós. Báró Simonyi Lajos. Xántus János. A DIVAT DECZEMBERBEN. A deczember nálunk a színházakra nézve a fő sas-SOD, s ez a színház-látogatás újabb időben ismét gondosabb, úgyszólván fél-dísz öltözetet követel; az utolsó évek csúnya divatja: gyapjú ruhában menni a színházba, mindinkább eltűnőben van. Leginkább