Vasárnapi Ujság – 1897
1897-02-14 / 7. szám - Illyés Bálint: A két turul 98. oldal / Költemények
7. SZÁM. 1897. 44. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG városnak. Elöl egy nautch-leány megy, pénzt szórva a népség közé; ezt zenészek követik, akik óriási zajt ütnek mindenféle dobokon, trombitákon és más lármázó hangszereken. Egy gyaloghintóban, vagy a nagyon tehetőseknél, gazdagon feldíszített lovon, vagy elefánton ülve a vőlegény következik fényes öltözetben. Egy zárt gyaloghintóban pedig a menyasszony rejtőzik. Hintókban, lovakon, vagy elefántokon kísérik a rokonok is a nászpárt, végre a nászajándékokat vivő emberek zárják be a menetet. Az ajándékok közt virágok, gyümölcsök és mindenféle ábrák, melyek a házasságból eredendő jóllétet jelképezik, szerepelnek leginkább. A körmenetet mindenféle dinom-dánom és eszemiszom követi. Fejedelmi udvaroknál, főleg a dúsgazdag návábok, rádzsák és maharadzsák fényűző székhelyein igazán hetedhét országra szóló ünnepélyeket rendeznek ily alkalmakkor Indiai és európai fogadások, körmenetek, vadászatok, mindenféle állatoknak párviadala — a kakastól kezdve az e czélból feldühösített és megrészegített elefántokig, birkózások, — egy szóval se vége, se hossza a látványos és költséges mulatságoknak. Mily nagy mértéket ölthetnek ezek, mutathatja az a tény, hogy egy barodai király lakodalma, melynek programmján a többi közt szerepelt Mr. Blondin, a híres kötéltánczos is, akit külön ez alkalomra hittak át Amerikából, közel 2 millió forintot nyelt el. Elmaradhatatlan kelléke ily lakodalmas vigalmaknak, mint általában minden indiai mulatságnak a nautch-leányok, vagy bajadérok — ahogy őket a portugál bailadeira (tánczosnő) szót elrontva Európában általánosabban nevezik — tánczai és előadásai. Az előkelő hindu maga nem tánczol és nem énekel. De azért ezen foglalkozásokat ép úgy kedveli, mint amennyire méltóságán alulinak tekinti, és e fölfogásban egyezik minden keleti nép (japáni, khinai és maláj) szokásaival. A dal és táncz művészeteit csak arra hivatott tánczosnők gyakorolják. Az indiai tánczosnők, a nauthok, külön kasztot alkotnak, mely könnyű vérűsége miatt a mily keresett és szükséges, épen oly megvetett osztály is. A mily alacsony a társadalmi állásuk, oly nagy a jóllét, a melyre közülök legalább a kedveltebbek eljutnak. A «Maidán »-on (egy terjedelmes szabad térség Kalkuttában a Ganges partján, kertekkel, játszóhelyekkel, fasoros utakkal) esténként egy elegáns fogat volt az általános figyelem tárgya: gyönyörű lovak, pompásan öltöztetett szolgák a bakon és hátul; a hintóban egy bajadér ült, akinek az volt a becsvágya, hogy túltegyen a legelőkelőbb angol lady fogatján is. Módja volt hozzá, mert a hinduk oly nagyra tartják a nautchok művészetét, hogy a híresebbeket 1000 rúpiával (1 rupia,70 kr. o. é.) fizetik esténként. A walesi herczeg indiai utazása alkalmával egy benszülött fejedelem által tiszteletére rendezett ünnepélyen a tánczoló nautch-lányt 100,000 rúpia jutalomdíjban részesíté, hogy bőkezűségével, rangjának megfelelőleg, még a dúsgazdag radzsákon is túltegyen. Társaimnak kicsinylő nézete, mely különben megegyezett a legtöbb európai utazó leírásával, ekkép ellentétben állott a nagyrabecsülés ezen tényeivel, melyek minden túlzás mellett sem lehettek minden alap nélküliek. Kíváncsiságom tehát fel volt fokozva, hogy megtudjam az igazságot, mely, gondolom, középütt lesz. Egy folyosón át, ahol már sok kíváncsi, tarka népség ácsorgott, a ház udvarára jutottunk. Bejáratánál Babullam Lali Lett, a ház ura fogadott bennünket, egy tekintélyes külsejű férfi, aki mint a bábuk többnyire, egyszerű fehér vászon lepelbe volt öltözve, turbán nélkül. A keleti embernek alázatossággal párosult előkelőségével üdvözölt bennünket: örömét nyilvánítá, hogy megjelentünk és az első széksorban jelölt ki számunkra ülőhelyeket. Igazi keleti életkoj vett körül bennünket. Az egyébkor bizonyára piszkos és dísztelen, de tágas és oszlopsortól övezett udvar díszcsarnokká volt átalakítva. Mennyezetéül egy boltozatos, színes sávokból összetett sátor szolgált. Az oszlopok és falak tetőrészeit lomb- és virágfüzérek futották körül hullámzatos ívvonalakban. Gazdag kárpitozás díszíté a falakat. A közbenső porondos tért székek és padok sorai vevék körül, egyik oldalon nyílást hagyva bejáratni, ezzel átellenben pedig egy magas emelvény ékelődött közéjök. Alig lehetett volna tarkább vegyületű és színezetű társaságot képzelni, mint az itt egybegyűlt vendégek és nézők serege. Néhány európain kivül mind hinduk voltak, de ahány, annyiféle. Az indiai típusok, bőrszínek és ruházatok változatos egyvelege volt ez. Az első sorokban az előkelőbbek, a főbb kasztok tagjai ültek; világosbarna arczszínük, értelmes, szabályos arczvonásaik, ildomos magaviseletük és nem egynek drága selyemszövetekből készült ruházata, arannyal kiszínezett turbánja, vagy sipkája, ragyogó ékszereik legalább mind előkelő voltukra vallottak. Egy fiatal «szirdar» (hindu nemes), aki mellettem ült, leginkább magára vonta figyelmemet. Deli alakját pompás öltözék, fejét drágakövekkel kirakott turbán födé. Határozott arczéle, fekete szemei, haja és bajusza a délolasz típusra emlékeztettek; tekintete,magatartása nyugodt, előkelő volt. Hátrább az alsóbb kasztokhoz tartozók ültek; leghátul pedig piszkos fehér rongyokba öltözött kulik tolongtak. A vőlegény, az ünnepelt személyiség, egy alig 11 éves ifjú, az emelvényen felállított magas, aranyozott trónon ülve élvezé a földi dicsőség késeit és kínjait. A nehéz sötétkék selyem, melyből öltözéke készült, valamint kunkorodó orrú sarui egészen át voltak szőve aranynyal, s kihímezve apró drágakövekkel. Bíborvörös turbánját gyémántdiadém diszíté. Szemkápráztató csillogás ömlött el az alakon. Mint valami mesebeli herczeg, kit Seherezáde pazar képzelete szült, úgy tünt föl előttem. De az ifjú vőlegény arczából nyoma sem látszott ki a boldogságnak; hideg, unatkozó egykedvűség tükröződött róla. Szemei reménytelenül a messzeségbe látszottak tekinteni, mintha azt akarták volna kifejezni, hogy: «hát már soha sem lesz vége ennek a sok hűhónak, a mit nekem mind végig kell néznem». A vőlegény mögött zöldes, áttetsző lepellel el volt különítve a tér egy része; szakavatottak mondák, hogy mögötte a menyasszony s a nők rejtőznek, látva mindent, de nem láttatva senkitől; így hozza ezt magával az előkelő hinduk szokása. Egyszerre kongó, csörrenő és visító hangok zavartak föl elmélkedéseimből és vonták figyelmemet a vőlegényről a nézőtérre, ahol négy férfi-zenésztől követve megjelent a nautch-leány. Szabályos, finom metszésű vonások; kifejezésük nyugodt, szenvedélytelen; csak nagy fekete szemeiből sugárzik valami ingerlő csáb. Fénylő fekete haja simán volt hátra fésülve és ott egy egyszerű csomóba kötve. Átszőtt aranyszálakból állott a haj dísze. Fülei egészen el voltak födve gyöngyökkel kirakott ékítményekkel. Egyik orrczimpáján ezüstkarika volt áthúzva, rajta szintén apró gyöngyök. A nyakától a melléig rövid kabátka simult rá ; a csípőjétől le a lába fejéig pompás, arannyal gazdagon kihímzett szövetek voltak shawlszerűen a teste körül kerítve; a fejéről a fátyolszerű «szári» lengett alá, melynek végét a jobb kezében tartotta. A gyomra tája fedetlen volt, valószínűleg hogy a derekának mozgásai szabadabbak legyenek. Nyaka, karjai és kézcsuklói, ujjai, még lábaujjai is ékszerekkel voltak díszítve ; bokáit apró csöngettyűk vették körül, melyek minden mozdulatnál csöngtek-kongtak. A zenészek egyike egy hordóalakú dobot emelt, melynek mind a két feneke be volt vonva bőrrel és a zenész két tenyere által ütve tompa hangot adott. Más kettő egy-egy hegedűféle, sok húrú hangszert nyeggetett, a negyedik pedig csengő ércztányérokat vert egymáshoz. Ilyen hangszerek zenéje kezdte meg az előadást. A nautch-leány egy kecses mozdulattal :,h.n í CbVL INDLVI TÁNCZOSNŐ. Vom^mint' NAUTCH-LEÁNYOK ÉS ZENÉSZEK.