Vasárnapi Ujság – 1897
1897-02-14 / 7. szám - A Kisfaludy-társaság gyűlése 106. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
106 Mensdorff Klotilddal, akit a bécsi jég legbiztosabb korcsolyázójának tartott. «Ha egykor férjét ilyen biztosan fogja vezetni a boldogság utain, akkor már élve eljut a paradicsomba». Tréfálkozott vele gyakran a főherczeg. Ránk nézve nagyon érdekes az is, hogy Clo-Clo grófnőt a bécsi szalonokban kurucz lánynak is hívták, még pedig azért, mert a magyar ügyeknek ő volt rendesen a leglelkesebb védője. Valamelyik öreg grófné meg is jósolta neki, hogy magyar embernek lesz a felesége, ami íme be is teljesedett. És mind amellett, hogy igazi nagyvilági hölgy, őszintén tud érdeklődni az egyszerű élet ügyei és bajai iránt. Igen nemes, jó szíve van. Házi szegényei, valamint szolgaszemélyzete nem tudnak eleget beszélni jóságáról. Nagylelkűségét szépen jellemzi a következő történetke. Egyszer egy igen szegény, s nagyon öreg munkásasszony panaszolkodott egy másik, szintén szegény asszonynak, hogy már mindenfelé folyamodott segélyért, de sehonnan sem tud annyit kapni, hogy legalább élete utolsó napjaiban ne fázzék és ne éhezzék. — Gegens's zur guten Comtesserl, — wissen's, am Minoritenplatz, — válaszolt neki az asszony a maga lerchenfeldi szójárásával, — de wern Ihne scho' hölfen. (Menjen el a jó grófnőcskéhez, tudja, oda a Minorita-térre; ott segíteni fognak rajta). Az öreg asszony szót fogadott, s Mensdorff kisasszony nemcsak bőven megajándékozta, hanem azt is kijárta, hogy bevették a bécsi szegények házába, noha nem bécsi születésű volt. Új hazájában magyaros őszinteséggel, szíves barátsággal várják Mensdorff Klotild grófnőt, aki bizonyára csakhamar olyan népszerű itthon is, mint volt az osztrák fővárosban. lesz Vajk. VAJDA JÁNOS TISZTELŐIHEZ. Vajda János hamvait akarjuk emlékkővel megjelölni. Ne álljon az a sir elhagyottan odakünn a temetőben. A kik szerettük, tiszteltük a költőt s költészetében egy nagy szellem megnyilatkozásait látjuk: tartsuk kegyeletes kötelességünknek megvédni őt attól a feledéstől, mely egyértelmű volna a hálátlansággal. Álljunk össze, számra talán kevés, de annál lelkesebb hívei s porló hamvai fölött rakjuk maradandó emlékké szeretetünk és kegyeletünk filléreit. Hadd legyen oly sírköve, melynek minden parányát benső részvét, igaz elismerés teszi méltóvá az ő nemes emlékezetéhez. Budapest, 1897 február 10. Jókai Mór Beöthy Zsolt Falk Miksa Szüry Dénes Mikszáth Kálmán Endrődi Sándor Rákosi Jenő Nagy Miklós Vadnai Károly Kisbaar Kiss Ferencz Bartók Lajos Szana Tamás Berczik Árpád Kenedi Géza herczeg Ferencz Ábrányi Emil Kozma Andor Hegedűs István Ágai Adolf Kazár Emil Hákosi Viktor Palágyi Lajos Vargha t Gyula Somló Sándor Flinori Thewrewk Emil Négyesi László. * A «Vasárnapi Újság» melegen ajánlja e felhívást tisztelt olvasói figyelmébe annyival is inkább, mert elhunyt költőnk huszonöt évig volt lapunknak állandó munkatársa. A gyűjtést ezennel megnyitjuk a következő adományokkal: A «Vasárnapi Újság» szerkesztője 120 frt, Szüry Dénes 10 frt, Beöthy Zsolt 5 frt, Király Pál 2 frt, Kazár Emil 2 frt, Molecz Károly 2 frt. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 1. SZÁM. 181. 44. 1ÍVFOLYA 11. A KISFALUDY-TÁRSASÁG GYÜLÉSE. Ünnepélyes közgyűlését febr. 7-ikén tartotta a Kisfaludy-Társaság az akadémia dísztermében. Ötvenedik ünnepélyes közgyűlése volt ez a társaságnak, mely minden évben a Kisfaludy Károly születésére következő vasárnap üli meg annak emlékezetét, kinek nevét viseli. Az egész terem, a földszintje és karzata szorongásig megtelt. Az elnöki asztalnál Gyulai Pál elnök, Szász Károly alelnök, Beöthy Zsolt titkár és Vargha Gyula másodtitkár ültek. Gyulai Pál tíz órakor nyitotta meg az ülést, nagyobb elnöki beszéddel, melyben a költői és szépprózai nyelv fejlődéséről elmélkedett. Költői és szépprózai nyelvünket Kazinczy emelte kii sülyedtségéből, felkeltve a stílérzéket és sürgetve a művészi irányt. Kazinczy, az ó- és újkor remekeire hivatkozva, követelte a tárgyszerű előadást s egyszersmind maga jó példával ment elöl eredeti és fordított műveiben. Tulajdonképen csak azért fordított, hogy példát adjon a különböző stílfajokra. De az akkori irodalmi nyelv szegény volt és sok idegen szóval kevert. E mellett a szókötés mind erőtlenebbé vált s elvesztette a csin és fordulatosság bájait. Kazinczy, hogy bővítse a nyelvet és emelje a költői szólamot, régi szókat elevenített fel, tájszókat általánosított, új szókat alkotott és új szókötési formákat és szólásmódokat kísérlett meg. így alakult meg újabb költői nyelvünk és szépprózánk. A fölelevenített régi s mindinkább meghonosodó új szók nemcsak bővítették nyelvünket, hanem új színt kölcsönöztek a költői szótannak. A tárgyszerű előadás mindinkább utat tört s a műfajok természetéhez alkalmazkodott. Költői nyelvünk valóban művészi lan. Vörösmarty híve volt Kazinczy művészi irányának és nyelvújításának, de a magyar nyelv és saját költői géniusza sugalmai szerint. Mintegy összeolvasztotta a régi és megújított nyelvet. Különösen átvitt értelmű kifejezésekben gazdagította költői nyelvünket. Vörösmarty megalapította, sőt a nemzeti szellem melegen újjászülte Kazinczy törekvéseit. Ezóta a nemzeti elem kerekedett felül költői nyelvünkben. Petőfi és Arany, kik Vörösmarty után léptek föl, ez irányt fejlesztették. Petőfi többet merített a nép nyelvéből, egyszersmind az egyszerűségre adott példát. Mintegy fejlődésbe indítja a népi elemet, mindig művészettel párosítva. Arany az ő példáján lelkesült, de nemcsak a nép nyelvéből merített, hanem a régi nyelvből is. A három nagy költő nyelve természetesen hatott szépprózánkra is, mert ez mindig a költészettől nyer ösztönt és ihletet. A szépprózában is nyelvi tekintetben jeles műveket mutathatunk föl, kivált a szónoklat és elbeszélés műfajában, de nem emelkedett a fejlődés oly fokára, mint költői nyelvünk. Költők és írók már kevés új szót alkottak, a régibbeket is megválogatva használták, s igy a nyelvújítás tulságai inkább csak a tudomány, hivatalok és hírlapok nyelvében mutatkozott. Ezen azért a mozgalom, melyet a hetvenes években ujabb nyelvészeink indítottak meg s a neológia ellenében, mint uj orthológiát állapítottak meg, kevés hatással volt mind a költői nyelvre, mind a szépprózára. A költők és szépprózaírók azt hitték, elég, ha lerázták a neológia bilincsét, s nincs ok, melyért fölvegyék az orthologiáét. Valóban az új orthológiának épen úgy megvannak a maga túlságai, mint a régi neológiának elméletben és gyakorlatban egyaránt. Új orthológiának hirdették, hogy a nyelv természeti termék, melyhez az író keze nem nyúlhat, pedig a nyelv történeti termék is, sőt még a konvencziónak is van benne része. Elvetendőnek tartották a neológia minden oly szavát, amely nem elég szabatos analógia utján származott, noha ilyeneket találunk a népnyelvben is. De ha állanának is uj orthológiaink merev elméletei, ha valamely szó napirenden egy század óta él, legjobb íróink használják és szükség van reá, már létjogot nyer a nyelvben s ez igy van más irodalmakban is. Nem az a baja költői nyelvünknek és szépprózánknak, hogy nem esküdött az orthológia zászlója alá, hanem, hogy kezd megfeledkezni Kazinczy nyelvi aesthetikájáról, mely szerint a stílnek tárgyszerűnek kell lenni, alkalmazkodni a különböző műfajok jellemző sajátságaihoz, ami az egyik műfajban jó lehet, a másikban hiba, de legnagyobb hiba ugyanazon stíl minden műfajban. Arany már a hatvanas években megjegyezte, hogy a dal hangját átvisszük a lyra egyéb fajaira, hol más hang, más diszitmény, más nyelv kívántatnék, sőt átvisszük az eposba, drámába, hol az által gondolunk költői színvonalra emelkedni, ha fokonkint a dal hangját, nyelvét és mellékes eztezomáit alkalmazzuk. Ritkán birjuk eltalálni az ódai szárnyalás nyelvét, a kellemnek áldozunk, a hol a fenségnek kellene s midőn más műfajban a kellemet akarjuk kifejezni, oda tolakodik egy-egy kirívó jelző, nehézkes szókötés vagy hibás rithmus s megrontja a hangulatot. Új szólamokra és fordulatokra sem igen gondolunk. Különösen drámai nyelvünk nem bírja kifejteni stíljét, a legtöbbször vagy lírai szónokias ömledezés, vagy nehézkes próza. Szépprózánkban bizonyos haladást vehetni észre. Egyszerűbbé vált, nem oly szónokias, mint régebb. Elvetett sok csinált készítményt, melyet azelőtt kedvelt. E tekintetben követte költői nyelvünket saját eszközeivel. Arra a tárgyszerűségre és különféleségre nem tudott ugyan emelkedni, mint lírai és epikai költészetünk legkitűnőbb művei, de minden esetre természetesebb és egyszerűbb. Azonban hajlik a köznapiság felé s olykor egészen az. Használ annyi idegen szót, melyeknek nagy részét elkerülhetné. Nem törekszik emelkedni, csak követi a közbeszéd, a társalgás nyelvét. Sőt tovább megy, kezdi elfogadni némely hírlap förtelmes helyesírását s az ilyen szót, legyen az görög, latin, német, franczia vagy angol, magyarosan irja. Azt hiszik, hogy igy magyarosabbak, pedig csak elősegítik a kevert nyelv terjedését és gyöngítik a nyelvérzéket. Azonban a köznapiság nemcsak ebben nyilatkozik. A nyelv természete szerint írni, megtartani a szókötés szabályait, minél több népies kifejezést és szólásmódot használni, még nem széppróza. Kazinczy idejében az esztétikai szempont volt a fő, a nyelvtan és a népies magyarosság mellékes ; most ellenkezően a nyelvészkedés és a népies magyarosság a fő. A kritika rendesen azzal dicsér meg valamely könyvet, hogy magyarosan, vagy tősgyökeres magyarsággal van megírva. De azzal nem igen bajlódik, vájjon szépen van-e megírva, vájjon szép próza-e, vájjon alkalmazkodik-e a műfaj sajátságaihoz s azok a népies kifejezések a magok helyén állanak-e ? Lehet valamely kifejezés tősgyökeres magyar, de nem odaillő, ahol a szerző használja, mert nem emeli, sőt megrontja a mű hangulatát, stílusát. Dugonics mennyi közmondást, népies kifejezést halmozott össze, de vájjon szépprózát írt-e s nem illett-e rá Kölcsey szatírája ? Némely író népiesb akar lenni a népnél s épen azt koczkáztatja, a mire talán törekszik, a keresetlen egyszerűséget. Van olyan mű is, melyben különös vegyületben találjuk az idegenszerűséget a magyarossal, amazt akaratlanul, emezt czélzatosan, de művészi öntudat nélkül. Legnehezebb a művészi és magyaros összeolvasztása a széppróza oly részeiben, amelyek meghaladják a nép gondolat- és érzelemkörét, s így a népnyelvből keveset meríthetni. Ez próbálja meg leginkább az író nyelvérzékét és alkotó erejét, hogy a nyelv szellemében új árnyalatú és színezetű szólással győzze le a kifejezés nehézségeit. Itt fenyeget bennünket leggyakrabban az idegenszerűség ösvénye, amelyet oly bajosan tudunk elkerülni. Azonban e jelenségek kirívóbban csak általában véve észlelhetők; egyeseknél megvan a törekvés a a művészi és nemzeti irány összeolvasztására, mely szépprózánkat egyedül emelheti oda, ahová költői nyelvünket nagy költőink emelték. Ez irány erősítése legyen feladatunk annyival inkább, mert szépprózánk némely faja még nincs eléggé kiművelve s uj szépségek kifejtésére számíthatunk. A hosszantartó éljenzéssel fogadott megnyitó beszédet Vargha Gyula másodtitkár jelentése követte a társaság lefolyt évi munkásságról. A szépen írt jelentésből, melyet a közönség élénk tetszéssel fogadott, közöljük azt a részt, mely kegyeletes szavakkal emlékezett meg a társulat halottairól a következőkben : «Közülünk ismét elköltözött egy, ki oly szívesen ült felolvasó-asztalunkhoz, s aggkora daczára oly ifjúi hévvel beszélte el emlékeit a nagy időkből. Degré Alajost a mult év őszén ragadta ki sorainkból a halál; nemcsak az írót gyászoljuk benne, hanem a melegszívű barátot is. Csodálatosan megőrizte kedélye frisseségét, lelke fiatalságát. Őt látva, csaknem fölkiáltott az ember : Oh, boldog márcziusi fiatalság, hát nemcsak azok maradtak örök-ifjak, kik a harczmezőn ontva ki véröket, dicsfénytől sugárzó ifjúi alakban szálltak a halhatatlanság egébe, hanem azok is, kik végig küzdve a hős csatákat, hosszú évtizedek múlva, hetven évvel vállokon, fiatal szívvel járnak közöttünk. Most az ő meleg szivére is hant borult. Legyen neki könnyű a haza földje, melyet oly forrón szeretett. Szomorú kötelességemet e fájdalmas visszaemlékezés még nem meríti ki; más két veszteségről kell még megemlékeznem. A nyár folytán hunyt el gróf Szécsen Antal társunk. A boldogult működésének emlékét egy kötet becses irodalmi és társadalmi tanulmány örökíti társaságunkban. Egy mély és tartalmas lélek megnyilatkozását látjuk e tanulmányokban, melyekben meglepi az olvasót a gondolatok bősége, a jellemzés finomsága, s az egyének és korok lelkébe vetett éles pillantás. Az utóbbi években egy sajnálatos felhő tolakodott gróf Szécsen Antal és a magyar közvélemény közé. Politikai ellentétekből támadt. A Kisfaludy-Társaság azonban távol áll minden politikától. Nekünk, az irodalom embereinek, csak egy hitvallásunk lehet, a magyar nemzetiség szent ügye, s gróf Szécsen Antal, bá