Vasárnapi Ujság – 1897
1897-03-07 / 10. szám - Egy trónvesztett görög király (I. Ottó és az 1862-iki forradalom) 147. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyúak
10. SZÁM. 1897. 44. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. fejezéssel nyilatkozott s ugyanő jellemvonás nyilvánult ama költeményében, mely a szatmármegyei közgyűlés termében hallott beszédek hatása alatt fogamzott agyában az ott akkor túlsúlyban volt konzervatív párt felől. Hát e falak közt hangozának Nagy szavaid a Kölcsey, Ti emberek, nem féltek épen E szent helyet ily nagy mértékben Megszentségteleníteni Petőfi megbotránkozott azon, hogy a konzervatív párt táborában látta a megyei ifjúság nagy részét, amelyhez családi összeköttetéseinél fogva Tray Endre is tartozott, s midőn ez ifjakból többen Szatmáron liskó Ignáczot meglátogatták, talán hogy jeles vendégével Petőfivel is találkozzanak. Sándor kapta magát, és ezeknek háttal fordulva lovagló ülésben egy szék támlájára könyökölt és kinézett az ablakon. Riskót e váratlan jelenet zavarba hozta; a fesztelen látogatók azonban mit sem törődve e szokatlan viselkedéssel, csakhamar eltávoztak. Ezt én utólag Riskótól megtudván, mikor Petőfi később májusban Nagybányára jött és meglátogatott, gyöngéden, vigyázva fölemlítettem különcz magaviseletét az ifjak iránt, kik őt látni óhajtották. Petőfi érdes hangon ezt mondá: «Én, a falusi mészáros fia, a porból a csillagok közé vergődtem fel, ahová egy szatmármegyei nemes ember fia sem.» Hiven idézem a soha el nem felejtett szavakat, melyeknek éle voltakép a szatmári konzervatív párt ellen volt irányozva, amely a szabad eszméket nem akarta elfogadni, s amely párthoz tartoztak a szóban forgó nemes ifjak is. Az október 21-iki megyei tisztújítás idejére Petőfi is eljött Nagy-Károlyba, Szendrey Julia is. Julia meghitt barátnéja Térey Mari atyjának, a gr. Károlyi uradalom jószágigazgatójának házánál volt szállva. Mari megkérte apját, hogy a megyei gyűlések tartama alatt szokásos vendégségre hívja meg a Nagy-Károlyban időző költőt is. Petőfi a meghívást nem fogadta el, de azt meg nem állhatta, hogy Julia előtt ennek okát ne tudassa levélben. Julia helyeslő válaszában többet engedett olvasni a sorok közt az írott szavaknál. Mi, Petőfi és én a városszerte vendégeskedő köz- és magán kortestanyák zajától elvonultan, együtt jól töltöttük az időt. Megbeszéltük a tervet, miképen tudnám Julia arczképét Sándorhoz juttatni? Ez nehézzé vált az inspektori ebédrehivás megtagadása után, mely sok mendemondára adott alkalmat; hanem hát meg kellett ígérnem és az akadály megkerülésére abban állapodtunk meg, hogy előbb lefestem Térey Mari arczképét, azután megyek Erdődre lefesteni a Júliáét. Azt a szülők sem fogják ellenezni, ha a két benső barátnő egymás arczképét kicseréli. Julia képe majd bizalmas úton Pestre érkezik Petőfihez, mielőtt tervezett külföldi útjára indulna. Engem mindkét hölgy emléklapokkal tisztelt meg, s ezeket kedves ereklyeként ifjú korom szép világából megőriztem. Tartalmukat a Petőfi környezetének jellemzésére bemutatom, lm az egyik lap: «Ön tiszteli a művészet istenét, lelke elragadtatásra viszi minden szép szóért, tehát élvezi azon gyönyört, melyet csak ezeknek ösmerete ád; gyönyört, melynek ösmerése keveseknek jutott birtokul, s melynél földön alig lehet nagyobb élvezet. Ezt birtokául tekintve, nem kívánhatok mást, mint ennek megőrzését; mert míg ezekkel bír, addig könnyebben fogja felejteni a világban létező rossznak benyomásait, s könnyebben is fog megbocsátani a vétkeseknek. Jó kivánatom mellé csatlom emlékem, nevem olvasásakor néha látogassa meg önt, mely Térey Mária.» A másik lap: «Szeretni lángolón Hazát és nemzetet. Szent ereklyeként őrizze minden honfi költőnk e lelkéből merített szavait, mutassa meg tettel, hogy nemcsak ismeri, de érzi is e szavakat, s hogy azokat szive minden dobbanása visszhangozza; mert nincs ehhez fogható magas érzet, mely annyira képes lenne a legalacsonyabb port egy félistenné emelni s az embert minden jóra ösztönözni; mert ki igazán szereti hazáját, az imádja istenét is, ki neki e drága hont adás e honra áldását ; szereti embertársait, mint a kegyes Isten teremtményeit. Nincs oly korlátozott helyzet, oly fájdalom s boldogság, mely hazánk iránti hanyagságunkat kimenthetné ; nincs oly csekély semmi, mit jólétéért tenni elmulaszthatnánk. Maradjon ön hű mostani érzelmeihez, úgy segíteni fogja az ég igyekezetét és boldogítani ez öntudattal, hogy hasznos szerető polgára imádott hazánknak. Julia:» Ezt a két lelkes fiatal hölgyet kellett lefestenem. Mindkettőről több ifjú ábrándozott a megyében. Atyám mint megyei táblabíró rendesen eljárt a közgyűlésekre Nagy-Károlyba és jó szemmel nézte, hogy én el-ellátogatok Téreyékhez is, Szendreyékhez is. Ezért szívesen megengedte, hogy mint megyei aljegyző az évnegyedes gyűlésnél korábban elutazzam Erdődre azon atyai hitet táplálva, hogy talán valami kedvesebb emlék vonz engem oda a régi várénál. Másfelől Iliskó barátom mindjárt sejtette, hogy miben sántikálok; mert hogy ő is az erdődi vár felől látta felkelni üdvössége napját, azt egy iróasztalán hevert bús költeményéből vettem észre. (Vége következik.) 147 EGY TRÓNVESZTETT GÖRÖG KIRÁLY. I. Ottó és az 1862-iki forradalom. Az 1821-ben újonnan alakult görög királyság szervezkedéséről s az első görög királynak, bajor Ottónak athénei udvaráról, valamint az ott szövődött politikai és diplomácziai ármányok titkosabb rugóiról, melyek 1862-ben trónválságot idéztek elő, érdekes részleteket beszél el Thouvenel, a negyvenes években franczia követ, nemrégiben megjelent athénei leveleiben. Thouvenel 1845-ben foglalta el athéni állomását mint követségi titkár, s négy év múlva, alig 31 éves korában, már maga váltotta fel az athéni követség élén Piscatoryt oly kollegákkal, mint a száraz, pedáns tudós Prokesch-Osten Ausztria részéről, az orosz Persiani, kiről az a véleménye, hogy meghazudtolta az orosz diplomaták közmondásos ügyességét, s az, akivel legtöbb harczot kelle vívnia, Lyons angol követ. Az a pár sor, mellyel Ottó királyt jellemzi, s nem alkalmas arra, hogy valami magas véleményt támasszon a bajor secundogenitúrává vált görög királyi szék az idő szerinti betöltőjéről. Nehezére esett megőriznie komolyságát az újdonsült király láttára, bemutatója alkalmával, aki, mielőtt üdvözlő szavaira felelni tudott volna, zavarában perczekig nagyokat nyelt. De ilyen volt nagyjában az athéni társadalom is az új királyság első éveiben, operettszerű alakok, vidékies nagyzolás, a kelet és nyugat ellentéteinek végletei. Egy fiatal követségi titkárra nézve mi lehet lesújtóbb, mint az a tudat, hogy egész Athénben nem volt az idő szerint három eladó lány, kinek 30 ezer frank hozománya lett volna. Thouvenel inasa maga is azok közé a lehetetlen alakok közé tartozott, amilyenek csak a kelet és nyugat elválasztó határán fordulhatnak elő. A derék fiú ép akkor bukott el a képviselőválasztásokon, s egyelőre beérte gazdája kabátjának kefélésével, míg a politikai pályán újabb kilátásai nyíltak volna. Az etikett fogalmainak értelmezése a legtágabb keretekben mozgott, ugy hogy p. o. megtörtént, hogy mikor Piscatory követ egy társas lakomán leejtette villáját, az egész társaság fölkelt s odanyújtotta a maga villáját előzékenyen, mig magának újat hozatott. De a mi az igazi kelet hamisítatlan bélyegét rányomta Görögország közállapotaira, az a rablókalandok rendkívüli elharapódzása volt. Nem maradt attól érintetlen maga a rend fentartására hivatott hatóság sem, amit tanúsít a következő eset. Smirnából egyszer két úri hölgy érkezett Athénbe, telerakva feltűnést keltő gyémántokkal és ékszerekkel. Egy éjszaka rablók törtek be lakásaikra. Segélykiáltásukra előjönnek a szomszédok s kiket találnak ott? Rendőröket, kik a legnagyobb nyugalommal gyűrik zsebre az ékszereket — és pedig, mint később bevallották, felebbvalóik utasításából. Szinte felesleges ezek után a kormányzat romlottságát jellemezni, csak a legkezdetlegesebb társadalmi felfogás tűrhette szótlanul, hogy Görögország ügyei vezetésének élén oly férfiak álljanak nem egyszer, mint Christianius Lycurgus miniszter, kit nyíltan hamisítással és gyilkossággal vádoltak, vagy egy más miniszter, 1848-ban, aki előbb máltai kereskedő volt, de mindenkinek tartozván, hogy kibújon hitelezői karmai közül, úgy menekült, hogy egy hajóskapitány barátja, ki véletlenül ép czukrot szállított, egy fűszeres hordóba dugva szöktette meg. Mindezek az állapotok az elfogulatlan szemlélő előtt rég sejthetővé tették az első görög uralkodóház közeli bukását. Thouvenel már 1848-ban világosan látta Ottó király elkerülhetetlen katasztrófáját, mely tizennégy év múlva be is következett. Hiába volt a lomha és habozó bajor királyi herczeg mellett Amália királyné, az oldenburgi nagyherczeg lánya, maga a megtestesült erély és tűz. A királyné, egyike kora legszebb asszonyainak, ki a festői görög viseletben mindenkit elragadott s férje távollétében a régensséget is több ízben vitte, minthogy nem volt gyermeke, már előre igyekezett azon, hogy a görög trónt Ottó halála után az Oldenburg-ház kezeibe játssza. E czélból személyes pártot is tudott magának szerezni. De bár fejlett műizlésének Athén is sokat köszönhetett, Ottó népszerűtlenségét mégsem bírta ellensúlyozni. Annyira nem, hogy 1861-ben maga is majdnem merényletnek esett áldozatul. Egy Dionisios nevű tanuló lovaglás közben rálőtt s kis hija, hogy nem találta. Törökország és Görögország között már a negyvenes évek végén kenyértörésre került dolog, látszólag elég jelentéktelen ügyből kifolyólag. Az történt ugyanis, hogy Ottó király egy tisztje, Czamisz Karatassos, mivel egy alkalommal a törökök elleni összeesküvésbe keveredett volt, nem kapott az athéni török követtől Konstantinápolyba útlevelet. Ennek következménye az lett, hogy Ottó egy nyilvános bálon erős leckéztetésben részesítette az athéni török követet, Musurus bejt. A diplomácziai érintkezésben meglehetősen szokatlan eljárás nagy visszatetszést keltett a portán. Egy török hadihajó jelent meg a görög vizekben, mely a szultánnak azon ultimátumát hozta, hogy a király kérjen bocsánatot a török követtől. De ha Ottó király fellépése túllépte is a nemzetközi illemszabályok korlátait, világos, hogy a szultán óhajának sem lehetett engednie koronája sérelme nélkül. Midőn az óhajtott elégtétel nem következett be, Musurus elhagyta Athént s a porta és Görögország közt megszakadtak a diplomácziai érintkezések. Erős harczi kedv tüzelte a kis görög udvart. Egy pillanatig a háború esélye egy hajszálon látszott függni. Emlegetnek ez időből egy meglehetősen mulatságos jelenetet, mely élesen világítja meg a kis athéni udvar erőlködő nagyzolását. A király és tüzérsége fölött tartott szemlét s megszólít egy tisztet: «Készen vannak-e ágyúink?» — «Igen, felség.»— «Képesek-e útra kelni?» — «Igenis felség, de mindössze csak öt van.» A porta sem tágított s második ultimátuma még szigorúbban hangzott. Ha Musurus elégtételt nem kap, a konstantinápolyi görög követet a török főváros elhagyására kényszerítik. Erre Ottó király szelídebb húrokat kezdett pengetni s Ausztria tanácsára késznek nyilatkozott sajnálkozását a történtek felett kifejezni, de nem Musurus, hanem egy más török követ előtt. De Ausztria támogatásának sem volt eredménye. Törökország hajthatatlan maradt s Metternich-