Vasárnapi Ujság – 1897
1897-08-08 / 32. szám - Köllő Miklós (arczképpel) 523. oldal / Élet- és jellemrajzok
28. SZÁM. 1897. 44. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSÁG. 523 lemez, becsületet hordva, szivében szolgai és önző , nem híve neki! Félszázad alatt, — mintha egy évezrednyire távozott volna tőlünk. Vissza, Árpád seregébe. Mert az ő lelke viharzott át akkor a honfoglalók keblén. Még csak félszázadja, — és már Isten, király, s az országok bírája, a történelem szentesíti a Ti küzdelmeteket, a szent háborút, a Te tollad és kardod munkáját. Az egykori harczon ellenségünk legádázabb barátja, bármily kolosszus, erkölcsi szükségét érzé az engesztelésnek s bölcsen és szívesen, ezeréves államéletünk üdvözléséül: éjszak császárja Rákóczi kardját küldé el a 4 9-iki invázióból fennmaradt népgyülölet gordiusi csomóját kettévágni. Ez is az ő igazolásuk, hogy a magyar államférfiúi bölcseségnek, — melyre századokon át nemcsak magunknak, hanem Európának is szüksége van, — a szabadságharcz nem volt megszakítása, sőt erős kapocs a lánczszemek közt. A szabadságharcz vérbíboru hajnalának köszönjük a béke és jog áldásos napját, — s ennek volt költője Petőfi. Oh, mily találkozás ! Oh, mily találkozás ! A szabadság leigázva mindenütt s a haza megtámadva mindenfelől, kívülről, belülről. «Láncz csörg minden kézen, csupán a magyar kezében cseng a kard.» Petőfi is magyar volt, — és a fiatal katona itt, Erdély bérczei közt borult keblére az ősz vezérnek, a lengyel szabadsághősnek, Bemnek, mint szerető apa és fia, kik nagyon rég nem látták egymást, pedig még sohase látták, és nem látták többé soha. A törékeny alkatú költő és a roncsolt tetemü tábornok eggyéolvadt szivek mérhetlen hősies lángjában. Két villám csókolózása volt ez, melyek aztán sújtottak s elenyésztek. Osztrolenka hőse a távol idegenből kelt át a határbérczeken, hogy a nemzetszabadság nevében összeforrva a testvérrel, legdicsőségesebb vezére legyen a magyar szabadságharcznak. S az Alföld költője a bérczek közt ő érte zendité meg lantját a legszebben, •— ez is legszebb verse volt neki, — határtalan gyöngédséggel szól a vízaknai csata után a nem rettenthető vén hősről, kit csak sebei tartottak életben s tagonkint kellett lovára ültetni. E vers minden sora forró könyektől nedves csókokat lehel az ősz bajnok összetört tagjaira s a költő daczos szeme hűséges alázattal csügg vezére lángeszű tekintetén. Oh Bem, vitéz vezérem, Dicső tábornokom! Lelked nagyságát könnyes Szemekkel bámulom! S ha volna ember, kit mint Istent imádanék: Meghajlanék előtted Térdem, meghajlanék . . . Mint az argonauta hősök, Castor és Pollux, ugy egyesültek a harczban, hogy mint csillagpár ragyogjanak együtt az égen. Oh, s mily találkozás ! Te hoztál össze minket! Nem is tudja úgy egyesíteni a nemzet fiait senki, mint Te ! A testvérek, magyar és székely, érted jöttek ide, ki az alföldi síkról, hol születtél, szintén e hegyek közé jöttél — meghalni. A nagy Magyarországé levén bölcsőd, sírod a kis Erdélyélőn, hogy e szent hamvakkal még egységesebbé tedd az egy hazát, benső kapcsa légy uniónknak a nemzeti fejedelmek földével, a Báthoriak, Bethlenek, Bocskaiak, Rákócziak birodalmával! Eljött hozzád a magyar, kihez így szólsz: s a székely, kihez előre, székelyek ! a mint Te iád, «Talpra magyar, hí a haza igy szólsz: «Nem mondom én előre mentek ugy is, hős fiuk !» Az idő bérczei, a századok, örökre zengeni fogják neved. Mi azt akartuk megtudni : itt, Erdély e bérczei visszhangozzák-e még egy félszázadév nagy és dicső eseményeit, Bem ágyúdörgését, Petőfi tárogatóját, a magyar hősök elszánt rohanását a szabadságért, melynek azok is hasznát veszik, a kik ellene voltak ? És egymást végre átölelve kiáltjuk : «Nem igaz, hogy a magyar testvértelen !» A róna sasai, a magyarok, itt találják a bérczi sasokat, a székelyt. De oh költő, halhatatlan, győzhetlen véreink oda fön vannak körötted, az istenek honában. Az ős hunnok járnak fönn, a havas Hargitán viharozva, a felhős Detonátán mennydörögve s a zimankós Nemere szárnyain lezúgva. S a Te lelked is itt lelkesít, suttogva és harsogva, ki elbűvölvén, édes testvéreinkké tetted az angol, franczia, német Géniuszt, a magyar nemzetet pedig büszkévé műveidre, mint az angol Shakespere-re, az olasz Dantére, a görög Homérra, a német Goethére. És ismételhetjük, hogy a világ birodalmán a három legnagyobb szellem triumvirátusa osztozik : Shakespere szilárd erejéé a föld. Dante mély lelkéé a tenger s a te szárnyaidé a lég, az ég, a végtelenség, a dal és szerelem és szabadság világa! Csak alig ötven éve a dicső 48-nak, — soh, mily viszontlátás! A szászlakta földön állva fönn, viszontlátod érczszemeiddel Székelyföldön magasló érczalakját Bemnek, vitéz vezérednek, dicső tábornokodnak ! Viszontlátod a székelyt és magyart együtt a békében, s látod a Szabadságot a magyar hazán. Többet is fogsz Te látni még! Lehetetlen, hogy az idők istene megtagadja a véreddel öntözött földtül az áldást, hogy rajta e hon minden gyermekének testvérisége felviruljon ! Tekints, segesvári őrszem, Budavár felé ; népfia honvéd és költő itt a határvárnál, ints üdvözletet karddal a népfia honvédnek a fényes királyi várlaknál. Az első győzelmet az képviseli Buda várfokán, az utolsó, örök diadalt Te itt, Segesvár ormán. A királyt és nemzetet őrzitek ti kelettől nyugatig, s legjobb határőr vagy Te költő, ki dicsőségünk határkövét édes, hatalmas, bűvös erőddel kiterjeszted a világ végéig ! Nem vagy Te lenn a földben soha; itt vagy helyeden fönn, ahonnan beszélhetsz Bemmel Aleppo felé, Rákóczival Rodostó felé és Attilával a csillagok felé ! Ez a hely, ez a társaság való Neked, hol fényes homlokod körül villámok játszadoznak és lelked elmereng a téli orkánok vad süvöltözésén. •— de lenn a nemzet új tavasza virul mosolyogva, viharnak feldúlhatlanul. Majd tudod Te, mikor rántsd ki kardod és kiáltsd ég földrázó riadással: «Talpra magyar, hí a haza!» Hulljon le a lepel szobrodról! KOLLO MIKLÓS: Sok időn át emlék és minden dísz nélkül állott a segesvár—fehéregyházai csatatéren elhullott honvédek hamvait takaró közös sirhalom, csak az arra vándorló székely utas vetett reá kegyeletből egy-egy követ. Most azonban már diszes emlék áll fölötte, egy magas kőoszlop, melynek gömbben végződő tetején egy bronzból öntött, kiterjesztett szárnyú turulmadár lebeg, szájában egy meztelen kardot szorítva. Több honvédsír is van a téren itt-ott, de ez a legnagyobb, melyben mintegy másfélszáz névtelen hős porlad s közöttük minden valószínűség szerint Petőfi Sándor is. Így ez az emlékoszlop többi hős társa mellett ő neki is szól. De egészen csak őt illeti az az álló szobor, mely a közeli Segesvár egyik bástyafokán, a megyeház elött áll s melyet amazzal egy napon lepleztek le. Ez a szobor szürke gránittalapzaton, harczias tartásban, katona köpenyben, mely festői redőkben omlik alá, ábrázolja Petőfi Sándort. Az alak egyik lábával előre lép, jobbját magasra emeli, míg baljában hüvelyben levő kardját tartja. Az arcza belső hévtől átszellemült; szemei szinte villámokat szórnak; az egész alak mintegy megelevenedni látszik és egy harczba, vészbe rohanó hősként tűnik föl a szemlélő előtt. A szobor talapzatának két oldalán egy-egy ércztábla van, a melyekre tíz nyelven vésték be a költőnek ezt az ismeretes jelmondatát: «Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem, Szerelemért feláldozom az életet, Szabadságért feláldozom szerelmemet.» Az előlapon Petőfi neve alatt cserkoszorúval övezett lant és kard nyugszik. Az egész szobormű igen jó hatású, csak az a kár, hogy a csekély terjedelmű bástyafok igen szűk tér ilyen nagyobb emlékmű számára. Ugy a csatatéri honvédemléket díszítő turulmadarat, mint Petőfinek imént leírt szobrát Költő Miklós mintázta. Petőfi szobra első nagyobb szabású alkotása a fiatal művésznek, ki azonban már eddigi műveivel is nagyobb figyelmet tudott kelteni. Költő e művét azért tarthatjuk művészi értékűnek, mert rá tekintve látható, hogy ő átérezte Petőfi lelkületének a varázsát, Petőfi korának a nagyságát, fényét, melegét és műve által át tudja lehelni a nézőbe is azokat az érzéseket, amelyek az ő lelkét megihlették, mikor Petőfi szobrát készítette. Köllő Miklós székely származású, Gyergyóban, Csomafalván született 1861-ben. Kezdetben iparművésznek készült és a hosszúfalusi műfaragó iskolában tanult, ahol csakhamar feltűnt kiváló ügyessége, szorgalma és a székelyeket általában jellemző szivós kitartása által. Itt kapott kedvet a szobrászathoz. Majd magasabb kiképeztetése végett Münchenbe ment, ahol három esztendőt töltött szorgalmas tanulással. Münchenből hazatérve, a megélhetés gondjai egy időre elvonták a művészettől. Mint műasztalos kereste kenyerét és igy jelent meg az 1885. évi országos kiállításon is, ahol kiállított készítményeit a biráló bizottság éremmel tüntette ki. Ezen siker után Köllő odahagyta szülőföldjét, ahol Münchenből visszatérte óta tartózkodott és Párisba akart menni szobrászati tanulmányai folytatására. Ez a párisi út azonban SEGESVÁRI BÁSTYATORONY. A HALOTT-UTCZA A SEGESVÁRI VÁRBAN.