Vasárnapi Ujság – 1897
1897-08-15 / 33. szám - Segesvár és Petőfi. Id. Gyalokai Lajos emlékirataiból 534. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyúak
534 VASÁRNAPI UJSÁG. 27. SZÁM. 1897. 44. ÉVFOLYAM. már csak néhol van egy-egy árnyas fa, gyepes legelőjén mély barázdákat szántott az esőzések. A baloldalon emelkedő sötét erdő és a vele szomszédos szántóföldek határolják az innen 2000 lépésre nyíló Sárpatak völgyét." E lombos erdő rejtette a Bem fő seregét elővonulásakor, és ennek kiszökellő hegylábain tüzelt 6 ágyúja. A mai szántóföldek országút felé nyúló oldalaiban volt a régi téglavető, a hol gróf Haller Ferencz utoljára látta Petőfit d. u. 3—4 óra tájban. Itt lephette őt meg valahol a sásos mocsár között, az alig 1000 lépésnyire oldalt fekvő Fehéregyháza hídja felől előtörő odesszai ulánusok csapata. Az ingoványos talaj agyagos szakadékain át igen nehéz lehetett a menekülés azoknak, akik hátulról kapták a támadást. A csatatért lapunk jelen számában ábrázoló képen látható hátsó hegy oldalán állt Bem, mintegy 20 tagból álló kíséretével, figyelemmel kísérve az ellenség minden mozdulatát, maga keresvén, mint kitűnő tüzér, az ágyúk számára a legalkalmasabb állást. Innen parancsolta fel a Fehéregyháza szélén felállított tüzér-üteget az erdős hegyoldalba. Az ellenség nagyobb ereje a jó fedezéket adó s mindent elrejtő erdőben egyre nőtt, különösen mikor a marosvásárhelyi úton váró Engelhardt seregét is az erdei harczba vezényelték, segítségére a lublini zászlóaljaknak. E döntő mozzanatok alatt történt az orosz lovasság átkelése a Küküllőn és oldaltámadása Fehéregyháza falu szélén a sáros, ingoványos talajon álló honvédség ellen. A valóságos mészárlássá fajult harcz szétverte a magyar sereget, mely erejében megtörve menekült, a merre menekülhetett, az égő búzakeresztek között a hegyoldalon és falu alatt, ott körülbelül, ahol ma a közelebb fölavatott honvéd síremlék áll. A tüzérséggel együtt menekült egy darabig Bem is, aki gyakran kérdezősködött Petőfi után. A kifáradt magyar gyalogságot valamennyire elrejtette a falu és a sűrű nádas, amely a Küküllő kiöntéseiben a falu alatt sokaknak adott veszedelmes menedéket. Az égő mezők roppant füstje s az országúton felkavart porfellegek között alig lehetett kivenni, melyik az orosz, melyik a magyar lovasság. Itt, a mai szántóföldek oldalában az erdőszélen esett el hősi viadalban Zeyk Domokos, és itt kellett valahol elvesznie a magyar nemzet büszkeségének, Petőfi Sándornak is. A falu hátsó kijárata széléhez közel folydogáló patak partján valahol menekülhetett Bem a nádasba, ahol késő estig maradt és ahol megtalálta a Kossuth-huszárok kereső bátor csapata, akiket visszafordított a tábornok miatti aggodalom. A szomorú csata után menekült, aki menekülhetett Héjjasfalva irányába, vagy a buni erdős hegyek közé, ahol nem egy sebesültet vertek agyon a fékevesztett oláhok. Este felé járt az idő, mikor visszatértünk e szomorú emlékű helyről. ^ „, Paur Géza. «SEGESVÁR ÉS PETŐFI." — Idősb Gyalokay Lajos emlékiratából. — A fentebbi czimmel írta le Petőfire vonatkozó emlékezéseit id. Gyalokay Lajos, ma a nagyváradi kir. törvényszék elnöke, a ki Petőfit, mint tiszttársát és személyes barátját, saját kocsiján vitte magával Maros-Vásárhelyről a végzetes csata színhelyére, Fehéregyházára, s a ki * Lásd a «V. U.» 31. számát 510. lap. A segesvári csata térképe Oreusz szerint. a legszavahihetőbb élő szemtanúja a Segesvár és Fehéregyháza között vívott gyászos kimenetelű ütközetnek. Id. Gyalokay Lajos, mint alig 22 éves fiatal ügyvéd s Beöthy Ödön biharmegyei főispán titkára, már 1848 nyarán Nagy-Váradra sietett s ott a bihari önkéntes zászlóaljba állt be közembernek. Eleintén a Kiss Ernő parancsnoksága alá került a becskereki táborba; majd Vetter alezredes mellé jutott mint már főhadnagy s ott mint magyar fogalmazó ő készítette a perlaszi ütközetről a hivatalos jelentést. 1849 febr. 5-én Beke József honvédőrnagy vezetése alatt Dévára, onnan pedig két nap múlva az oly nevezetes piskii hídhoz rendeltetett. Február 8-ikán és 9-ikén részt vett abban a dicsőséges ütközetben, mely az egész szabadságharcznak egyik legfényesebb győzelmével végződött s mely után a megsebesült Gyalokayt Bem századossá nevezte ki. A vezér előtt azonban csak febr. 15-én jelent meg először személyesen Medgyesen, hová azért rendeltetett, hogy az alezredessé előlépett és Háromszék főparancsnokává kinevezett Beke mellett hadsegédi szolgálatot teljesítsen s egyszersmind ismert gyújtó szónoki képességével a székelyföldi toborzásnál segítségére legyen. Bem meg volt lepetve Gyalokay fiatalságától s vállát megveregetve kijelenté, hogy tehetségét jó hírének megfelelőleg fogja fölhasználni. Beke főparancsnok mellett mintegy öt hétig működött Háromszéken s a remélt sikerrel. Brassónak márczius 30-án történt elfoglalása után április 1-én Beke alezredest, mint ostromtábor-parancsnokot Gyula Fehérvár alá követte, hol május 12-ig hadsegédi minőségből és irodai teendőkkel való foglalkozáson kívül az ostrom minden küzdelmében és fáradalmaiban részt vett. Ekkor Bem rendeletére a vezér után sietett, kit a Bánátban időközben tett mozdulatai miatt csak május 20-án ért utól a mehádiai fürdőben. Ott Bem másnap maga elé rendelte s mint már ismert jeles fogalmazót a sereg létszámáról és elhelyezéséről szóló kimutatások készítésével bízta meg, s minthogy Gyalokay az első próbát teljes sikerrel állta ki, azon idő óta július végéig, vagyis a fehéregyházai gyászos vereségig ő végezte az ide vágó bizalmi teendőket. Petőfivel még 1847-ben ismerkedett meg Pesten a Pilvax kávéház híres «közvélemény asztalá»-nál, mely nemzeti színű, sugarasan összevarrt posztószeletekből álló takaróval volt beterítve s mely köré naponként seregestől gyűltek jurátusok, fiatal írók, művészek s ügyvédek, kik közt Petőfi, Jókai, Sükei, Korányi, Vasvári, Orlai és Degré «a szellemi aristokratia e táblabirái» voltak a hangadók. Ekkori ismeretségük azonban csak futólagos volt, mert Gyalokaynak csakhamar haza kellett mennie Nagy-Váradra. Másodszor 1849 február 8-án találkoztak Déván Bem előszobájában a vármegyeházán, hol csak vagy egy óra hosszáig lehettek együtt; de ez a kevés idő elég volt nekik, hogy ismeretségük fölújuljon és benső barátsággá szilárduljon. Harmadik és utolsó találkozásuk 1849 július 29-én történt Maros- Vásárhelytt. Erről s az ezt követő eseményekről írja Gyalokay Petőfiről azokat, a miket itt az ő emlékiratából bő kivonatban közlünk: 1849-ik év július 30-án kora reggel parancsolat szerint, Maros-Vásárhelyen vezérünk, Bem szállásánál megjelenvén, ott már mindent becsomagolva, indulásra készen találtunk. Az altábornagy még néhány szóbeli rendeletet adván ki, így szólt hozzám: «Sie werden auch mitkommen». (Ön is velünk jő.) Ekkor mindnyájan elindultunk, hogy az utczán sorba állított kocsikra felüljünk. Midőn saját alkalmatosságomon épen elhelyezkedni akartam, észreveszem Petőfit, ki szemeit a kocsisoron keresőleg végig jártatva és kezével intve egyenesen felém tartott. Hozzám érkezve így szólított meg: «Pajtás, nekem azt mondák, hogy neked magadnak van kocsid, adhatnál-e nekem egy kis helyet?» «Egész örömmel», felelém, s ő be sem várva, hogy neki jobb oldalról helyet csináljak, bal felől a kocsira felpattant s mikor én vele helyet cserélni akartam, tréfás haraggal reám kiáltott: «Ne komédiázz velem, barátom, mert mindjárt itt hagylak.» A kanapé-vitának elintézése után azonnal megindultunk, s Petőfi érdeklődő kérdezésemre válaszolva elbeszélte nekem, hogy ő előtte való nap Egressy Gábor társaságában érkezett Maros-Vásárhelyre, azonnal tisztelkedett az öreg úrnál, ez őt a legmelegebb örömmel fogadta és szokása szerint fiának nevezve felhívta: nem volna-e kedve másnap Segesvár alá menni, hol az oroszoknak egy kis meglepetést és szórakozást akar szerezni? «Persze, — mondá Petőfi, előadását folytatva, — én rögtön vállalkoztam és most meglátom, mikép porozza ki az öreg úr a muszkák czukorszoknyáját.» Ekkor szikrázó gondolatainak röptét követve sebesen hozzám fordult s következő kérdést intézte hozzám: «De hát mondd csak, visz-e most az öreg elég embert és ágyút magával ? Úgy tudom, te vezeted most Bauer helyett a Standesausweisokat.» «Hogy minő haderőnk lesz együtt, mikor a tett helyére érkezünk, — felelem, — azt csak az öreg tudná megmondani, a ki sokszor a legellenkezőbb tájakról húzza össze csapatát; annyit azonban tudok , hogy Maros-Vásárhelyről most nem sokat, legfölebb a Damaszkin hátráló dandárának egy részét viheti magával. A csapatparancsnokok létszámkimutatásai, mióta Brassó és Besztercze felől erősebben szorongatnak bennünket, csak gyéren és nagyon hiányosan érkeznek be.» Azután sok más tárgyról, különösen a magyar nemzet helyzetéről, a szabadságharcnak minő sikerrel várható kimeneteléről, a politikai és katoai téren kiemelkedett állást foglaló férfiakról, az európai diplomácia magatartásáról, reményekről és csalódásokról beszélgettünk, sőt amennyiben egyik-másik napi kérdés és egyikmásik tény vagy egyén megbírálásánál véleményeink eltértek, tüzesen vitatkoztunk is. Az általunk akkor tárgyalt kérdések egymásutánjára, az eszmecsere folyamában használt érvek, okok és vélemények szó szerinti részleteire már nem emlékezem, de a felfogásnak, nézetek és elveknek azon általános iránya, mely a személyekről, intézményekről és dolgokról való ítéletében oly következetesen nyilatkozott, az a tűzijátékszerűleg sziporkázó fénye a gondolatoknak, találó hasonlatoknak és eredeti észrevételeknek, melyekkel csapongó észjárása minden nyilatkozatát megfűszerezte, elevenen él emlékemben. Útközben megkínáltam szivarral. Akkor szivarokat 25 darabot egy papírgöngyölbe csomagolva árulták, melyeknek egyik részén különböző és igen kezdetleges rajzban kivitt kőnyomatú vagy fába metszett képek díszlettek. Azon a göngyösön, melyből Petőfit megkínáltam, egy kurtaszoknyás pásztor vagy kertészleány alakja volt látható «Rózsa szivarok» aláírással. Ez neki feltűnt. «Miért épen Rózsa és miért nem Róza szivarok?» mondás. Kivette tollkését és az «s» betűt kivágta. Jóízűen nevettünk a műtét fölött. Én pedig az egész képet kivágtam, eltettem és mai napig is birtokomban van. Kérdezésem folytán elbeszélte ezután nekem a közvéleményben és irodalomban oly nagy port vert nyakkendő történetét is. Délben Kelementelkén özvegy Simonné úrnőnek ízlésesen berendezett kastélyában állapodtunk meg, hol a vezért és táborkarát a művelt, kedves háziasszony (Ugrón Gábor nagyanyja) igazi magyar vendégszeretettel fogadta. Ebéd után abban a rendben, melyben jöttünk, elindultunk Kelementelkéről és alkonyatkor, minden nevezetesebb incidens nélkül Szitás-most Szé-