Vasárnapi Ujság – 1897
1897-02-14 / 7. szám - Illyés Bálint: A két turul 98. oldal / Költemények
98 Mintegy 100,000 forintra mehet az az összeg, amit Majláth gróf Komáromban töltött ideje alatt egyházi és jótékony czélokra áldozott; csak maga az a diszes iskolaépület, amelyet a hitközség régi iskolája helyett építtetett, közel 40,000 forintjába került. Az új segédpüspöknek kineveztetésekor tett következő szép nyilatkozatát jegyezték föl: «Nem kerestem soha a kitüntetéseket; oda megyek, ahova az Isten akarata hí. Egy a vágyam, hogy ott, ahova rendel, helyt álljak s egyházamnak és hazámnak minden erőmmel, legjobb meggyőződésem szerint hasznára munkálkodhassam.» Cs. A. A KÉT TURUL* (Vonatkozással a beszkidi ezredévi emlék leleplezésére.) Régi ős honából hogy fölkerekede Honkereső kedvvel Álmos hős serege: Harczos apáinknak daliás hadával Fenn a levegőben két szép Turul szárnyal . . . Lengedező szárnya, mintha áldást szórna ; Mintha csak Hadúrnak áldó karja volna, Az lebegne ott fenn, népét védve, áldva! . . . S messzelátó szemmel néz az új hazába. Lenn bajedzett hősök törtetnek előre, S zárt sorokban hölgyek, — kinek lánya, nője : Majd daliás ifjak, kiséretnek adva ; így tör elő Álmos honkereső hadja . . . A beszkidi ormon hogy határhoz értek, Leteszik a fegyvert, leteszik a vértet. És legott Hadúrnak oltárkőt emelve: Felcsap az oltárláng szép pirosló nyelve. Vele száll Hadúrhoz keblekből a hála . . . Áhítattal néznek az égő oltárra . . . S hogy kicsordul vére a hófehér ménnek : Dalos apák ajkán felzendül az ének. Már tűz is elhamvadt ... a dal is elzengett, S a daliák népe mégis ott merengett. Mint a kit lekötve tart varázsigézet . . . . . . Egy a múltba, más meg a jövőbe nézett. Ez alatt a Turul, — magyarok barátja — Hová lett, hová tünt ? ki tudja, ki látja ? Látatlan iramlott el a láthatárral . . . Tán Hadúrhoz szállott hirt vinni hadárul Nagy mese országba ?! Vájjon visszatér-e ? Kérdezgetik egyre . . . II. Rég volt! — ezredéve, Hogy bejött a nemzet a magyar hazába, S összeforrt a hét nagy nemzetségnek ága! Mennyi harczot vívtak ! hány diadalt értek ! Dicsőség fájáról mennyi babért téptek ! S mily sokat szenvedtek ?! Isten a tudója! . . . Szivem elszorul rá . . . nem dalolok róla! . . . Sok baj és viszály közt ím fölért a nemzet Ezredév ormára, — s rajta zászlót lenget: Zászlóját az idén nyert nagy diadalnak . . . S érzi lelkében az új erőt, hatalmat! Ott ragyog arczán a honszeretet fénye, S a szabadság lángja,gyújtva szebb reményre... Büszke, nyilt kebellel néz be a jövőbe . Régi dicsőségét látja abba szőve ! Megnépesül újra Beszkid bérezés orma . . . Jön az új nemzedék zászlók alatt sorba . . . Tán honfoglalásra ? ... Nem ! — az ezredévnek Szentel itt ünnepet . . . emel itt emléket! . . . S ez új oltáránál a honszerelemnek, Megifjodott nyelven új énekek zengnek . . . Mily varázsos ige! . .. . mily bűbájos ének! . . . . . . S mintha megnyílnának kapui az égnek: Lecsap a két Turul, s szárnyait kitárva, kéjelegve néz az ünneplők sorára . . . ** * A Turul a régi magyarok szent madara volt. ** Két Turul (saskesely) megjelenése valóságos tény. I. B. VASÁRNAPI ÚJSÁG. Ott lebeg felettök, ép' mint ezredéve . S eltűnik azonkép' messzeség ködébe ... Se Ilre, sem hamva! . . . De Hadúr szavára, Őrködik felettünk láthatatlan szárnya. És ha látja népét a hazának Visszatér bizonynyal — másik élve: ezredévre! Illyés Bálint. 7. SZÁM. 1897. 4.4.. ÉVFOLYAM. EMLÉKEK KELET-INDIÁBÓL. Irta Reményi Ferencz. IV. Anauth-leány vagy bajadér. Kalkuttában, a szent folyam melletti angolindiai világvárosban egy egész hónapon át tartózkodtunk. Időnk és alkalmunk is volt tehát mélyebb pillantásokat vetni abba a zűrzavaros, ősforrongású világba, melynek neve: India. Elragadó és visszataszító, kápráztató és undorító jelenségek egymást követik ott szünetlenül és átmenet nélkül. Szemeink bámulattal tekintenek ez érthetetlen zűrzavarba, mely mégis unokatestvére az európai műveltségnek. Életmódunk a hajón angolos volt, mely nemcsak az érintett földrészek európai társaságának életmódjához, hanem a forró éghajlathoz is leginkább illett. Este ebédeltünk, azután többnyire fölmentünk a fedélzet hátsó végére, mely egy ágyútorony által a fedélzet többi részétől elkülönítve, csendes magányt biztosított a mozgalmas hajóélet közepette. Ez volt kedvencz helyünk. Elnyúlva kényelmes székeinken, melyeknek sajátságos szerkezete a majdnem vízszintes helyzetben való nyugvást is lehetővé tette, élveztük a nappal tikkasztó hősége után a balzsamos estéki hűvösséget. A fedélzet túlsó részéről, vagy a parton hozzánk egészen közel fekvő «Éden»kertből zenehangok hallatszottak át, felülről az égboltról pedig a csillagok ragyogtak alá, és a kerevet egy mélyedésében a jobb kezünkhöz közel elhelyezett pohárban pezsegve gyöngyözött a jégbehűtött «peg» (ahogy az indiai angol a cognackal, vagy whyskyvel tartalmassá tett szódavizet nevezi). Milyen jól esett így pihenni! Csak az, aki a forró égöv alatt izzadott, tudja igazán, hogy mily édes, mily megérdemlett befejezése a verejtékhullató napnak az ily semmittevés. Felüdül a test és föllendül a szellem. A csillagos ég felé irányzott tekintetet követik a gondolatok, elmerengve a teremtés végtelenségein. S mintha onnét a magasból tekintenénk alá e kis nagy világra: a napközben tett tapasztalások egyesülnek az előbb, a föld más részein nyertekkel, s így, ami magában csak értelmetlen töredék, összefüggő egésszé egyesül . . . Sokszor késő éjféli óra vetett véget többnyire csendes, egy-egy megjegyzés által csak hébe-korba félbeszakított elmélkedéseinknek. Ha ilyenkor váratlanul idegen lépett volna körünkbe,ópiumtól álmodozásba merült khinaiak társaságában, vagy valami buddhista felekezet gyülekezetében vélhette volna magát, mely ilyen helyzetben gyakorolja magát a nirvánán való elmélyedésben. A szokottnál természetesen élénkebb lett a társalgásunk, ha vendégünk került, így egy estén is, mikor konzulátusunk egy tagja időzött nálunk, aki már több év óta élvén Kalkuttában, érdekes tapasztalatainak elbeszélésével élénk társalgást indított. Természetesen helyi és általános indiai dolgokról beszélgettünk. Végre a «babu»-kra került a szó. Ez a név egy számra nézve kicsiny, de műveltsége és törekvéseinek czélja miatt nagy fontosságú osztályát jelenti a bengáli hinduknak, akik magasabb angol iskolákban nyervén kiképzésüket, fölülemelkedtek a hindu előitéletek szellemi korlátain és az európai szellemű, de a hindu nép föllendülésére czélzó haladást képviselik. Az Indiában is szabad sajtó útján különben igen kellemetlenekké tudnak válni az angol-indiai kormányra nézve. Amilyen egyedülálló jelenség ez eddig a hinduk közt, épen oly érdekes és talán nagy következményekkel járó lesz egykor. A babukra fordulván a beszéd, az első tiszt fölemlíté, hogy egy baba meghízta a hajó tisztikarát valami «nautch-partiera», de egy tisztnek sem volt kedve résztvenni benne. Történetesen láttak már ilyesmit Bombayban és nagyon csalatkoztak várakozásaikban. — Mi az ön véleménye a nautch-ról ? — kérdem vendégünkhöz fordulva. — Na, megnézni épen meg lehet egyszer, ha már csak a kissé exotikus jellegű társaság kedvéért is, amely azokon meg szokott jelenni. S mindjárt ajánlkozott is, hogy egy nautoli mulatságra elvezet bennünket. Ez előzékeny ajánlatot természetesen örömmel fogadom. Találkozott még egy másik vállalkozó társ is, és így hárman voltunk. A kevés lelkesedéssel fogadott meghívás tehát gazdára akadt. A meghívókra ez volt írva: «Babu Bam Lali Sett tisztelettel kéri urat, legyen kegyes nála megjelenni egy nautchpartiera, melyet Baustollali-utcza 3. szám alatt lévő házában fivére nősülése alkalmából e hó 6-án (a szóban lévő napon) 9 órakor este fog rendezni.» Minthogy már nagyon közel járt a kilencz óra, öltözködéshez kellett látni. Ismerősünk ugyanis határozottan kijelenti, hogy noha a babu «native» (benszülött), mulatságán csak «evening dress»-ben — ami alatt a frakk és az ahhoz tartozók értetnek, — jelenhetünk meg, mert a hinduk nagyon sokat adnak a külsőségekre. Alig múlt el néhány percz, «evening dress»ben máris elindulhattunk a Baustollah-utcza felé. Hosszabb bolyongás után a benszülöttek városrészein át ráakadtunk a Baustollah-utczára, ahol egy kivűl többszínű mécsekkel kivilágított házban fölismertük a lakodalmas házat. Más szembetűnő jel nem engedte volna sejteni, hogy olyan előkelő, vagy legalább is igen gazdag ember lakik benne, amilyennek a bábut föltételeztük, minthogy európaiakat is meghívott mulatságára. Sem nagysága, sem alakja nem különbözteté meg az épületet a közönséges hindu házaktól. Vezetőnk, kinek e feletti csodálkozásunkat kifejeztük, fölvilágosított bennünket a gazdag hinduk életmódjáról. Eltérve a minden európai nagyvárosban megkülönböztethető ,előkelő negyedekében nyilvánuló jelenségtől, a benszülött előkelőség nem választ külön városrészeket lakhelyéül, legalább Kalkuttában és Bombayban nem. Elszórva laknak a középosztályok között, sőt többnyire külső pompával sem igyekeznek feltűnni. Annál nagyobb azonban a fényűzés, melyet a gazdag hindu családi ünnepek alkalmával kifejteni szokott. Ezek közt — nagy hajlammal bírván a családi szaporaság iránt — a lakodalmak a legnagyobb örömünnepek, különösen ha a családnak valamely férfitagja házasodik, az öröm és vigság a tetőfokát éri el. A hinduk igen fiatalon házasodnak, a vőlegény is többnyire még kiskorú, így tehát atyját, vagy annak híján egy bátyját, vagy valamely tehetősebb férfirokonát illeti a lakodalom rendezésének kötelessége, és nem ritka eset, hogy oly pazar bőkezűséggel teljesítik e kötelességet, hogy tönkre teszik magukat. Napokra terjed az ünnepély. Előbb ünnepélyes körmenetben megmutatják a nászpárt a