Vasárnapi Ujság – 1898
1898-05-15 / 20. szám - Spanyol uralom a Filippini-szigeteken 334. oldal / Általános nép- és országisme
VASÁRNAPI ÚJSÁG. táborra, de nem csillagsátorával, hanem sötét fellegével. Havazott is ezen éjjel, a hó egészen befedte a pihenő hadsereget s most még hidegebb volt, mint e napra virradólag. 20. SZÁM 1898. 45. ÉVFOLYAM. magát védve, minél többet ártson az ellennek, saját életét azonban szükségtelenül ne tegye koczkára. De ez a dogma a 3-ik zászlóaljnál az egész szabadságharcz alatt soha sem tudott gyökeret verni. Ilyen volt ez a zászlóalj s nem volt arra sem eset, hogy akár tiszt, akár közlegény fegyvereken kivűl hadizsákmányul valamire rátette volna a kezét. Egyetlen egyszer történt, Háncsán, hogy Bende, a ki pedig kedvencze volt Damjanichnak, a templomból kihozott s magára vett egy misemondó ruhát, nem azért, hogy értékesítse, hanem csak könnyelmű pajkosságból, ezt Damjanich meglátva, hadi törvényszék elé állította Bendét, s azon megokolással, hogy ő csak a szabadság katonáinak akar vezére lenni, de nem templomi rablóknak, halálra is ítéltette s csak pajtásainak esedezéseire kegyelmezett meg neki. Dalolva s a hazát éltetve ment ez a zászlóalj a tűzbe s dalolva tért vissza a táborba, hol az elesett bajtársak emlékének résztvevő kegyelettel szenteltek egy néhány perczet, egy pár könnyet, elgondolva ilyenkor mindig: hodie tibi, cras mihi. Hogyne szerette volna aztán őket Damjanich ?! Szerette is, s azon kivül, hogy a táborban az estéket rendesen velük töltötte, később is, bármikor találkozott fehér kakastollas honvéddel, nem volt rá eset, hogy meg ne szólítsa s ki ne kérdezze azt, hogy mi járatban van? S mindig barátjának nevezé mindegyiket. Akkor este is kitűnően találta magát Damjanich, ki a társaságban különben is mindig víg, élezes és kedves volt, egymaga képes lévén egész kört mulattatni, a 3-ik zászlóalj és annak tisztikara mellett és között. A fiúk aztán a tábori vacsora után rágyújtottak azokra a nótákra, amelyeket zenekar hiányában harczba menetelkor, vagy az útrakeléskor, avagy a harczból való visszajövetelkor dalolni szoktak, azok után meg azokra a népdalokra, melyeket amazokon kívül a tábori tűznél még dalolgattak; a Rákóczy-indulóra, melylyel a harczba, a csatába mentek, a «Megfújták már a trombitát» kezdetű népdalra, mely Damjanichnak volt a nótája s melyet ezen szavakkal: «Fiuk, az én nótámat!» az útra induláskor sokszor eldaloltatott velük, a mikor aztán a jobb dalosok a csapat élén foglaltak helyet s rázendítették a Damjanich nótáját, melyhez, természetesen minden század, az egész zászlóalj hozzájárult s messze elhangzott a dal. Megfújták már a trombitát, Masíroznak a katonák, Tizenhat esztendős barna kislány, Megyen a honvédek után, Azután arra, a mellyel a diadalmas harczokból visszatérni szoktak: Ezer esztendeje annak, Hogy a magyarok itt laknak, És most mégis el akarják tőle venni, De az Isten, a jó Isten nem engedi. így folyt aztán ez tovább, míg lassanként csöndes lett minden, a sötét éj ráborult a SPANYOL URALOM A FILIPPINI-SZIGETEKEN. A Filippini-szigetcsoport, melynek egyik pontjánál a mostani háború első nagy tengeri csatája végbement, a nagy kiterjedésű, népes és a természet minden áldásaival bőven ellátott gyarmat, melyet a spanyolok 1571 óta bírnak, bár Magellan az Atlanti-óczeánon átkelve, már 1521-ben véletlenül reá bukkant e nagy szigetcsoportra. A több mint 400 szigetből álló csoport területe a magyar korona országainak nagyságával egyenlő. Luzon vagy Manila a csoport legnagyobb szigete akkora, mint Galiczia, Morva és Szilézia együtt, Mindanao pedig akkora, mint Szíria, Karinthia és Kraina összesen. Honkongban az utas azt hallja, hogy Manilla a Filippini-szigetek fővárosa és legnagyobb kikötője, s hogy onnan külföldre sok nyers czukrot, kendert és dohányt szállítanak. Ennél többet alig tudhat meg. Ezelőtt egy évvel — írja egy amerikai utazó — a Zafira gőzösön Hongkongból a Khinai-tengerre indultam. Harmadnapra Luzon, a Filippini-szigetcsoport legnagyobb és legfontosabb szigete tűnt fel a láthatáron és tizenkét óra múlva a manillai öbölbe értünk, melynek víztükrén a világ összes hajóhadai könnyen elférnének. Manila városa lakóinak számát 250,000-re teszik. Maga a város a Pásig folyó partjain terül el, melynek vize az öbölnek a «Laguna del Bay» nevű részébe ömlik. A régi várost ezelőtt kétszáz esztendővel épült vastag falak veszik körül, melyek kapuit még a 40-es évek alatt is éjjelenként mindig bezárták. Az utczákon tolongó tömegben legtöbb a csuhás barát, apácza, katona és khinai munkás, akik a bennszülött lusta félvért már rég kiszorították. A mozgalmas utczák, melyeken sokféle szekér, többé-kevésbbé csinos fogatok s a lóvonatú vasút kocsijai közlekednek, érdekes látványul szolgálnak. A város falain belül rengeteg sok a kolostor, templom, középület és bolt; a kereskedelem és ipar telepei a városon kivül vannak. A falakon túl levő, s «La Luneta» nevű tér egyúttal Manilának a sétatere, hol az előkelő és gazdag társaság estenként gyülekezik. Hetenként háromszor katonai zenekar játszik, s ilyenkor a kormányzó is meg szokott jelenni s ott hintójában néhányszor fel és alá hajtat. A kereskedők és iparosok leginkább a Binondo nevű külvárosban laknak, hol egyúttal az idegen hajózási ügynökök irodái, a bankok s a legnagyobb európai és khinai áruházak, valamint a vámház épülete vannak. A «La Eseolta» nevű fő utcza kövezete kitűnő, világítása fényes, egyszóval ott minden világvárosias szinben tűnik fel. A gyakran előforduló földrengések miatt két emeletesnél magasabb házak alig vannak és ezeket is többnyire fából építik. A talaj nedvessége a földszinten való lakást kellemetlenné teszi s így mindenki az emeleten lakik, míg a földszinti helyiségeket boltok és raktárak foglalják el. Üveg ablakok ritkán láthatók, az üveget valami átlátszó, osztrigakagylóból való lemezek helyettesítik, melyek a drága s ez időszerint Amerikából, vagy Európából szállított üveget fölöslegessé teszik. A Pasi folyó mentén, melyen több szép hid vezet át, fényes paloták és csinos kirakatok vannak, villamos világítással, aszfalttal s más modern fölszerelésekkel. De a külvárosok szélső részein, többnyire bambusznádból és pálmafa leveleiből készült kunyhók vannak. Nem csoda, hogy az efféle gyúlékony anyagból épült alkotmányok gyakran leégnek. Egy alkalommal tanúi voltunk a Rosario külvárosban kiütött tűzvész iszonyú pusztításának, midőn három óra alatt kétezer kunyhó porrá égett. A spanyolok már régóta gyűlölik a klímából bevándorolt munkásokat és iparosokat, kik lakhelyeiket leginkább a Rosario külvárosban ütötték fel, s így az a nélkül is hiányosan szervezett tűzoltók a kedvező alkalmat felhasználva, inkább a khinaiak kifosztogatásához láttak, mint a tűzoltáshoz, mire aztán a kormányzó, nehogy a tűz esetleg a belvárosba is átcsapjon, tüzérséget rendelt ki, mely néhány házat rommá lőtt. A Filippini - szigetcsoport 12 nagyobb és mintegy négyszáz kisebb szigetből áll, melyek összes területe csaknem oly nagy (295,585 négyszög kilométer), mint a magyar birodalom. Legnagyobb köztük Luzon, melynek területe 106,504 kilométer, mintegy ötödfél millió lakossal. Utána Mindanao szigete következik. A szigetek a természet minden ajándékával bővelkednek. Arany-, réz-, vas-, kőszénbányák, úgyszólván még parlagon heverve, kezdetleges módon aknáztatnak ki, leginkább a lakosok lustasága miatt, kik csak akkor dolgoznak, ha a szükség kényszeríti őket. Az egész szigetcsoportban alig van egy pár gőzfűrészmalom, s így a kivitelre szánt roppant szálfákat kézi munkával dolgozzák föl. Mezőgazdasági eszközök dolgában még ott vannak, ahol ezelőtt kétszáz esztendővel voltak. Ezen állapotot a spanyol kormány szándékosan tartja fenn. Egy gazdag spanyol czukor-nádültetvényestől azt hallottam, hogy nádzúzó gépeket akarván alkalmazni, a gépek bevitelére való engedélyt két esztendeig kellett sürgetnie. Híres azonban dohánytermelésük, mely a legnagyobb forgalmat adja, mivel évenként 8 millió kilogram dohányt és 150 millió szivart visznek ki. Ezenkívül czukor, kender és kávé kivitele is jelentékeny. A szigetcsoportnak 8 millióra becsült lakossága nagyon vegyes. Az eredeti benszülöttek bozontos hajú, törpe termetű szerecsenek voltak, kiket annak idején aéták-nak vagy negritok-nak neveztek. Ezeket a spanyol uralom idejében a malájok a hegyekbe szorították. Némely szigeten most is vannak negritók, kik csaknem meztelenül járnak, mérgezett hegyű nyilakkal vadásznak, a vadonban termett gyümölcsöt eszik és a száraz évszakban egyik helyről a másikra vándorolnak, az esős hónapokat földbe vájt kunyhókban töltik. E nagyon elsatnyult népfaj rövid idő múlva teljesen ki fog veszni. A maláj faj legértelmesebb törzse a tagalok, kik már egészen műveltek, sőt sok tekintetben versenyeznek a spanyolokkal; számuk mintegy másfél millió. A déli szigeteken lakó malájok egy harczias mohammedán törzs ivadékai, mely annak idején a Spanyolországból Granada eleste után (1492) Filippini-szigetekre került. Vannak aztán félvér khinaiak, vagyis khinai mesterek. Ezek a lakosság tizenhat százalékát teszik s folyton szaporodnak. Többnyire jómódú emberek, kereskedők vagy szállítók. A valódi khinaiak leginkább a városokban telepednek le, hol a lakosság 10—15 százalékát teszik. Magában Manila városában 40 ezer khinai lakik, kik többnyire benszülött nőkkel élnek. Legkevesebben vannak a spanyolok, kik csekély kivétellel papok, vagy hivatalnokok. Van aztán Manilában 3—400 angol, franczia, német és amerikai, kik a nagy kereskedést tartják kezükben. Ily körülmények közt nem csoda, hogy a sokféle népfaj fölötti kormányzat nagy nehézségekkel jár. A spanyol hivatalnokok nyíltan bevallják, hogy csak azért mentek a Filippini-szigetekre, hogy adósságaiktól megmeneküljenek, s esetleg még pénzt is szerezzenek. A legtöbb DEWEY TENGERNAGY, a kelet-ázsiai amerikai hajóraj parancsnoka. ÍIONTOJO TENGERNAGY, a manilai spanyol hajóraj parancsnoka.