Vasárnapi Ujság – 1901
1901-01-06 / 1. szám - Gróf Zichy Géza mint ember. Dr. Závory Sándor 2. oldal / Élet- és jellemrajzok
2 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 1. SZÁM. 1901. 48. ÉVFOLYAM. hajlékonyságot, futamainak tisztaságát, s másfelől azt a bámulatos biztosságot és gyorsaságot, s azt a tömörséget, melylyel egy egész zenekar hatalmas hangviharát ki tudja fejezni, mintha hangszerének összes régióit egyszerre szólaltatná meg. Két jellemvonása van a Zichy játékának : az erő és a mélység. Valamint az előadó művészetben méltó tanítványa volt Zichy Liszt Ferencznek, úgy az alkotó művészetben is méltónak mutatta magát másik nagynevű mesteréhez, Volkmann Róberthez. Zeneszerzői tehetsége is korán kezdett nyilatkozni. Zeneköltői munkássága már mennyiségileg is méltó a figyelemre. Elsősorban műdalai említendők, de kiváló hely illeti meg balladáit («Tündérek tava», «Zách Klára»), magyar hapsodiáit, fantáziáit, egyházi stílben írt szerzeményeit és oratóriumait («Ave Mária», «Dolores»), férfikarait («Serenade»), cantatéit, nagyobb ének- és zenekari műveit («Egy vár története,» «A zene»), s operáit («Alár,» «Roland mester»), melyeket a tanulmányok és átiratok hosszú sorozata követ. Ez utóbbi — tisztán zenei — termékek által Zichy a zeneirodalomnak egy egészen különleges ágát miveli. Önmagára alkalmazottan a zongorairodalom remekeit egykezes átiratokban kellvén játszani, nem csak a Liszt által is nagy értékűeknek és nagy hatásúaknak mondott előkészítő tanulmányok (études) írásával, hanem Beethoven, Mozart, Chopin, Liszt, stb. műveinek balkézre való átirataival s a nagy operaszerzők (különösen Wagner) kiváló dallamaira írt paraphrasisok és fantáziák szerzésével is gazdagította a zeneirodalom ezen ágát úgy, hogy a világirodalom e nemű darabjainak tekintélyes része gróf Zichy Géza alkotása. Egyéb zeneműveiben a szóköltészet párosul a zeneivel, s ezekben a szövegi résznek is Zichy a szerzője. E nemű műveiben az ősnépdalok erejére emlékeztetően a két művészet benső egybeforrottsága a legjellemzetesebb, mihez képest a tartalmi hűség és tárgyszerűség a Zichy zenéjének legkiválóbb tulajdonsága. Ámde nem csak ez egybeforrottság, hanem a két művészeti ág kölcsönhatása is érezhető a Zichy műveiben. Zenéje a költészettől nyeri a mélységet, a kifejező erőt, vagyis a drámaiságot. Viszont költészete a zenéből kapja a rithmikus bájt s az érzelmességet. Erő és érzés: ezt a két ismertető jelét jegyeztük fel az ő előadó művészetének. S ez jellemzi őt mint embert is. Hadd iktassuk ide azt a néhány sort, melylyel egyik — «Hogyan vesztettem el jobb karomat» czím alatt irt—visszaemlékezését bevégzi : . . . «Kezdetben megmaradt félkarommal teljesen gyámoltalan voltam, semmire sem képes. Döntő elhatározással volt rám egy vad lelkületű német inas fellázító szívtelensége. Ugyanis öltöztetés közben tehetetlenségemet csúfolta. Kikergettem s magamra csukva az ajtót kimondhatatlan vesződséggel harmadfél óra alatt maga öltözködtem fel. Ebédnél csak azt ettem, mit félkezemmel felapríthattam. Hét hónap múlva lóháton érkeztem Seregélyesre . . . . Ekkor már a zongorát is pengettem úgy ahogy. Alig múlt el egy év, a puskát is elővettem. Apám, ki a kastély előtt sétálgatott, észrevett . . . s feddőleg kérdé : «ki engedte meg neked, hogy ismét puskához nyúlj?» «Senki édes apám, de megparancsolta valaki, — én magam, mert egész férfi akarok lenni.» Szive jóságáról beszélnek az emberszeretet és közművelődés számos intézményei: a kórházak, a vörös-kereszt egyesületek, stb. És ha valaki az «adatok» iránt is érdeklődik, nyissa fel pl. csak az épen most ünneplő Zenedének évkönyveit. Íme egy pár sor idézet belőlük: «Zichy Géza elnök 1879. január 24-én fényes sikerű hangversenyt adott, s a tiszta jövedelem felét (538 frtot) a zenede segélypénztárának ajánlotta fel. 1882-ben a németországi művészi körút jövedelméből hatodfélezer forintot ajánl fel jótékony czélra. 1883-ban 1000 márkát ajándékoz, 1884-ben 1000 frankot, 1885-ben 1500 frankot» . . . és így tovább évről-évre. Ritka szerénységét jellemzi következő nyilatkozata : «Azt hiszem, hogy a sikereket és elismerést annak köszönhetem, hogy mindig csak jótékony czélokra játszottam». «Boldog vagyok, hogy a szegények és szerencsétlenek szolgálatában állhatok és arczom verejtékével kereshetek kenyeret — mások számára. • Az ő költészete, mély érzelmessége, finoman művelt művészi lelke a «dalteli mezők» nemes alakjaira, a troubadourokra emlékeztet bennünket, kik Istent félni és hazát szeretni, tisztult szerelmet énekelni, örömben osztozni és fájdlmat elviselni, lelkesedni és — szenvedni tudtak. Mint ahogy az «Egy vár története» czímű művében halljuk zengeni a dalnokról: «Az ég küldötte földre őt, A jóknak paizsául. Jót tett, szeretett, szenvedett, Hűn, lankadatlanul. Dicső, magasztos hivatás Legyőzni önmagát, 8 önszenvedéssel irtani Más emberek baját. És küldetésed boldogít, Ha szól legszebb dalod, 8 az ég s a föld üdvözletét Pirulva fogadod.» Ki ne érezné e verssorokban az iró, a költő, a dalnok, az emberbarát nemes szívének dobogását ! Sz. B. GRÓF ZICHY GÉZA MINT EMBER. Vas Gerebennél olvastam egy magyar nábobról, a kinek családja nem lévén, szegény rokonai közül választott egy fiúcskát, hogy azt fölnevelje s majdan roppant nagy vagyonának örökösévé tegye. Föltette magában, hogy ezt a gyereket boldoggá teszi; azért, hogy életének aranykorát — a gyermekkort — a tanulással el ne keserítsék, nem taníttatta, sőt nagyon ügyelt, hogy a betű a gyereknek valahogy ne ártson. Hanem az eszes fiúcskából ellenállhatatlan erővel tört ki a tudásvágy. És miután nem talált egyéb forrást, amiből meríthetne és lelke szomját enyhíthetné: az öreg úrnak a vén huszárját fogta elő s faggatta mindenféle kérdésekkel. A jámbor öreg szolga elmondta kis tanítványának, hogy Isten a legnagyobb úr, ő mindent megtehet, mindent tud. Ő teremtette az egész világot, az eget, földet, napot, holdat, csillagokat; mindezeknek gondját is viseli, mert minden, ami a világon van, az övé. Hát ez a mente is az Istené? Azé bizony! Mégis István bácsi viseli! adta. Én viselem ám, mert ezt az Isten nekem — Hát ez a ház ? — Ez is az Istené. — — De biz' az a bácsié. — Azé ám, mert az Isten a nagyságos urabácsinak adta. Meg a földeket, az ökröket, a lovakat, baromfiakat mind az Isten adta a bácsinak. De maga azt mondta János bácsi, hogy az Isten igazságos, hát hogyan van az, hogy egyik embernek olyan sokat ád, mint a bácsinak, másiknak meg semmit se ád ? Fogas kérdés volt ez az öregnek, vakarta a füle tövét, köhentett egy párt. Hm! Lássa kis úrfi, az úgy van, hogy az Istennek igen sok dolga van; hát nem ér rá, hogy mindenkinek kiosztogassa, amire szükségük van, hanem kiválaszt magának egyes jó embereket, azoknak sokat ad, hogy azok meg osszák tovább a szegény embereknek. Ilyen kiválasztott jó embere az Istennek gróf Zichy Géza. 1889-ben a szent Oroszország fővárosában, Szent-Péterváron voltunk, ahova a grófot a czárné hivta meg, hogy az orosz vereskereszt javára hangversenyt adjon. Épen ott voltam a grófnál Tetétlenen, midőn az orosz udvartól a meghívó táviratot kapta. — Doktorkám! nem jönne el velem Oroszországba ? Adnék hangversenyt Szent-Péterváron, Varsóban, Moszkvában, Kievben, Odesszában; innét hajóval a tengeren jönnénk Konstantinápolyba, azután Bukaresten , Kolozsváron át haza,. El voltam ragadtatva a nagyszerű tervtől. — Uram! mondám — kész vagyok veled mind tömlöczre, mind halálra menni. (Lukács evangeliuma XXII. 33. o.) — Ejnye, de tele van bibliával! — Belém tömték Pápán; ne vesszen a nyakamon, túladok rajta, ha alkalom nyílik rá. Elindultunk január 26-án. 29-dikén érkeztünk a Néva-parti fővárosba. Alig pihentük ki magunkat, 31-dikén vettük Rudolf trónörökösünk halála hírét. Nagy levertség vett rajtunk erőt s visszatértünk volna rögtön, de a czárné kívánsága folytán maradnunk kellett. Vártuk tehát az udvari gyász leteltének idejét, amit trónörökösünk gyászos kimúlása miatt a minden oroszok czárja elrendelt. Ott búsultunk Szent Izsák templomának közelében, az Angolok szállodájában. Kopogtattak az ajtón. — Lehet! Sápadt arczú, vékony, viselt ruházatú asszony lépett be, beteges kis leányával. — Uram! — szólott - szegény özvegy vagyok. Férjem zenész volt az operaszínháznál, elhalt, itt hagyott négy apró gyermekkel, kettő betegen fekszik otthon, nem tudom gyógyíttatni, nincs kenyerünk, nincs fűtőfánk. Doktorkám, adjon neki hat rubelt. Odaadtam szegény asszonynak a hat rubelt. Könnyezve akart kezet csókolni a grófnak, amit ő meg nem engedett, azután hálálkodva távozott. Alig tette be az ajtót, újra kopogtattak. Most meg egy selyemruhás szép kisasszony lépett be. — Gróf úr! - szólott — én árva, elhagyott leány vagyok, jóllehet apám él. Hanem váltóhamisítást követett el, e miatt már két év óta ül a börtönben, kifogytam mindenemből . . . — Doktor! adjon neki öt rubelt. — Nem lesz sok ? — Ne okoskodjék. Kiadtam az öt rubelt. Nem telt bele öt percz, újra kopogtattak. 1865. évi fénykép után. GRÓF ZICHY GÉZA FIATALKORI ARCZKÉPE.