Vasárnapi Ujság – 1907
1907-09-15 / 37. szám - Japán szívében (képekkel). Gr. Vay Péter 737. oldal / Általános nép- és országisme
738 szintén bambusznádból van fonva. Ennyi az egész — több ugy se szükséges. A kényelmet pár vánkos szolgáltatja. Embereim könnyen vallókra kapják s elindulunk. Neki a vadonnak. — Se út, se ösvény, — mindössze egy mesgye kigyózik a páfrányok között a hegy oldalán. Őserdő, a merre tekintek, százados kámforfák, örökzöld chryptomeriák, terebélyes magnóliák emelkednek. A hatalmas törzsek közül pedig illatos azalea, rózsaszín rododendron és százféle cserje nőtt áthatatlan sűrűséggé. A növényzet kivételes gazdagsága, buja növése e kis szigetország fővarázsa. Japán szivében, Jamato őserdeiben szándékszom pár hetet tölteni. Czélom kettős: márrégen óhajtottam a japán nemzet klasszikus földjét felkeresni s ez időszerinti műtörténeti kutatásaimat e tájékon igyekezem folytatni. Jamató-ban terült el az ősi japán királyság. E földön telepedtek le az első honfoglalók. Úgy viszhangzik e kifejezés: Jamato, minden igaz japán szivében, olyan emléket ébreszt és olyan eszményeket kelt, mint nálunk e szó: Pannónia. Szép föld ez nagyon és sajátságos. Eredeti és egyedüli a maga nemében. Hegyes-völgyes, csupa sziklaorom és örvény. Aztán minden átmenet nélkül következik a hegyre a völgy , hogy a lapályból csak annál meredekebben emelkedjék egy másik hegy csúcsa a magasba. Vulkanikus kitörések soha fantasztikusabb formákat nem öltöttek. Egy-egy vízválasztóról alátekintve, olyan a vidék, mint egy hullámzó, kitörő lávatenger. Az idő gyorsan múlik a rengetegben. És a csendes magány közepett gondolataim zavartalanul szövődnek. Minden legkisebb tárgy egyegy új eszmét ébreszt, a legcsekélyebb esemény új fogalmakat kelt. Órám régen felmondá a szolgálatot, embereim pedig nem rendelkeznek ilyen felesleges lommal. Zsebök sincs, ahová tehetnék, a ruházat nagyon lenge és egyedüli birtokuk: a kis rézpipa és dohányzacskó az övtől függ alá. Dél lehetett, mikorára a vízválasztókat érjük, vagy talán később is lehet, — mellékes. A nap teljes erejével löveli függőleges sugarait. Az erdő és a természet déli álmát alussza. Az a bizonyos rejtelmes déli csend nehezedik hegyre és völgyre, mely még teljesebb, még némább, mint az éjszakai. Körültünk minden pihenés úgy rémlik, mintha a világ életlüktetése megszűnt volna egy időre. Jamato ott terül el lábaim alatt, sajátságos alakulású hegylánczai, szűk völgyei, pántlikázó folyói, viz alatt álló rizstáblái mind olyanok innét a magasból nézve, mint egy óriási topográfiai térkép. De legszebb a kilátás dél felé. Hegyláncz hegyláncz fölé tornyíjsulva vetődnek a világos, ezüstfelhős égboltra. És ezüstös párák fátyolozzák szakgatottan a völgyeket. Bellegek csipkésen, foszlányosan kavarognak, kergetik egymást alattunk is és felettünk. Vándorutunk főeseménye a délelőtt folyamán egy emberi lak felfedezése. A szalmafedeles, széllel bélelt épület ottan emelkedik a hegy nyergén. Útszéli vendéglőnek látszik. Megpillantása újult erőre serkenti vitéz táltosaimat. Nem csekélyebb a csárda népének öröme sem, vendégeket látva közeledni erre, «a merre még a madár se jár.» És kész a lakoma, egy tál főtt rizs és pár csésze tea. De ha rövid az étlap, annál hosszabbra nyúlik a siesta. És még tovább tartanak a búcsúzás mondókái. Soha szertartásosabb népet a japánnál. A spanyol udvar etiquette-szabályai egyszerű csiszolatlanság számba mennek azokhoz az aprólékos szólásformákhoz, bókokhoz, meghajlásokhoz hasonlítva, melyek itten az utolsó bulira nézve kötelezők ; kivált a hegység között, elszigetelve a külvilágtól, távol a modern befolyásoktól, a nép híven őrizte meg a mai napig hajdani szokásait, hagyományait. Embereim és a háziak valami tizedszer hajtják meg magukat. A búcsúzásnak se vége, se hossza, így kívánja azt meg a hagyomány. És e hosszadalmas, kölcsönös bókolás közben valamennyi mosolyog. A mosoly egy másik társadalmi szabály. Ha két halandó találkozik az úton, első kötelessége mosolyogni. Mondjon bármi közönyös dolgot, vagy tudasson bármennyire szomorú hírt, ábrázatának nem szabad semmi érzelmet, semmi belső felindulást kifejezni. Az arcz változatlanul derűit marad egy lakodalmas menet vagy temetés alkalmával. E nép illemtana azt parancsolja: ha barátod szomorú és szenved, ne tedd még levertebbé siránkozásoddal. Első kötelességed nem fokozni, de enyhíteni fájdalmát, így mosolyog kicsi és nagy, a bölcsőtől a sírig, mígnem a mosoly odafagy valamennyinek ábrázatára. «Bekei!» «Josso!» mondja szakadatlanul a két első, mire változatlanul feleli a két hátulsó székhordó : «Jantako !» «Jasso !» És ez így megy óráról órára, reggeltől estig — Bekci Jasso — Jantako Jasso. Mit jelentenek e felkiáltások tulajdonképen, sohase tudtam meg. Értelmét meghatározni annál nehezebb lett volna, mert a betűk és hangok folyton változtak. Megannyi ritmikus exclamatio, hogy annál könnyebben lépést tarthassanak. Mentől meredekebb lett az út, vagy mentől szédítőbb az ösvény, annál hangosabban ismétlődött a «Bekei!» «Josso!» és «Jantako!» «Jasso!» És amint megvannak a kis mondókák, megvan számtalan más apró sajátság is őrizve abból az időből, mikor se vasút, se kocsi nem járt az egész ország területén , és a saját, vagy más lábán járt kivétel nélkül mindenki. A székhordozók száma ezrekre ment, és szövetkezetük hatalmas intézménnyé vált. Szerepek így sokszor túlhatolt az egyszerű teherhordáson. Napokig, sőt hetekig egy-egy hatalmas vezért vivő vállaikon, a közvetlen szomszédságot és folytonos érintkezést nem egyszer használhatták fel a régi időben saját előnyeikre. És még ma is szokásaik, modoruk sokat megőrzött azokból a napokból, mikor ők voltak a közlekedés egyedüli közvetítői. Erejük a régi — és kitartásuk se csökkent. — Olyan bátran lépnek és olyan parancsszóra váltják a rudat egyik vállukról a másikra, mint mikor a Shogunokat és Mikadókat vitték Tokióba, vagy Kyoto felé. A hegy nyergéről egyenesen az alant tátongó völgybe ereszkedünk alá. Utunk új és új meglepetéseket tár elénk. A növényzet talán még dúsabb és változatosabb. A füvek és páfrányok ezer ismeretlen válfaját tanulmányozhatjuk. Sok helyen a pántlikafű és aranypáfrány szálairól fehér papírzászlót lenget a szél. Egy-egy óhaj, vagy fohász áll rajtuk, melyet ájtatos zarándokok illesztettek oda , a szellőre bízva,vigye fel az égbe imájukat. Amint leérünk a patak mentére, egy irgalmatlanul hosszú kígyó kerül az első két kuli talpai alá, szájában félig lenyelt préda. És fejét magasan felhordva kacskaringózik, csaknem lábaik köré tekerődzve. Oda se néznek, és annak az ösztönszerű borzalomnak vagy undornak, melyet e csúszó-mászó reptilia nálunk okoz, ez embereknél nyoma sincs. Buddha követői egyforma babonás tisztelettel viseltetnek minden állat iránt. Öreg lett a délután, a nap már hanyatlóban van, de falut még mindig nem találtunk. Előttünk a völgy torkolatánál mindössze pár tanyát látok. De bizony nem nagyon hívogatnak éjjeli szállásra. Van egy korcsma is. Embereim mindenáron ott akarnak maradni. Értem, ha fáradtak, közel 12 órája vagyunk úton. De egy kis dohány, pár csésze laké és sok jó szó ráveszi őket, hogy induljunk és folytassuk utunkat Dorokaváig. A mesgye lejtőn levezet, így hát gyalogolhatok én is. A tájék változatos, hol sziklafal áll előttünk, hol kis csermelyek vágják el utunkat, vagy egy-egy vízesés zuhog alá a magasból. Eközben eljutunk a tájék vizeinek egyik fő ágához. A széles mederben közepes folyó hullámzik a tenger felé. Ezen kell átmenni, de híd nem látszik. Mindössze pár szál deszkát kötöttek egymás végébe, de ezeknek sincs szilárd alapja, hanem a két part szikláitól függenek. Kétségkívül eredeti, sőt festői alkotmány. De e tulajdonok bármennyire becsesek elméleti szempontból, gyakorlati értékök semmi. Aki járatlan a kötéltánczolás mesterségében és nincsenek kecskepatái, arra nézve az átkelés eleve ki van zárva. TEHERHORDÓ. VIZELES. «JAPAN SZIVEBEN» CZIMU CZIKKUNKHÖZ.