Vasárnapi Ujság – 1907
1907-09-15 / 37. szám - Japán szívében (képekkel). Gr. Vay Péter 737. oldal / Általános nép- és országisme
37. SZÁM. 1907. 54. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 739 Se embereim nem vihetik ilyen körülmények között a hordszéket, se én magam át nem kelhettem. Tanácstalanul állottunk egy darabig, anélkül, hogy más mód mutatkoznék átjutni. Visszatérni persze senkinek sincs kedve egy hosszú napi járó földre. Az éjet a folyó partján, étlen-szomjan tölteni se volt kecsegtető kilátás. A szomorú dilemma közepett Matsu a vezető, aki ügyes és vicsorgó ábrázatával csúnya, mint egy gorilla, anélkül, hogy tervéről értesítene, vagy beleegyezésemet megnyerné, hátára kap és nekiiramodik a lélekvesztő deszkáján. Csodálkozásomból a híd közepén himbálódzva térek magamhoz. Itt mentegetőzni késő lett volna. A legkisebb mozdulat megzavarja az egyensúlyt és az örvénybe zuhanunk. Úgy éreztem magam, mintha kővé lettem volna meredve. Csak szerencsésen partra érve merek körülnézni. Szilárd talajra jutva, ismét a saját lábaimon állva, veszem jobban szemügyre a rozoga függő hidat és elszánt bulimat. De már ekkor sokat veszített értékéből, ami elmúlott és emlékké válott, mint álom képe hat csupán. Rendeltetésünk helyétől azonban még mindig távol lehetünk. Erdőknél és a hegységnél más semerre sem látható. Az ösvény kígyózik, csavarodik, végtelen Meander alakjában, hol fel, hol le, anélkül, hogy emberi lakókra bukkannánk. De találunk még több függő hidat, vagy egyszerűen egy-egy gerendát, amelyen áthaladva, folytatjuk utunkat. De már kezdek hozzájok szokni. Mit nem tesz a gyakorlat! Sötét éjjel van. Se csillagok, se holdvilág. Az ég boltját nehéz aczélszínű fellegek borítják. Csak lassan tapogatózva jutunk előre az erdő mélyében. Embereim kelletlenül ballagnak. Ők se látszanak tudni, merre találjuk a legközelebbi hajlékot. Végre a fák törzsei között derengő, pislogó fény szűrődik felénk és új reményt ébreszt mindannyiuk szívében. Hogy csalódtunk, talán mondanom sem kell. A bátorító sugár mindössze egy papiros lampionból derengett, mely hosszú póznára tűzve igyekezett vándor tulajdonosának útját megvilágítani. Egy hazatérő láma. Megállítjuk, Ő majd tud felvilágosítást adni, mennyire lehet még a legközelebbi éjjeli szállás. De bizony ő kegyelme csak hebeg és motyog érthetetlen szótagokat, és tántorog tovább a görögdinnyeszerű, lingő-lengő lampion bágyadt fénye mellett. Úgy látszik, látogatóban volt valamelyik jó szomszédnál és a vendégszerető háziak többet öntöttek csészéjébe az új sakéból, mint amennyit elbírt a jó öreg. Megyünk, mendegélünk — mint a mese mondja, — tovább. Meseszerű a környező tájkép, és mesebeli maga a hangulat. A júniusi ég teljes varázsával hatott, óráról-órára jobban érvényesülnek sötét tónusai, az egymásba folyó körvonalak és az egész páratlan symphonia. Életet pedig és világosságot a képnek az ezer és százezer repkedő, fénylő szentjánosbogár ad. Soha ennyit egyszerre és egy helyen nem láttam. Szállingóznak mindenfelől és tündökölnek, csillognak, mint a szikra. Szédítő röptükben átczikázzák az erdőt és mezőt. Izzó szárnyaikkal bepettyezik az egész távlatot, lidérczszerű fényükkel bevilágítják az egész sötét éjszakát. És hogy a tündérmeseszerű hatás teljes legyen, az egyik czukorsüveg formájú bérczen fantasztikus vár tűnik fel. A folyó túlsó partján lándzsás csapat halad. Fegyvereik csak olyan mereven sávozzák a szürke hátteret, mint a Velasquez híres pradói képén. Gyermeksereg, mely régi helyi szokás szerint a szomszéd faluból jött szentjánosbogár vadászatra. Mindannyi kezében hosszú bambusznád, végén szalmabuzogánnyal. Ilyen módon fogja el ki-ki reptében zsákmányát. A vár — egy régi zárda. Egyenesen oda irányítjuk lépteinket. Az udvart bástya környezi és tornyok koronázzák. Beleillik nagyon az általános díszletbe, sejtelmes és festői. Sokáig döngetjük a nagy kaput, míg végre egy rekedtes hang kérdi: Mi járatban vagyunk? Csak hosszú tárgyalások után nyílik keservesen csikorogva, nyikorogva sarkain a fél szárny. Előttünk a pitvar. Nyitott tűzhelyénél lobog a láng. A parázs felett függő katlan javában forr és sistereg. És beleválott a keretbe a kis famulus, ki váltig magyarázta, hogy hajlékot nem adhat, mert ura távol van. A csodálatos helyiség egy régi buddhista kolostor, de már régesrégen néptelen. Egyedüli lakója ma az öreg láma, kivel útközben találkoztunk. Őt ugyan hiába várnók. Mire hazakerül ittas állapotában, régen megvirradt. Ha ugyan hazakerül épen a meredek ösvényen. De mint halljuk, már nincsen messze innét egy teaház, ottan majd meghalhatunk. Alig félórai keresés után egy nagyobb épületre akadunk. Még ébren van a gazda. A fustimák nyitva vannak. Új épület és ragyog a tisztaságtól. Szobám falait hófehér rizspapír fedi. Selyemfinom szövésű gyékény a pallója. Mennyezete simára gyalult hársfatáblákból áll. Az összes bútorzat két műtárgy, egy festmény és egy szobormű. Mindkettő ottan áll a hagyományos díszfülkében. A kép egy szál nádat ábrázol; a szobor a szent hegy, Turujama szerény mása. Első pillanatra kép és szobor jelentéktelen apróság. Mint tárgyak igénytelenek, de az érzés, melyet a szemlélőben vannak hivatva kelteni, annál hatalmasabb. Tujuj az örök hóval fedett vulkánkolosszus és a lábainál terülő méla nádas két külön conceptio. E fogalmakat szimbolizálni a két műtárgy egyedüli feladata. Ezt találom egy útszéli korcsmában. A művészi finomulás e magaslata nyilvánul meg lépten-nyomon vándorlásaim alatt. És örömmel látom, hogy legalább a nép még megőrizte esztétikai érzékét, hogy az ország szívében még nem durvult el az atavisztikus finomultság. A nagyvárosaik újbáróinak és iparlovagjainak palotáiban felhalmozott értékes tárgyak úgyis csak nagy vagyoni állásokról, de felette gyér műizlésről tesznek tanúságot. Japánban, épen úgy mint Indiában vagy az arab népek között, a finomult elem, az elite a nép között jelentkezik elsősorban. A nemzet hagyományai, irodalma a legrégibb időtől fogva úgy tüntette fel yamato fiait, mint a legelőkelőbbet, a született arisztokrácziát. Nyúlánkabb volt testalkata, keskenyebbek kezei, finomabbak vonásai. Hajdani mestereik képein hamar észrevehető a különbség, mellyel a közönséges népet és yamato fiait rajzolták. Az előbbi képezős, erős testalkatú, széles vállas, durva vonású - míg az utóbbit erősen eszményítve, nyulánkan, karcsún, «hajlékonyan, mint a fűszál», hogy költőik egyik kedvencz hasonlatával éljek, állították elénk. Ki ne látott volna ilyen ideális alakokat régi legyezőkön, vázákon, vagy ernyőkön megörökítve? Ezek a yamatók. Esőre ébredek. Langyos, lassú, nyári eső csepereg. De útitervünkben az időjárás változása nem zavar. Embereim gúnyájában zápor kárt keveset tehet, hordszékem fölé pedig ernyőt rögtönöznek. A készület kevésből áll. Három nádvessző, egy pár szál sás és két rőf olajos papiros. A vesszőket harántosan felkötik a rúdra, befedve az árkussal és kész a sátor. A minő elemi a gyártmány, épen annyira czélirányos. Megóv teljesen. Pedig hosszú út áll előttünk, legjobb esetben csak éjjelre érkezhetünk Joshinóba. A vándorlásról mit írtak? A vidék épen olyan szép, mint az előző napokon. És ballagtunk ismét hegyre fel, csak azért, hogy a nyeregre érve a túlsó oldalon leereszkedjünk egy új völgybe. Napjában ötször-hatszor ismételjük ezt a sétát fel és le, és valahányszor azt hinnők, hogy elértük a legmagasabb csúcsot, szembe A RIZSFÖNDEKEN. «JAPÁN SZIVÉBEN» CZÍMŰ CZIKKÜNKHÖZ.