Vasárnapi Ujság – 1911
1911-06-04 / 23. szám - Báró Bánffy Dezsőről az apja 454. oldal / Élet- és jellemrajzok - Kosztolányi Dezső: Új versek 454. oldal / Költemények - Lévay József: Könnyek 454. oldal / Költemények - A bardóczi zúg kalandorai. Regény. írta Rákosi Viktor 454. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
456 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 21. SZÁM. 1911. 58. ÉVFOLYAM. odalépett hozzá, megtapogatta a pulzusát, homlokára tette kezét és így szólt: — Édesapa, azt hiszem, hogy a grófnak láza kezdődik. Ne adjunk rá borogatást? — De jó lesz, leányom. A leány a szoba egyik sarkába ment, ahonnan nemsokára hidegvizes ruhával tért vissza, melyet a gróf homlokára illesztett. A sebesült mereven nézett reá, minden élet a szemébe gyűlt s valóságos lángoszlopokban lövell a leány felé. Álmodik, nyilván álmodik, vagy a lázbetegség űz vele csalóka játékot? Istenem, mi lehet ez? A gróf lassan megfogta azt a fehér, finom kezecskét, mely egy puhar kendővel törölgette arczát és halkan, hogy az álomképet el ne riassza, igy szólt: — Mária! Meg tud-e nekem bocsájtani ? Oh gróf ur, én régen megbocsájtottam önnek, bocsásson meg a jó Isten is. — Nem haragszik? Szivéből mondja? — Tiszta szívemből megbocsájtok. És imádkozom a jó Istenhez, hogy az ön állapotát jóra fordítsa. — Hol vagyok ? Hogy kerül ön ide ? Hogy kerülök én ide? — hebegett a gróf, tekintetét le nem véve a leányról. Mária röviden mindent megmagyarázott neki. A gróf figyelmesen végighallgatta, aztán nagyot sóhajtott és így szólt: — Csudálatosak a sors útjai. Engem tehát a véletlen az ön családja körébe vetett? Engem, aki oly kíméletlenül gázoltam bele az ön életébe! — Ne izgassa magát ezzel, gróf úr. Látja, minden jóra fordult és talán ön sok dologról máskép gondolkozik, mint azelőtt. A beteg nem szólt semmit, de csillogó szemeit hosszasan függesztette a szép leányra. Mária jeget rakott a fejére, beadott neki valami port, amit az orvos rendelt, megigazította a feje alját. A gróf lelkét valami olyan csodálatos nyugalom, megelégedés kezdte eltölteni, amilyenre alig tudott példát életében. Bár a beszéd nehezére esett, megkérdezte Máriát, hogy hol van most a vőlegénye? Észrevehető volt, hogy valamit tervezget magában s megkérte az öreg Tardyt, hogy ha az oroszok elfoglalnák a várost, rögtön hivasson hozzá egy orosz főtisztet. . . . Mikor Tardy véres, fáradt és kissé megritkult zászlóalját pihenésre elhelyezte a városban, búcsút venni újra hazasietett. Képzelhető óriási meglepetése, mikor édesapja megmondta neki, hogy ki fekszik halálos betegen a háznál. — A nyilatkozataiból azt látom, — szólt Leó, — hogy ez a vad kozák halálos óráiban a javulás ösvényére tért. Ezt javunkra kell fordítani, édesapám. Tudja-e, hogy a mi hadseregünk dél felé abbahagyja az előnyomulást és észak felé, amerre szabad még az út, rögtön megkezdi a visszavonulást. Ez annyit jelent, hogy reggelre a város az oroszok hatalmában lesz. Bartalov gróf az égből csöppent ide s az ő segítségével maguk minden bajt és zaklatást ki fognak kerülni. Mit gondol, ne menjek be hozzá és ne kérjem meg őt protektornak ? — Nem tudom ... — Hisz nem magam, hanem védtelen asszonyok számára kérem. — Próbáld meg, ha még a lázról lehet vele beszélni. Igy került Tardy Leó szemtől-szembe Bartalov Vladimír gróffal, akinek arcza és szeme csupa tűzláng volt, de öntudatát még megőrizte. Azonnal kitalálta, hogy Leó kicsoda. Nagy kínnal, kozákjai segítségével felült ágyában, megfogta a fiatal szerelmesek kezét és így szólt: — Mentségemül szolgáljon, bajtárs, hogy én is szeretem Borovszka Máriát. És ez a szerelmem tiszta maradt, nem szennyeztem be semmivel. Adjon ide egy iv papirost! Eléje tették a papírt és a tiszta lapra valóságos salvus konduktust irt az egész Tardycsalád számára, beleértve Borovszkáékat is. Azonkívül egy levelet irt gróf Paskievits, ekvám berezegnek, kérve őt, hogy ezt a famíliát a jövőben is védelmezze meg az osztrákok minden üldözése ellen. A munka annyira elbágyasztotta, hogy a czeruza kihullott kezéből és egy vérhullám csapott ki száján. Mária az ágyhoz térdelt s egy vizes ruhával megmosta a sebesültet, egyúttal újabb borogatást tett a fejére. Leó ezalatt megnézte az első írást és így szólt: — Engedelmével, gróf úr, a magam nevét kihúzom ebből a szabadságlevélből. Katona vagyok és nem kérek kíméletet. A gróf halkan mormogta: Hiába való büszkeség, bajtárs. A háborúnak vége van már. — Még nincs tábornok úr és nekem kötelességeim vannak. — Igaza van, — szólt halkan a gróf és fáradtan behunyta a szemét. Ágyúdörgés rázta meg az ablakot. A gróf kinyitotta szemét és kezet nyújtott Leónak : — Isten önnel, bajtárs ! A jó Isten őrködjék ön felett, tábornok úr, — szólt Leó s kisietett Máriával és édesapjával. Az öreg Tardy átvette Bartalov két becses levelét, Leó egy rövid katonás öleléssel elbúcsúzott mindnyájuktól s tova sietett a hajnali szürkületben. A város déli végén állott már a harcz. Görgey Armin és Leiningen hadtestei fedezték a visszavonulást, melyet a hadsereg többi része északi irányban Rétság és Losoncz felé megindított. Kemény, makacs, elkeseredett küzdelem volt, a haldokló oroszlán ugyancsak éreztette körmeit a jegesmedvével. * Végére értünk. Bartalov holttestét visszavitték Oroszországba s a lublini vár kriptájában temették el. Hála Bartalov mentőleveleinek, Tardyék és Borovszkáék zavartalanul visszaköltözködhettek a bardóczi zugba, Pribóczfalvára s ott nyugodtan élhettek. A nagy küzdelem véget ért. Magyarország egy nagy temető volt. Özvegy lett a haza és az ő fiai árvák. A Tardy-család mély szomorúságban élt, mert Leóról, bár már őszre fordult az idő és Komárom is kapitulált, semmi hírt sem hallottak. Mindnyájan megdöbbent figyelemmel nézték szegény Máriát, aki mint egy kisértet, zajtalan léptekkel suhant végig a kastély termein és sehol helyét nem találta. Sápadt volt, sovány volt és bánatos volt, mint a mesebeli Szomorú Mária királynő. Egy őszi este az öreg Tardy valami parancsot adni kiment a tágas konyhába, amikor a tűzhely sarokból hirtelen fölállt egy fiatal parasztlegény és ráköszönt: — Jó estét kívánok, nagyságos úr. Az öreg Tardy majd hanyatt esett bámulatában. — Te vagy az, Morzsa, vagy a hazajáró lelked ? Én vagyok az, nagyságos úr, testestől-lelkestől. Aztán úgy ül itt a kölyök, mintha soha életében ebből a kuczkóból ki nem mozdult volna. Mintha egészen természetes volna, hogy ő most itt üldögél és rám köszönti a jó estét. Mit jelentsen ez, fiú? Ez azt jelenti, nagyságos úr, hogy nincs semmi baj, ne tessék megijedni; én csak forposzt vagyok és utánam jön az egész zászlóalj. — Miféle zászlóalj ? — Hát a fiatal Miklós nagyságos úr, meg a Kolosi főhadnagy úr. — Ember és te ezt nem sietsz tudtára adni az egész háznak, hanem itt szuszogsz a vaezokban ? Hej, nagyságos úr, megtanultam én a csöndességet. A magyar embernek az a neve, ami a kutyának : /dtss / Csak legyünk mi csöndesen, hogy ne is tudjanak rólunk semmit. — Igazad van, fiam. Hát mikor jönnek a gyerekek ? Még az éjjel itt lesznek, így jelentette be a kis Spitkó-Morzsa Leó úrfi hazaérkezését. Az öreg úr aztán kíméletesen elkészítette rá az asszonyokat. Ilej, de megváltozott minden egyszerre a háznál. Még a sápadt asszonyi arczok is egyszerre mintha pirosabbak lettek volna. Máskor oly korán álomra dőlt a ház, oly hamar elfújták a világosságot, de most késő éjszakáig világos volt a kastély nagy ebédlőjének az ablaka s a pribóczi bakter még éjfél után három órakor is Böhm Károly, az elhunyt kiváló filozófus, kolozsvári egyetemi tanár, s Bcrán Lajos műve. Radisics Jenő plakettje, melyet 30 éves szolgálati jubileuma alkalmából nyújtottak át neki.