Vasárnapi Ujság – 1911
1911-10-22 / 43. szám - Próbaévek. Gróf Zichy Géza 855. oldal / Élet- és jellemrajzok - Lampérth Géza: A pók 855. oldal / Költemények
43. SZÁM. 1911. 58. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 855. PRÓBAÉVEK. Részlet gróf Zichy Géza legközelebb megjelenő emlékirataiból. 1870-ben az őszi napokat édes jó anyámmal nagy szomorúságban töltöttük Seregélyesen. Tél elején Pestre utaztam Gogelával s lakást béreltem. Czélom az volt, hogy a kultuszminisztériumban keresek alkalmazást, s báró Eötvös József, az akkori miniszter a következő levélben karolta fel szándékomat : «Tisztelt gróf! Miután semmi sem fekszik inkább az ország érdekében, mint az, hogy a hivatalok olyanok által töltessenek be, kik e téren csak hazafiúi kötelességük betöltését és nemes ambicziónk terét keresik, örömmel fogadom el az ajánlatot, melyet hozzám intézett becses soraiban velem közölni szives volt. Szeptember 15-től Pesten leszek és bármikor jelentkezik a gróf a minisztériumban, örömmel fog fogadtatni. Kitűnő tisztelettel alázatos szolgája Báró Eötvös József.» Ezt a levelet már az ősz folyamán vettem, s alighogy megtelepedtem fővárosban, azonnal személyesen érintkezésbe léptem báró Eötvössel, ki a legmesszebbmenő szeretetreméltósággal foglalkozott velem, s én beléptem a minisztériumba. .. A hivatalban nagy volt a felzúdulás, külön szobát kaptam, Gogela naponta velem jött az irodába, mégpedig bérkocsin. Egy tiszteletbeli fogalmazó gyakornok ! Hallatlan ! Valóságos szenzáczió számba ment, ha felvonultunk , az alantasabb alkalmazottak az ablaknál lesték jöttünket. Azonban a felzúdulás nem tartott soká. Báró Eötvös József meghalt s én elhagytam a szolgálatot. Erre az időre esik ismerkedésem Volkmann Róberttel. Midőn Pozsonyból elmentem, Mayerberger figyelmeztetett, hogy ne mulasszam el Volkmanntól elméleti zeneórákat venni, s egyszersmind elmondta, hogy az öreg művész nehezen hozzáférhető ember, s így mindenre el voltam készülve. Midőn a harmadik emeleten levő lakásához feljutottam, egy öreg embert láttam a folyosón nyitott ajtó előtt állani, durva kötött mellényt viselt s kezében seprőt tartott. «Hol lakik Volkmann úr?» kérdezem. Az öreg ember balkezébe vette a seprőt s jobbjának hüvelykujjával saját magára mutatott. Egy pillanatig megzavarodtam, de csakhamar összeszedtem magamat s lehajolva a szemétlapáthoz, kezembe vettem. «Nevem Zichy Géza», szóltam, «talán segíthetek Önnek a tisztogatásnál?» Volkmann barna prémes sapkáját a jobb fülére tolta s bámulva nézett reám, de nem ellenkezett. Mikor minden rendben volt, azt kérdeztem, hogy hajlandó-e engem tanítani? «Nem adok zongoraórákat!» felelte szárazon. «Nem óhajtok zongoraórákat venni, kérem tanítson Ön zeneelméletre». Volkmann gúnyosan mosolygott: «Mirevaló egy grófocskának zeneelmélet? Beláttam, hogy az öreg úrral tárgyalni nagyon nehéz, de ennek daczára nem tágítottam, végre két órai vitatkozás után a következőkben állapodtunk meg: «Nem bánom, ha néha, nagyon ritkán, eljön», mondta a makacs öreg, «ha nem lesz okosabb tennivalóm, tanítani fogom Önt. Háromszor kopogjon az ajtómon s ha azonnal fel nem nyitom, menjen Isten hírével haza s gyújtson egy szivarra, ekkor tudhatja, hogy nincs kedvem Önnel foglalkozni !» «Beleegyezem» mondám s elhagytam a csodálatos embert. Három napon egymásután kopogtam az ajtaján a megbeszélt módon, de ő nem jelentkezett, a negyedik napon elvesztettem türelmemet s meghúztam a csengőt. Tudtam, ha a figyelő lyukon kinéz s felismer, nem bocsájt be, ezért rögtön leguggoltam az ajtó előtt. Volkmann csakugyan kikémlelt az ajtón s nem látván senkit, mormogva felnyitotta. Midőn engem a komikus helyzetben megpillantott, mosolygott s megengedte, hogy belépjek. Ekkor jól szemügyre vettem a csodálatos embert; szürke házi kabátjában, fején prémes sipkával, lábán nemez papucsokkal, első pillanatra közönséges embernek látszott; sűrű szürke bajuszával, erős nyakas zömök alakjával inkább nyugalmazott katonának, mint művésznek véltem volna, de aki ábrándos, mély szemébe nézett, meglátta azokat az oltárokat, melyeken a művészet ideáljainak szent tüze ég. Igen rosz zongoráján játszottam néhány darabot, elmélyedve figyelt játékomra. «Tanulni, tanulni!» mondá: «Ha türelemmel és szorgalommal bír, lehet Önből valami. Megkísértem Önnek a legszükségesebb utasításokat megadni, hogy aztán képes legyen a még szükségeseket önállóan elsajátítani, de attól félek, hogy nem lesz türelme.» Volkmann sokat fáradozott velem, szófukar ember lévén, csupán feladványokra szorítkozott melyeket aztán kijavított. Én rajongó ragaszkodással és barátsággal viseltettem iránta s mód fölött bántott zárkozott magaviselete. Mikor egy ízben e miatt panaszkodtam, így szólt: «Az én koromban az ember már nehezen köt új barátságot. Ön nekem igen rokonszenves s egyelőre ez elég.» Később meggyőzött arról, hogy az ő «rokonszenve» túlszárnyalja a barátságot; megható gyöngédséget táplált irántam és családom iránt mindég. Volkmann anyagi viszonyai akkortájban igen szűkösek, mondhatnám szegényesek voltak. Mindent megkísértettem, hogy sorsán javítsak. Akkoriban beszéltek a zeneakadémia megalapításáról, melynek elnökéül Liszt Ferenczet jelölték. Én már jóelőre azon fáradoztam, hogy Volkmannak ott tanári állást szerezzek. Zenei tanulmányaimon kívül irodalommal is foglalkoztam, «Phrenolog» czímű vígjátékot írtam, melyet «Justus» álnév alatt nyújtottam be a Nemzeti Színházhoz. A darabot sikeresen előadták s zajosan hívták a szerzőt; nagy volt a meglepetés, midőn a színpadon megjelentem. Volkmann legnagyobb mulatságára operakritikákat is irtam az «Esti lapokba»-ba. «Ön édeskeveset tud s ez elég ahhoz, hogy zenekritikus lehessen», mondá az öregúr gúnyosan. A nagyvilágba keveset jártam, a Casinóban nem találtam semmi serkentést, a társaság forgatagában és a pompás ünnepségekben nem telt örömöm. A Karátsonyi grófi ház volt a T J legkeresettebb abban az időben. A koronázás alkalmával fejedelmi pompát fejtett ki s ünnepélyein a vendégek ezrei lakmároztak. Egy ízben én is részt vettem egy ilyen ünnepségen, de annyira unatkoztam, hogy többé nem jelentem meg s erre nevemet törülték a meghívandók névsorából. Ki gondolt volna arra, hogy alig egy évvel később a Karátsonyi-ház egyik kedves leányát fogom oltárhoz vezetni?! * Hegyes vidéken születtem és nevelkedtem, ezért sehogysem birtam megszokni az alföld mocsárlázas levegőjét. Abban az időben a föld legjava az év egy részében "víz alatt volt; a vadludak, kacsák, kócsagok s mindenféle vízimadarak ezrei lepték el a nádast, az ivóvíz sűrű és zavaros volt, s csak nehezen lehetett ihatóvá tenni. Ma már a csatornázás az egész talajt átalakította, az egészségi viszonyok gyökeresen megváltoztak, s az artézi kutak a legjobb ivóvizet szolgáltatják. Végre is megsokaltam a kinin fogyasztást s egész háztartásommal Pozsonyba utaztam. Midőn megpillantottam az öreg várkastély tornyait, máris jobban éreztem magamat A «zöldfá»hoz czímzett hotelbe szálltunk, hol egykor mint diák annyi víg, boldog napot töltöttem, s dr. Ruben egykori házigazdám kezelése alá vett. Mayerbergert viszontláttam, találkozásunk szomorú és sörnélküli volt, a száraz alapmódszer nekem sehogysem ízlett, így múlt el a tél, s tavasszal megerősödve tértem vissza Pestre. «Zách Klára» czímű balladámat Volkmann utasítása szerint átdolgoztam s a Tudományos Akadémia termében sikerrel előadták. Előadás után Liszt Ferencz hozzám jött, s néhány szeretetreméltó szót mondva felszólított, hogy látogassam meg. «Ott alaposabban megbeszélhetjük a ballada dolgát», mondta a nagy ember. Ezelőtt sohasem voltam nála, Volkmann nem rokonszenvezett az ő irányával, sem személyével; ez utóbbit igen nagyvilágiasnak találta. Én mesteremet mindenek fölött nagyrabecsültem, s azért kerültem eddig Liszt társaságát, azonban a szeretetreméltó meghívásnak engednem kellett. Meglátogattam, Liszt zongorához ült s eljátszotta balladámat. Oh hogyan játszotta ő azt! Az egyhangúbb helyeket azonnal megváltoztatta, transponálta, a főmotívumot kibővítette, s feldíszítette futamok aranyesőjével, s eközben így beszélt: «Tudom, hogy Ön ezt így gondolta !» Meg akartam csókolni a kezét, de ő megölelt s azt mondá : «Majd közeledni fogunk egymáshoz, s mestere meg fogja nekem bocsátani, ha foglalkozni fogok Önnel!» Midőn a nagy embertől távoztam, szédültem, s egy új világ tárult fel szemeim előtt. Mindamellett ezen találkozás után hónapokig nem kereshettem fel, váltólázam minduntalan elővett, gyomorhurutom napjaimat. Újra hegyes vidékre megkeserítette vágyakoztam, meggyógyulni, megerősödni óhajtottam. Rövid gondolkozás után Szomolányra esett választásom, abban a kis házban óhajtottam lakni, hol gyermekkoromban a nyári hónapokat töltöttem. Ezért felhozattam lovaimat Pozsonyba s Gogelával Szomolányba utaztam. Borús, esős idő volt, midőn a kedves kis Kárpátok lábaihoz érkeztünk, mégis egész lelkemből élveztem ezt az utazást. Miután a házat rendbe hoztuk, megjött angyali jó feleségem kis leányával s mi ott valóságos idillikus életet éltünk. LISZT FERENCZ ÉS GRÓF ZICHY GÉZA 1881-BEN.