Vasárnapi Ujság – 1913
1913-06-08 / 23. szám - Egy elfelejtett szoborleleplezés Lisznyai Kálmánról (képekkel) 456. oldal / Élet- és jellemrajzok
22. szÍm. 1913. 60. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 457 A HÉT KURUCZ : AZ A HÉT FÜGGETLENSÉGI KÉPVISELŐ, AKIK NEM VETTEK RÉSZT AZ 1S67-IKI KORONÁZÁSON, HANEM KIMENTEK ELŐLE CZINKOTÁRA. Balról jobbra ülnek : Csanády Sándor, Patay István, László Imre, Kállay Ödön, Madarász József. Mögöttük állnak: Vállyi János és Vidacs János. (Ma már csak Madarász él közölük). A SZERELEM AZ ÉN BŰNÖM. Franczia regény. (Folytatás.) Csakhogy gyáva voltam titkomat elárulni. Ismét uralkodtam magamon és megkérdeztem. — Edward, mit akar? Összeszorította halvány ajkát és ezt mormogta : — Micsoda bizalmas titkokat árult el lady Richmondnak ? — Egyet sem. Nincs titkolni valóm. — Igazat beszél? Oh, hogy nem tudok belelátni kifürkészhetetlen lelkébe, hogy nem tudom fellebbenteni az ön misztériumának fátyolát. Kiszakítanám a szivedet, ha megláthatnám róla, hogy méltó vagy-e szerelmemre, hogy tudjam, vájjon gyűlöljelek vagy szeresselek-e. Oly idegesen szorította csuklómat, hogy majd kiserkent a vér az ujjam végén. Felsziszentem : - Fáj ! Erre a könyörgésre felvillant a szeme. — De nekem jól esik . . . Még erősebben megszorította kezem, megroskadtam, szemem lecsukódott és azt hebegtem . — Edward, oh Edward, hát gyűlöl ? — Nem tudom, gyűlölöm-e, imádom-e, de nagyon szenvedek ! Christiane, Christiane ! Elengedte a kezemet és oly szorosan magához ölelt, hogy majd megfulladtam. Imbolyogtam, testem megroskadt, majdnem összerogytam. Ajtócsapódás kényszerítette, hogy eleresszen, egy székre estem. Nagymama jött be, karján tenger sok csipkét czipelve, melyet ölembe öntött. — Fogja Chistiane, jó lesz ruhája díszítésére. Örvendeztessen meg és fogadja el ezeket a csipkéket. — Nagymama, hisz ez valóságos csoda, mert e csipkék vagyont érnek ! — Ugyan! Nem tudom, hogy vagyont érnek-e, de azt tudom, hogy a múlt hónapban, midőn rakosgattam ezt a vén kaczatot, azt mondtam komornámnak, hogy jó volna dédunokáim bölcsőjét díszíteni. A bölcsőre várva, előbb még mindig díszítheti velük az estélyi ruhát. Ne kellesse magát, az én koromban én úgysem tudom már hasznukat venni. Vén csipkék fiatal vállakra valók. Drága nagymama. Hogy megbánná vigyázatlan szavait, ha tudná, hogy Eddiet mennyire kétségbeejtette velük. Hazakocsiztunk, de Edward nem szólt hozzám az úton. Míg kifizette a kocsist, gyorsan felsiettem szobámba és bezárkóztam. Azt reméltem, hogy magányosan hamarabb megnyugodom. Kevéssel erre hallottam, hogy férjem kardját leoldta és valami székre dobta, aztán lenyomta a kettőnk szobáját elválasztó ajtó kilincsét. Észrevette, hogy el van reteszelve és kérdezte : — Bent van? — Igen. — Nyissa ki! — Kérem Edward, hagyjon kissé egyedül, nemsokára kinyitom. Csend. Aztán egy hatalmas roppanás, a retesz felpattan, az ajtó kinyílik és Edward belép. Ez az erőszakoskodás megrettentett, éreztem, hogy belesápadok. Edward szó nélkül jött felém, szeme nézése félelmes volt. Megállt az ágy lábánál. Megértettem, hogy valami szörnyűség történik, ha szólok vagy megmoccanok és tovább ingerelem. Hozzáléptem, megfogtam kezét és lágy, komoly hangon kérdeztem: — Mért tette ezt barátom? Kezébe rejtette az arczát, hogy visszafojtsa zokogását. Magam mellé vontam egy kerevetre, vállamra fektettem fejét és simogatni kezdtem szegénynek forró homlokát. — Edward beszéljen, vallja be haragjának és kétségeinek okát, mondja el gonosz gondolatait. Ha tudnám! Lady Richmond okozta ezt a vihart oktalan szavaival. Bocsásson meg Christiane, de napok óta kétkedés gyötör, szegény nagyanyám beszéde csak az utolsó csöpp volt, hogy kicsorduljon tőle a pohár. — Azt kívánja, hogy maradjunk el az eljegyzésről, azt, hogy senkivel sem érintkezzünk? Edward, esküszöm, hogy alávetem magam akaratának, hogy a legnagyobb gyöngédséget érzem ön iránt. — Gyengédséget, de nem szerelmet, én pedig imádlak, amit te adsz, az nem elég . . . — Ez az én hibám? — Az enyém, hogy nem szűnök meg szerelemmel üldözni azt, ki eltaszít. . . — Sohasem tettem . . . — Beleegyezése még roszabb ! Oh, Istenem, micsoda nyomorúság! Féltemben, hogy Edward meglátja a köztünk tátongó örvényt, erőtlenül ejtem ki e hasznos hazugságot : — Szeretem. Mohó szájjal szívja be ajkamról ezt a szót, némán ölelkezünk, de az ölelése nem ad önfelejtést, hanem hideg szemlélője maradok csak mindennek. Érzem helyzetünk utálatosságát, de nem merek semmit sem tenni szabadulásomra. Kissé megnyugodva Edward megszólal: — Szégyellek arra felé nézni. — Merre? — Az ajtóra, Christiane. • — Hát eltört. Tim majd eltakarítja a szilánkokat. — Beleegyezik abba, hogy szobánkat ezentúl ne válassza el ajtó? — Bele, csak büntetésül nagyon szép függönyt kell vennie rája. — Bármely órában szabad lesz belépnem? — Mindenkor. Oh, Christiane, mily boldog vagyok!