Vasárnapi Ujság – 1918
1918-12-08 / 49. szám - Kaffka Margit (arczképpel) 675. oldal / Élet- és jellemrajzok - Haraszthy Lajos: Holdas éji álom 675. oldal / Költemények
49. SZÁM. 1918. 05. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 675 kidőlve. Tót káplár és Csorba, akikkel együtt tartottam, mert úgy beszéltük meg, hogy egy dekángba megyünk, már beértek az állásba és integettek, hogy menjek oda. Visszaintettem , hogy mindjárt, de még perczekig haboztam. Valami ellenállhatatlan erő kényszerített-e, hogy elmaradjak tőlük, vagy csak megbotlottam talán? — nem tudom. Most megbántani már, mert úgy gondoltam, hogy a tömegben csak elcsúsztam volna valahogy, de ha most egymagam felugrom, hogy beszaladjak hozzájuk, biztosan lelőnek. Mégis el kellett szánnom magam. Feltápászkodtam, de rögtön visszabuktam. Dühös sustorgás hallatszott, mely egy pillanat alatt kibírhatatlannak tetsző, fület hasító süvöltéssé növekedett és rögtön hatalmas, dörgő robaj zúgott fel, mintha felszakadt volna alattam a föld. Egész fent, a torkomban éreztem a szívem gyors, reszkető lüktetését és önkéntelenül, behúnyt szemmel fúrtam a fejemet be, a fatörzs alá, mélyen a hideg hóba. A lábaim remegtek és a bakkancs patkói összekoczogtak, mint a vaczogó fogak. Félig öntudatlan állapotban azért láttam, amint vagy húsz lépésre előttem sötétbarna, piszkos füstfelhő tör fel gomolyogva a dekungból. Mindez egy pillanat volt. A foszlani kezdő füstben kísértetiesen, tétován láttam felemelkedni a két ismerős alakot , Csorbát és Tótot , az arczukból ugyan semmi sem látszott . Az egyik az ég felé emelte kezeit és hallottam, amint valami feledhetetlen hörgéssel mondja : Végem van!... Azután rögtön visszabuktak és eltűntek szemem elől. Még néhány gránát jött nagy dérreldúrral és iszonyú széllel és mindannyiszor az az érzésem volt, hogy menten szétszakadok, valami szétfeszít belülről. Azután csend lett. Felemelkedtem kissé a fa mögül és előre néztem. Semmit se láttam és minthogy nem lőttek, csaknem egészen felálltam. Ekkor megpillantottam őket, amint élettelenül, szinte összerepedezve, megtépve dőltek egymásra a félig kész dekángban, mellre csüggesztett és félrefordult fejjel, ülő helyzetben, ahogyan a gránát érte őket, ölükbe ejtett puskával. Az éjjel azután támadás volt és hátranyomtak bennünket, a hídon túlra. De másnap már visszavertük őket és azóta itt vagyunk, a régi állásban. Ennek a napnak a délutánján szokatlan hosszú csend volt és ekkor vettem észre, hogy mindeddig egyáltalán nem néztem előre, semmit se láttam, ami az álláson túl van, előttünk. Most már jobbak a dekungok, néha fűteni is lehet, de azért néhányan már megfagytak kint, a drótsövénynél. Singerrel és Szellővel vagyok együtt.&Deczember 28. — Roppant nehéz felhozni ide, a hegyre a menázsit. A konyha nem is jöhetne fel, csak a húst hozzák fel éjjel, sátorlapokban, hidegen, de azt se mindig. A napokban, mikor már szörnyen éhes voltam, Singerékhez fordultam. Emlékeztem, hogy két nagy rúd szalámit hoztak otthonról, gondoltam, még van belőle. Azt mondták, épp az előbb ették meg az utolsó falatot. Azóta minden nap látom, ha visszakúszok a dekungba, amint sietve, tele szájjal majszolnak és gyorsan dugdossák vissza a hátizsákba a szalámit. Igazuk van. Deczember 24. — Karácsony este. Ma egy éve a tasnádi papnál vacsoráztam , aztán ki kellett mennem a kastélyba, mert ott laktam. A búcsúzásnál azt mondta a tiszteletes, hogy vigyázzak magamra, a bárókisasszony veszedelmesen szép. Most furcsa elképzelni egy elegáns, frissen fürdött, illatos nőt. Holnap lesz egy éve, hogy megismerkedtem Nellivel. Érzem, hogy borzalmasan piszkos vagyok bent, a sűrűn össze-visszacsavart ruhák alatt. A szakállam rohamosan nő. Január 1. — Az éjjel, éjfél után, egy óra hosszat álltam a drótsövénynél. Borzalmas hideg volt, hóvihar, metsző, kegyetlen szél, mintha állandóan jajgatott volna valaki. Minden kis csikorgásra összerezzentem, de hiába bámultam riadt figyelemmel a vaksötétbe. Állandó félelmem volt, hogy nem váltanak fel, elfelejtkeznek rólam és reggelre megfagyok. Úgy éreztem, hogy már régen letelt az óra, de nem mertem kiabálni. A lábam lassan zsibbadt és ijedten tánczolni kezdtem egy helyben, a hóban. De a fegyver és a rüsztung zörgésétől megijedtem és ismét lefeküdtem a hóba. (Folytatása következik.) KAFFKA MAEGIT. 1880—1918. Még a mostani válsággal teli napokban is különös megrendítő esemény Kaffka Margit halála híre. Fatal volt, erős, friss, lelkes, munkára kész, tervekkel tele. Életét egy új, nagy érzés borította virágba, most jutott volna hozzá, hogy egy új házasságban megtalált boldogságát élvezze, a teljes írói méltányoltság melegében, egyre fokozódó népszerűséggel és tekintéllyel, megszabadulva az anyagi gondoktól is, melyek eddigi életét és munkáját bénították s most kellett lefeküdnie a nyirkos föld alá, eltűnnie örökre azoknak a sorából, akik a történelem legnagyobb válságából kivergődő Magyarországot új útjaira kell hogy vezessék. Minden munkaerőre szükség lesz ebben a rettentő nagy munkában s összeszorult szívvel nézzük, mint pusztít épen a legjobbak sorából a nyugatról hozzánk jött félelmetes kórság, a spanyol betegség. Kaffka Margitot, aki annyira szerette és értette az életet, nem szerette az élet. Sorsa küzdés, nyugtalanság és izgalom volt elettől végig. Gyermekkorában egy felbomló, anyagilag leromló család jeleneteit és képeit látta maga körül, később egy nem sikerült házasság kínos küzdelmei, az írói érvényesülés akadályaival való vívódás s az anyagi gond sivársága tették életét komorrá és keservessé. Mikor pedig, írói sikerének teljessé válásával egyidejűleg, asszonyi élete is pihenőre talált volna egy új szerelemből szövődő boldog házasságban, közbejött a háború, amely feldúlta lelkét — senki oly szenvedélyes felháborodással nem gyűlölte háborút, mint ő, — betöltötte lelkét az emberiség iszonyatával és magánéletét is felzaklatta. Ifjú férjének a háború kitörésekor be kellett vonulnia, mint katonaorvosnak, a harcztérre mennie, ahonnan nagy betegen került haza. A csendes nyugalom, a tiszta, zavartalan boldogság örömét legfeljebb órákra érezhette s most, egy szebb élet küszöbén csapódott be mögötte örökre az ajtó. 1j Mint asszonyi jelenség feledhetetlen lesz mindenki előtt, aki ismerte. Olyan különálló, mindenkitől eltérő egyéniség volt, a milyen a legnagyobb ritkaság s fényes értelmi és szívbeli tulajdonságok oly sajátságosan keveredtek benne apró félszegségekkel, ahogy ez csak a géniusz fölkentjeinél szokott előfordulni. A legnagyobb asszonyi intelligenczia volt mindazok között, akikről tudomásunk van kortársaink közül, roppant éles ész, villámgyors felfogás, finom érzék a lényeges iránt, a látásnak teljes elfogulatalnsága, emberiekben bölcs megértés, bátor igazságszeretet, minden megalkuvásra való képtelenség s ezzel szemben az életben való elhelyezkedés, az emberekkel való bánni tudás, az úgynevezett savoir vivre dolgában való fogyatékosság. Nagyon tudott szeretni, de az élet keserűségei megtanították haragudni is. Végsőkig feszült szellemi és értelmi életet élt mindig, nyugtalanul kereste az élet és az irodalmi megnyilatkozás számára legtöbb lehetőségeit nyújtó formáit, azok közül a természetek közül való volt, akik perczekre sem tudnak csendesen megülni, mindig kergeti őket a nyugtalanság és ezért tízszeres intenzitással élnek át mindent. Írói pályája a legutóbbi másfél évtized magyar irodalmának legfeltűnőbb arczvonásai közül való. Versei, amelyekkel kezdte, rövid kísérletezés után egészen új, egyéni hangot ütnek meg : az ideges feszültség vezetékén szikráztak ki bennük a képek, a szólamok, a világgal viaskodó asszonyi érzékenység és túlhevített intelligenczia csendül ki bennük. Minden szépségük mellett volt e versekben valami objektív, tudatos mellékhang, amely arra vallott, hogy Kaffka Margit igazi terrénuma nem a líra, hanem az elbeszélés. S amint első novelláit megírta, azonnal feléje fordult a hozzáértők figyelmes első novelláinak egyike, a Levelek zárdából czímű revelácziókép hatott írói formájának biztonságával, lélekrajzoló erejével és a serdülő leánylélek rejtelmeinek gyöngéd feltárásával. Ettől kezdve leginkább mint elbeszélő állott a közönség előtt. Előbb novellákkal próbálta ki erejét, aztán tehetségének igazi természete a regény felé vitte. Első regénye, a Színek és évek, melyet lapunk vitt először a közönség elé, a legnagyobb irodalmi sikerek egyike volt, amiket az utóbbi években láttunk. A viaskodó pártokra szakadt irodalmi közvélemény egy pillanatra egységessé vált a regény dicsőítésében s a nagyközönség is, amely eddig bizonyos tartózkodással viselkedett Kaffka Margit iránt, mindjobban hozzáédesedett. Ez a regény meggyőződésünk szerint a modern magyar regényírás legérettebb, legszélesebb medrű terméke, a pusztulás felé sodródó magyar úri középosztály s benne az anyáink nemzedékéhez tartozó nők sorsának hatalmas arányú, teljes és mindenfelé éles kontúrokkal elhatárolt képes előadásban, a részletek összehangolásában, az árnyak és fények elosztásában is olyan egyenletes, amilyenek csak elsőrendű írók művei szoktak lenni. Ezután is írt még regényeket, a Mária éveit, az Állomások-at, a Hangyaboly-t, a meghatóan szép Két nyár czímű kisebb regényt. Ezekben mindben megvan írói ereje, de remekműve mégis csak a Színek és évek marad. A realitás, az élet- és emberismeret, az embernek állandó körülményeihez és pillanatnyi helyzetéhez való viszonya, a magyar élet jelenségei iránti élénk érzék, s az előadásban bizonyos ideges sietség, a szavaknak torlódó halmozása, írásának legfőbb jellemvonásai. Az utolsó három évben a szokottnál is zaklatottabb életet élt. Férje Temesvárott teljesített katonai szolgálatot s ő Temesvár és Budapest közötti örökös utazgatásban fogyasztotta erejét. Temesvárra asszonyi érzése hajtotta, Budapestre az irodalmi foglalkozás kényszerűségei. Nyilván ez a hajszolt élet is hozzájárult, hogy a betegség oly könnyen lebírta. Székely Aladár fényit?». KAFFKA MARGIT. HOLDAS EJI ALOM. A Hold tányérrózsája éji csöndben kinyilik s fényes, nagy virágba szökken S körülte a csillagbimbó-sereg Ezüstösen pislogva szendereg. Amott túl kékesen alszanak az erdők, Magukra húzva jól a lomha felhőt. A büszke, néma hegyorom pedig A fellegek fölé emelkedik. Am ellenére a vén hegykirálynak Ezerszer magasabbra szökve szállnak Az én bátor, vad, lázas álmaim A lelkem nekilendült szárnyain. S ott fönn vágyó lelkem Feléd kitárom, Sugárhúrú Hold bűvszavú gitárom S dala a messzi, alvó városon Az ablakodon Hozzád beoson: Látlak ... fehéren ... bár az éj beárnyalt lantomról tépett, kósza holdsugárral Megcsiklandom puha, fehér nyakad ... S kebledre simul kibontott hajad. S míg ágyad telehintve — a Te drága, — (Be szép csillaghullás! — szól, a ki látja.) Rád ezüst csillagbimbókat dobok : Álmodban édes ajkad mosolyog. Haraszthy Lajos.