Vasárnapi Ujság – 1918

3. Élet- és jellemrajzok - Kaffka Margit (arczképpel) 675. oldal

49. SZÁM. 1918. Ö5. ÉVFOLYAM. kidőlve. Tót káplár és Csorba, a kikkel együtt tartottam, mert úgy beszéltük meg, hogy egy dekungba megyünk, már beértek az állásba és integettek, hogy menjek oda. Visszaintettem • hogy mindjárt, de még perczekig haboztam. Valami ellenállhatatlan -^erő kényszerített-e, hogy elmaradjak tőiük, vagy csak megbotlot­tam talán? — nem tudom. Most megbántani már, mert úgy gondoltam, hogy a tömegben csak elcsúsztam volna valahogy, de ha most egymagam felugróm, hogy beszaladjak hozzá­juk, biztosan lelőnek. Mégis el kellett szánnom magam. Feltápászkodtam, de rögtön vissza­buktam. Dühös sustorgás hallatszott, mely egy pillanat alatt ki bír hatatlannak tetsző, fület hasító süvöltéssé növekedett és rögtön hatal­mas, dörgő robaj zúgott fel, mintha felszakadt volna alattam a föld. Egész fent, a torkomban éreztem a szívem gyors, reszkető lüktetését és önkéntelenül, behúnyt szemmel fúrtam a fe­jemet be, a fatörzs alá, mélyen a hideg hóba. A lábaim remegtek és a bakkancs patkói össze­koczogtak, mint a vaczogó fogak. Félig öntu­datlan állapotban azért láttam, a mint vagy húsz lépésre előttem sötétbarna, piszkos füst­felhő tör fel gomolyogva a dekungból. Mindez egy pillanat volt. A foszlani kezdő füstben kí­sértetiesen, tétován láttam felemelkedni a két ismerős alakot , Csorbát és Tótot ; az arczukból ugyan semmi sem látszott . Az egyik az ég felé emelte kezeit és hallottam, a mint valami feledhetetlen hörgéssel mondja : Végem van!... Azután rögtön visszabuktak és eltűntek sze­mem elől. Még néhány gránát jött nagy dérrel­dúrral és iszonyú széllel és mindannyiszor az az érzésem volt, hogy menten szétszakadok, valami szétfeszít belülről. Azután csend lett. Felemelkedtem kissé a fa mögül és előre néz tem. Semmit se láttam és minthogy nem lőt­tek, csaknem egészen felálltam. Ekkor meg­pillantottam őket, a mint élettelenül, szinte összerepedezve, megtépve dőltek egymásra a félig kész dekungban, mellre csüggesztett és félrefordult fejjel, ülő helyzetben, a hogyan a gránát érte őket, ölükbe ejtett puskával. Az éjjel azután támadás volt és hátranyomtak bennünket, a hídon túlra. De másnap már visszavertük őket és azóta itt vagyunk, a régi állásban. Ennek a napnak a délutánján szo­katlan hosszú csend volt és ekkor vettem észre, hogy mindeddig egyáltalán nem néztem előre, semmit se láttam, a mi az álláson túl van, előttünk. Most már jobbak a dekungok, néha fűteni is lehet, de azért néhányan már meg­fagytak kint, a drótsövénynél. Singerrel és Szellővel vagyok együtt. l&Deczember 28. — Roppant nehéz felhozni ide, a hegyre a menázsit. A konyha nem is jöhetne fel, csak a húst hozzák fel éjjel, sátor­lapokban, hidegen, de azt se mindig. A napok­ban, mikor már szörnyen éhes voltam, Singe­rókhez fordultam. Emlékeztem, hogy két nagy rúd szalámit hoztak otthonról, gondoltam, még van belőle. Azt mondták, épp az elébb ették meg az utolsó falatot. Azóta minden nap látom, ha vissza kúszó k a dekungba, a mint sietve, tele szájjal majszolnak és gyorsan dug­dossák vissza a hátizsákba a szalámit. Igazuk van. Deczember 24. — Karácsony este. Ma egy éve a tasnádi papnál vacsoráztam ; aztán ki kellett mennem a kastélyba, mert ott laktam. A búcsúzásnál azt mondta a tiszteletes, hogy vigyázzak magamra, a bárókisasszony vesze­delmesen szép. Most furcsa elképzelni egy ele­gáns, frissen fürdött, illatos nőt. Holnap lesz egy éve, hogy megismerkedtem Ne Ili vei. Ér­zem, hogy borzalmasan piszkos vagyok bent, a sűrűn össze-visszacsavart ruhák alatt. A sza­kállam rohamosan nő. Január 1. — Az éjjel, éjfél után, egy óra hosz­szat álltam a drótsövénynél. Borzalmas hideg volt, hóvihar, metsző, kegyetlen szél; mintha állandóan jajgatott volna valaki. Minden kis csikorgásra összerezzentem, de hiába bámul­tam riadt figyelemmel a vaksötétbe. Állandó félelmem volt, hogy nem váltanak fel, elfelejt­keznek rólam és reggelre megfagyok. Úgy éreztem, hogy már régen letelt az óra, de nem mertem kiabálni. A lábam lassan zsibbadt és ijedten tánczolni kezdtem egy helyben, a hó­ban. De a fegyver és a rüsztung zörgésétől megijedtem és ismét lefeküdtem a hóba. (Folytatása következik.) VASÁRNAPI ÚJSÁG. 675 Székely Aladár fényit?». KAFFKA MARGIT. KAFFKA MAEGIT. 1880—1918. Még a mostani válsággal teli napokban is különös megrendítő esemény Kaffka Margit halála híre. Matal volt, erős, friss, lelkes, mun­kára kész, tervekkel tele. Életét egy új, nagy érzés borította virágba, most jutott volna hozzá, hogy egy új házasságban megtalált boldogságát élvezze, a teljes írói méltányoltság melegében, egyre fokozódó népszerűséggel és tekintélylyel, megszabadulva az anyagi gondoktól is, melyek eddigi életét és munkáját bénították s most kellett lefeküdnie a nyirkos föld alá, eltűnnie örökre azoknak a sorából, a kik a történelem legnagyobb válságából kivergődő Magyarorszá­got új útjaira kell hogy vezessék. Minden munka­erőre szükség lesz ebben a rettentő nagy munká­ban s összeszorult szívvel nézzük, mint pusztít épen a legjobbak sorából a nyugatról hozzánk jött félelmetes kórság, a spanyol betegség. Kaffka Margitot, a ki annyira szerette és értette az életet, nem szerette az élet. Sorsa küzdés, nyugtalanság és izgalom volt eleitől végig. Gyermekkorában egy felbomló, anyagilag leromló család jeleneteit és képeit látta maga körül, később egy nem sikerült házasság kínos küzdelmei, az írói érvényesülés akadályaival való vívódás s az anyagig gond sivársága tették életét komorrá és keservessé. Mikor pedig, írói sikerének teljessé válásával egyidejűleg, asszonyi élete is pihenőre talált volna egy új szerelem­ből szövődő boldog házasságban, közbejött a háború, a mely feldúlta lelkét — senki oly szenvedélyes felháborodással nem gyűlölte a háborút, mint ő, — betöltötte lelkét az emberi­ség iszonyatával és magánéletét is felzaklatta. Ifjú férjének a háború kitörésekor be kellett vonulnia, mint katonaorvosnak, a harcztérre mennie, a honnan nagy betegen került haza. A csendes nyugalom, a tiszta, zavartalan bol­dogság örömét legfeljebb órákra érezhette s most, egy szebb élet küszöbén csapódott be mögötte örökre az ajtó. jj Mint asszonyi jelenség feledhetetlen lesz mindenki előtt, a ki ismerte. Olyan különálló, mindenkitől eltérő egyéniség volt, a milyen a legnagyobb ritkaság s fényes értelmi és szív­beli tulajdonságok oly sajátságosan keveredtek benne apró félszegségekkel, a hogy ez csak a géniusz fölkentjeinél szokott előfordulni. A leg­nagyobb asszonyi intelligenczia volt mindazok között, a kikről tudomásunk van kortársaink közül, roppant éles ész, villámgyors felfogás, finom érzék a lényeges iránt, a látásnak teljes elfogulatalnsága, emberiekben bölcs megértés, bátor igazságszeretet, minden megalkuvásra való képtelenség s ezzel szemben az életben való elhelyezkedés, az emberekkel való bánni tudás, az úgynevezett savoir vivre dolgában való fogyatékosság. Nagyon tudott szeretni, de az élet keserűségei megtanították haragudni is. Végsőkig feszült szellemi és értelmi életet élt mindig, nyugtalanul kereste az élet és az iro­dalmi megnyilatkozás számára legtöbb lehető­ségeit nyújtó formáit, azok közül a természe­tek közül való volt, a kik perczekre sem tudnak csendesen megülni, mindig kergeti őket a nyug­talanság és ezért tízszeres intenzitással élnek át mindent. írói pályája a legutóbbi másfél évtized ma­gyar irodalmának legfeltűnőbb arczvonásai közül való. Versei, a melyekkel kezdte, rövid kísér­letezés után egészen új, egyéni hangot ütnek meg : az ideges feszültség vezetékén szikráztak ki bennük a képek, a szólamok, a világgal viaskodó asszonyi érzékenység és túlhevített intelligenczia csendül ki bennük. Minden szép­ségük mellett volt e versekben valami objektív, tudatos mellékhang, a mely arra vallott, hogy Kaffka Margit igazi terrénuma nem a líra, hanem az elbeszélés. S a mint első novelláit megírta, azonnal feléje fordult a hozzáértők figyelme s első novelláinak egyike, a Levelek a zárdából czímű revelácziókép hatott írói formá­jának biztonságával, lélekrajzoló erejével és a serdülő leányiélek rejtelmeinek gyöngéd fel­tárásával. Ettől kezdve leginkább mint elbeszélő állott a közönség előtt. Előbb novellákkal próbálta ki erejét, aztán tehetségének igazi természete a regény felé vitte. Első regénye, a Szinek és évek, melyet lapunk vitt először a közönség elé, a legnagyobb irodalmi sikerek egyike volt, a miket az utóbbi években láttunk. A viaskodó pártokra szakadt irodalmi közvéle­mény egy pillanatra egységessé vált a regény dicsőítésében s a nagyközönség is, a mely eddig bizonyos tartózkodással viselkedett Kaffka Margit iránt, mindjobban hozzáédesedett. Ez a regény meggyőződésünk szerint a modern ma­gyar regényírás legérettebb, legszélesebb medrű terméke, a pusztulás felé sodródó magyar úri középosztály s benne az anyáink nemzedékéhez tartozó nők sorsának hatalmas arányú, teljes és mindenfelé éles kontúrokkal elhatárolt képe s előadásban, a részletek összehangolásában, az árnyak és fények elosztásában is olyan egyenletes, a milyenek csak elsőrendű írók művei szoktak lenni. Ezután is írt még regé­nyeket, a Mária éveirt, az Állomások­at, a Hangyaboly-t, a meghatóan szép Két nyár czímű kisebb regényt. Ezekben mindben meg­van írói ereje, de remekműve mégis csak a Színek és évek marad. A realitás, az élet- és emberismeret, az embernek állandó körülmé­nyeihez és pillanatnyi helyzetéhez való viszonya, a magyar élet jelenségei iránti élénk érzék, s az előadásban bizonyos ideges sietség, a szavak­nak torlódó halmozása, írásának legfőbb jellem­vonásai. Az utolsó három évben a szokottnál is zaklatottabb életet élt. Férje Temesvárott teljesített katonai szolgálatot s ő Temesvár és Budapest közötti örökös utazgatásban fogyasz­totta erejét. Temesvárra asszonyi érzése haj­totta, Budapestre az irodalmi foglalkozás kény­szerűségei. Nyilván ez a hajszolt élet is hozzá­járult, hogy a betegség oly könnyen lebírta. HOLDAS EJI ALOM. A Hold tányérrózsája éji csöndben Kinyilik s fényes, nagy virágba szökken S körülte a csillagbimbó-sereg Ezüstösen pislogva szendereg. Amott túl kékesen alszanak az erdők, Magukra húzva jól a lomha felhőt; A büszke, néma hegyorom pedig A fellegek fölé emelkedik. Am ellenére a vén hegykirálynak Ezerszer magasabbra szökve szállnak Az én botor, vad, lázas álmaim A lelkem nekilendült szárnyain. S ottfönn vágyó lelkem Feléd kitárom, Sugárhúrú Hold bűvszavú gitárom S dala a messzi, alvó városon Az ablakodon Hozzád beoson: Látlak ... fehéren ... bár az éj beárnyal S lantomról tépett, kósza holdsugárral Megcsiklandom puha, fehér nyakad ... S kebledre simul kibontott hajad. S míg ágyad telehintvo — ó Te clrága, — (Be szép csillaghullás! — szól, a ki látja.) Rád ezüst csillagbimbókat dobok : Almodban édes ajkad mosolyog. Haraszthy Lajos.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék