Vas Népe, 1969. november (14. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-10 / 260. szám
Bizalom nélkül „sír”” a nevelés! Minőségileg magasabb osztályba lépett közoktatásunk a nyolc évfolyamú általános iskolák beindításával. Szükség is volt erre, hiszen a szocializmus teljes felépítése sokoldalú műveltséget kíván a felnövekvő állampolgároktól. Iskoláink egyre javuló feltételek között igyekeznek megvalósítani a társadalomtól kapott feladatot: alkalmasabb épületekben, jobban feltöltött szertárakra, mind korszerűbb tankönyvekre és felkészültebb pedagógusokra támaszkodva végzik a munkát. Ha van hely, ahol az oktatás-nevelés hatékonysága még nem kielégítő, az esetek többségében objektív nehézségekben kell keresnünk az okot. Ilyen objektív ok lehet nálunk a feudális viszonyok hosszú történelmi megrekedéséből eredő „istenháta mögöttiség”. A sok ezernyi tanyára, tanyaközpontra vagy apró településre osztottvidék mindig kedvezőtlenül hatott a nevelésre. A megyében az utóbbi időkben lefolyt körzetesítés során iskolákat vontunk össze, hogy gyermekeink jobb körülmények között tanulva, jobban megalapozott, szélesebb körű és korszerűbb műveltséggel feltöltve haladjanak útjukon. Olyan kis települések osztatlan iskoláit számoltuk fel, ahol egyetlen nevelő tanította a felső tagozat valamennyi tantárgyát. Elképzelhető, hogy a jó eredményekhez ilyen körülmények között kevés volt még a hősies erőfeszítés is. Ismerünk újonnan létesített körzeti iskolát, ahová igen szerény matematika—fizika —kémia tudással kerültek be az osztatlan iskolák felső tagozatos gyerekei, s az orosz nyelvnek hírét se, vagy éppen csak hírét hallották. Nincs irigylésre méltó helyzetben az olyan nyelvtanár, akinek például hetedikes orosz anyagot kell tanítania anélkül, hogy az ötödik—statie mikrosztályos alapokra támaszkodhatna. Olyan — éléven meddőségre kárhoztatott — kísérlet lenne ez, mintha a kőműves a lábazati fal fölötti első sor téglával akarná kezdeni a házépítést. Az általános iskolai oktatás idejét megnyújtani nem lehet, nem tehettek mást az ilyen helyzetbe kerülő körzeti iskolák, mint igyekeztek bepótoltatni a tanulókkal a hiányzó ismereteket. A VI. osztályba kerülőknek például egy év alatt két esztendő anyagát kellett elvégezniük. A felsőbb osztályokban még súlyosabb volt a terhelés. A feladatok elvégzésére — érthető okokból — nem volt, nem lehetett elég a tantervben megszabott órák száma. Belátták ezt a tanügyi hatóságok is, és engedélyezték, hogy a szaktanár emelt óraszámban, sőt ezen felül is taníthassa az orosz nyelvet, ha a szülő is így látja jónak, és erről írásos nyilatkozatot juttat el az iskolához. Tanulónként és havonta 20 forintban állapították meg a fizetendő összeget. Nem nagy pénz az a húsz forint, egy masni ára. S ha belegondolunk, nem is ment rossz helyre. Mégis akadtak szülők, kik másként vélekedtek. „Hogy lehet az, hogy a rendes tanítási időben nem lehet megtanítani oroszul a gyerekeket? Pénzéhség lehet mögötte, a pedagógus kapzsisága” — gondolták, hiszen köztudott, hogy a pedagógusi fizetés nem valami magas. Így történt azután, hogy amikor a gyerekek az iskolából hazavitték a gonddal fogalmazott „nyilatkozat-biankót”, amire vagy igent vagy nemet kellett írni, többen felszisszentek. A mi társadalmunkban nagyon messzire elhallatszanak a szülői felszisszenések. El a művelődési osztályokig, el egészen a minisztériumig is. „Mégsem jó ez így — gondolták kissé későn — az iskolákat irányító hatóságok. A mi társadalmunk egyetlen értelmiségi rétegtől sem követel akkora erkölcsi tökéletességet, mint éppen a pedagógustól. Aki tanít, nevel, annak vállalnia kell a példakép szerepét is. A különórákkal létesülő anyagi kapcsolat elronthatja a tanúig—tanár, család—iskola közötti viszonyt”. Rendelkezés született, hogy tanterven felüli orosztanítást a továbbiakban iskolai szakkör keretében, az állam terhére kell megoldani. A rendelkezés valóban helyes, anyagiasságra kacsintó, sértő feltételezéstől óvja meg a pedagógiát: örül is neki panaszos és tanügyi hatóság egyaránt. Egyedül a pedagógus „sír”. „Most aztán mit gondol őróla a szülő? Talán még azt is feltételezi, hogy pénzéhség sarkallta a külön nyelvtanulás szervezésére, amikor arra egyrészt égetően szükség volt, másrészt pedig minisztériumi engedély tette lehetővé. Mintha tán szülői szisszenések nélkül nem tudná, mire kötelezi pedagógusi esküje? Hát lehet a gyanúsítás légkörében tanítani, nevelni?!” Ezért rajzoltuk ezt a helyzetképet, hogy lehessen. De hogy a jövőben méginkább lehessen — noha az élet gyakran állítja alakítóját váratlan feladatok elé —, megkockáztatunk egy feltételezést. Talán van még valami a körzetesítésen túl is, ami használna az általános iskolai oktatásnak, ezen belül az orosz nyelvtanítás fejlődésének, például több szülői bizalom és nagyobb szervezési előrelátás. Farkas Imre 1909. november 10. Hétfő _____ 5 13. A nehéz, bronzveretes kapu kelletlenül kinyílt és a ,,Szolgálati bejárat” feliratú tábla azonnal elvesztette mágikus megközelíthetetlenségének látszatát. — Kit keres? —• kérdezte a méltóságtól ies, fehér pofaszakállas portás. — Liberdej Gordeicsot — mondta Tyihonov. A portás ugyan nem értette — nem is érthette — a nevet, de visszakérdezni nem akart. A lépcső felé mutatott, Tyihonov meg sem állt a II. emeletig. A hosszú folyosóra tömérdek ajtó nyílt, de Sztasz viszonylag könnyen megtalálta az ,,Inspektor” feliratot. Az ajtó azonban zárva volt. Tyihonov megpróbálta lenyomni a kilincset. A folyosón takarítónő jelent meg vödörrel, kefével: — Miért rángatod, fiacskám? Zárva van! Marianna Ivanovna süteményért ment. Mindjárt jön. Ülj le, várd meg. Tyihonov leült a vörös bársony díványra és nézegetni kezdte a színészek falra erősített fényképeit. Vele szemben jól sikerült felvétel örökítette meg „a Kabard-Balhas Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság érdemes művészét, K. M. Sztavickijt, Luxemburg grófjának szerepében”. Sztavickijen remete cilinder díszlett, sudár alakjára szmoking feszült. Sétabotot tartott, esőköpenyét átvetette a vállán. „Jóképű fiú, annyi szent.” Tyihonov elismerően bólogatott, majd gyorsan hozzátette gondolatban: ..Az alibije azonban nincs rendiben. Luxemburg polgártárs!” Tyihonov felkelt, megnézegette a többi fényképet is. Anna Bukova „Pepita szerepében, Dunajevszkij Szabad szél című operettjében”. A „Carmen” kölnivíz címkéjéhez hasonlított , a kezében legyezőt tartott, fürtjei a nyakára göndörödtek. „Az isten küldte ez a szenvedélyt” — gondolta Sztasz. A folyosó végén megtalálta Pankiovát is „Alisé szerepében a My fair Lady-ből”. Alisé itt már nek a tépett kis csavargólány: előkelő dáma, szigorú, okos szemekkel. No-no... A folyosó végén meredek vaslépcsőre nyílt az ajtó. Sztasz leereszkedett és váratlanul a kulisszák mögött találta magát. A színpad felett dolgozó munkás most rekedten kiabálni kezdett: „Szerelők! Szerelők ti csibészek, vegyétek már le a holdat!” Hangja tovagörgött a nézőtér üres hordójában. „Nevetséges, hogy mennyire nem gondolkozunk el a bennünket körülvevő jelenségek igazi lényegén — gondolta Tyihonov. — Még csak nem is feltételezzük, hogy lehet egy fordított oldaluk is. Előre beskatulyázzuk az embereket és az eseményeket is. A színházba mindig ünnepre lövünk, az űrrepülőtérről mindig rakéták indulnak, a színész mindig nemes és szép, a rendőr pedig hamis és goromba!” Sztasz visszamászott a lépcsőn. Az inspektori szoba ajtaja nyitva áll. Tyihonov bemutatkozott a terebélyes íróasztalnál ülő idős asszonynak. — Szeretnék megnézni néhány dossziét... — Alkotóit? — Tessék? — Tyihonov nem értette a kérdést. — Az alkalmazottak vagy a színészek anyagára kíváncsi? — A színészekére. — Miről van szó? Közlekedési szabálytalanság? — Á, dehogy! — Sztasz elnevette magát. — Egyszerű szakmai kíváncsiság.. — Név szerint kinek az anyaga érdekli? — Hát... Csak úgy vaktában, ha átnézhetnék néhányat. .. — Értem, értem — hunyorgott Marianna Ivanovna. — Abban a szekrényben mindent megtalál. — Ne haragudjon, kérem. Már nemegyszer előfordult: érdeklődtünk egy bizonyos Petrov felől és máris kész a séma: vagy Petrovot lopták meg vagy Petrov lopott el valamit. Egyszóval valamiféle lopási ügybe keveredett. .. Az inspektor elnevette magát: — Jól van, jól rám Pontosan ilyesfajta történetet mesélt nekem Alekszandr Visnyevszkij, a nagy színész, ha jól emlékszem 1920- ban... Lásson munkához. Tyihonov leemelt néhány dossziét. Bukova Jelene Nyikolajevna. Született 1932-ben. Főiskolát végzett. Másolat a diplomáról. Kilenc soros jellemzés. Önéletrajzt, ugyancsak néhány sorban. .Istenemre mondom egy varrógéphez részletesebb leírást mellékelnek. Abban legalább benne van, mire jó a gép, s mire nem jó!” — zsörtölődött magában. Tyihonov, majd visszatért az önéletrajzhoz. Szabályos, kidolgozott kézírással íródott, nyilván minden sietség nélkül. De ime, egy másik papírlap Bukova szabadságkérelmével. A kapkodás látható jelei: kusza betűk, befejezetlen szavak. A sorok azonban itt is iskolásan egyenletesek. (Folytatjuk) mint megírtuk, aki művészeti alkotásokkal gazdagodott a megyei tanácsház Szombathelyen. E képünk a nagyterem fő falán elhelyezett Domanovszky gobelint örökítette meg az átadási ünnepség alkalmából. Cs. Kovács László Derkovits- portréja, a tanácsház előcsarnokában. VAS NÉPE ------------------- Tájtermeléstörténeti konferencia A Magyar Agrártudományi Egyesület agrártörténeti szakosztálya, megyei szervezete, valamint a megyei tanács vb, a TIT mezőgazdasági szakosztálya és a Hazafias Népfront megyei bizottsága november 13-án és 14-én tájtermeléstörténeti konferenciát rendez. A konferencia Szombathelyen és Őriszentpéteren zajlik majd le és a téma előadására, vitájára neves szakembereket, párt- és állami funkcionáriusokat várnak. Az első nap rendezvényei Szombathelyen zajlanak, a megyei pártbizottság dísztermében. Itt Romány Pál, az MSZMP Központi Bizottsága Gazdaságpolitikai Osztályának vezetője, a Magyar Agrártudományi Egyesület alelnöke mond megnyitó beszédet. Ezen a napon a tájadottságok szerepéről a mezőgazdaság fejlesztésében, Dr. Lőrinc József a MÉM Termelésfejlesztési Főosztályának vezetője tart előadást, Nagy József a megyei tanács mezőgazdasági és élelmezésügyi osztályának vezetője a Vas megyei mezőgazdasági szakoktatás múltjáról és jövőjéről beszél, dr. Orosz István egyetemi adjunktus pedig a XIX század első felének nyugatdunántúli határhasználatát ismerteti. A második nap programja Őriszentpéteren kezdődik. Itt az Őrség és Hegyhát termelésével összefüggő tudományos és gyakorlati témák kerülnek napirendre. Az őrség múltjáról Vörös Antal, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, az Őrség mezőgazdasági termelésének mai problémáiról dr. Tóth András, a Keszthelyi Agrártudományi Főiskola tudományos munkatársa ad elő. E nap szereplője lesz még dr. Széles Gyula, a körmendi Felsőfokú Mezőgazdasági Technikum tanszékvezető tanára, Kovács Tibor a Statisztikai Hivatal Vas megyei Igazgatóságának vezetője és Gáspár Károly szentgotthárdi iskolaigazgató. A program második napján a résztvevők őrségi falvakat is meglátogatnak.