Vas Népe, 1969. november (14. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-10 / 260. szám

Bizalom nélkül „sír”” a nevelés! M­inőségileg magasabb osztályba lépett köz­oktatásunk a nyolc évfolya­mú általános iskolák bein­dításával. Szükség is volt erre, hiszen a szocializmus teljes felépítése sokoldalú műveltséget kíván a felnö­vekvő állampolgároktól. Is­koláink egyre javuló felté­telek között igyekeznek megvalósítani a társadalom­tól kapott feladatot: alkal­masabb épületekben, jobban feltöltött szertárakra, mind korszerűbb­ tankönyvekre és felkészültebb pedagógusokra támaszkodva végzik a mun­kát. Ha van hely, ahol az oktatás-nevelés hatékonysá­ga még nem kielégítő, az esetek többségében objektív nehézségekben kell keres­nünk az okot. Ilyen objektív ok lehet nálunk a feudális viszonyok hosszú történelmi megreke­déséből eredő „istenháta mö­­göttiség”. A sok ezernyi tanyára, tanyaközpontra vagy apró településre osztott­­vi­dék mindig kedvezőtlenül hatott a nevelésre. A me­gyében az utóbbi időkben lefolyt körzetesítés során is­kolákat vontunk össze, hogy gyermekeink jobb körülmé­nyek között tanulva, jobban megalapozott, szélesebb kö­rű és korszerűbb művelt­séggel feltöltve haladjanak útjukon. Olyan kis települé­sek osztatlan iskoláit szá­moltuk fel, ahol egyetlen nevelő tanította a felső ta­gozat valamennyi tantár­gyát. Elképzelhető, hogy a jó eredményekhez ilyen kö­rülmények között kevés volt még a hősies erőfeszítés is. Ismerünk újonnan létesített körzeti iskolát, ahová igen szerény matematika—fizika —kémia tudással kerültek be az osztatlan iskolák felső tagozatos gyerekei, s az orosz nyelvnek hírét se, vagy éppen csak hírét hal­lották. Nincs irigylésre mél­tó helyzetben az olyan nyelvtanár, akinek például hetedikes orosz anyagot kell tanítania anélkül, hogy­ az ötödik—statie mikr­­­osztályos­­ alapokra támaszkodhatna. Olyan — éléven meddőségre kárhoztatott — kísérlet len­ne ez, mintha a kőműves a lábazati fal fölötti első sor téglával akarná kezdeni a házépítést. A­z általános iskolai ok­tatás idejét megnyúj­tani nem lehet, nem tehet­tek mást az ilyen helyzetbe kerülő körzeti iskolák, mint igyekeztek bepótoltatni a tanulókkal a hiányzó isme­reteket. A VI. osztályba ke­rülőknek például egy év alatt két esztendő anyagát kellett elvégezniük. A fel­sőbb osztályokban még sú­lyosabb volt a terhelés. A feladatok elvégzésére — érthető okokból — nem volt, nem lehetett elég a tanterv­ben megszabott órák száma. Belátták ezt a tanügyi ha­tóságok is, és engedélyezték, hogy a szaktanár emelt óra­számban, sőt ezen felül is taníthassa az orosz nyelvet, ha a szülő is így látja jó­nak, és erről írásos nyilat­kozatot juttat el az iskolá­hoz. Tanulónként és havon­ta 20 forintban állapították meg a fizetendő összeget. N­em nagy pénz az a húsz forint, egy mas­ni ára. S ha belegondolunk, nem is ment rossz helyre. Mégis akadtak szülők, kik másként vélekedtek. „Hogy lehet az, hogy a rendes ta­nítási időben nem lehet megtanítani oroszul a gye­rekeket? Pénzéhség lehet mögötte, a pedagógus kap­zsisága” — gondolták, hi­szen köztudott, hogy a pe­dagógusi fizetés nem valami magas. Így történt azután, hogy amikor a gyerekek az iskolából haza­vitték a gond­dal fogalmazott „nyilatko­zat-biankót”, amire vagy igent vagy nemet kellett ír­ni, többen felszisszentek. A­ mi társadalmunkban nagyon messzire elhallatsza­nak a szülői felszisszenések. El a művelődési osztályokig, el egészen a minisztériumig is. „Még­sem jó ez így — gondolták kissé későn — az iskolákat irányító hatóságok. A mi társadalmunk egyet­len értelmiségi rétegtől sem követel akkora erkölcsi tö­kéletességet, mint éppen a pedagógustól. Aki tanít, ne­vel, annak vállalnia kell a példakép szerepét is. A kü­lönórákkal létesülő anyagi kapcsolat elronthatja a ta­núig—tanár, család—iskola közötti viszonyt”. Rendelke­zés született, hogy tanterven felüli orosztanítást a továb­biakban iskolai szakkör ke­retében, az állam terhére kell megoldani. A rendelkezés valóban he­lyes, anyagiasságra kacsintó, sértő feltételezéstől óvja meg a pedagógiát: örül is neki panaszos és tanügyi hatóság egyaránt. Egyedül a pedagógus „sír”. „Most aztán mit gondol őróla a szülő? Talán még­­ azt is feltételezi, hogy pénz­éhség sarkallta a külön nyelvtanulás szervezésére, amikor arra egyrészt égető­en szükség volt, másrészt pedig minisztériumi enge­dély tette lehetővé. Mintha tán szülői szisszenések nél­kül nem tudná, mire köte­lezi pedagógusi esküje? Hát lehet a gyanúsítás légköré­ben tanítani, nevelni?!” E­zért rajzoltuk ezt a helyzetképet, hogy le­hessen. De hogy a jövőben méginkább lehessen — noha az élet gyakran állítja ala­kítóját váratlan feladatok elé —, megkockáztatunk egy feltételezést. Talán van még valami a körzetesítésen túl is, ami használna az általá­nos iskolai oktatásnak, ezen belül az orosz nyelvtanítás fejlődésének, például több szülői bizalom és nagyobb szervezési előrelátás. Farkas Imre 1909. november 10. Hétfő _____ 5 13. A nehéz, bronzveretes ka­pu kelletlenül kinyílt és a ,,Szolgálati bejárat” feliratú tábla azonnal elvesztette má­gikus megközelíthetetlenségé­­nek látszatát. — Kit keres? —• kérdezte a méltóságtól ies, fehér pofa­­szakállas portás. — Liberdej Gordeicsot — mondta Tyiho­nov. A portás ugyan nem értette — nem is érthette — a nevet, de visszakérdezni nem akart. A lépcső felé mutatott, Tyi­­honov meg sem állt a II. emeletig. A hosszú folyosó­ra tömérdek ajtó nyílt, de Sztasz viszonylag könnyen megtalálta az ,,Inspektor” feliratot. Az a­jtó azonban zárva volt. Tyihonov meg­próbálta lenyomni a kilin­cset. A folyosón takarítónő jelent meg vödörrel, kefé­vel: — Miért rángatod, fiacs­kám? Zárva van! Marianna Ivanovna süteményért ment. Mindjárt jön. Ülj le, várd meg. Tyih­onov leült a vörös bársony díványra és­­ néze­getni kezdte a színészek fal­ra erősített fényképeit. Ve­le szemben jól sikerült fel­vétel örökítette meg „a Ka­­bard-Balhas Autonóm Szov­jet Szocialista Köztársaság érdemes művészét, K. M. Sztavickijt, Luxemburg gróf­jának szerepében”. Sztavickijen remete cilin­der díszlett, sudár alakjá­ra szmoking feszült. Séta­botot tartott, esőköpenyét átvetette a vállán. „Jóképű fiú, annyi szent.” Tyihonov elismerően bólogatott, majd gyorsan hozzátette gondolat­ban: ..Az alibije azonban nincs rendiben. Luxemburg polgártárs!” Tyihonov fel­kelt, megnézegette a többi fényképet is. Anna Bukova „Pepita szerepében, Duna­­jevszkij Szabad szél című operettjében”. A „Carmen” kölnivíz címkéjéhez hason­lított , a kezében legyezőt tar­tott, fürtjei a nyakára gön­dörödtek. „Az isten küldte ez a szenvedélyt” — gon­dolta Sztasz. A folyosó vé­gén megtalálta Pankiovát is „Alisé szerepében a My fair Lady-ből”. Alisé itt már nek­ a tépett kis csavargólány: előkelő dáma, szigorú, okos szemekkel. No-no... A folyosó végén meredek vaslépcsőre nyílt az ajtó. Sztasz leereszkedett és vá­ratlanul a kulisszák mögött találta magát. A színpad fe­lett dolgozó munkás most rekedten kiabálni kezdett: „Szerelők! Szerelők ti csi­bészek, vegyétek már le a holdat!” Hangja tovagörgött a nézőtér üres hordójában. „Nevetséges, h­ogy mennyi­re nem gondolkozunk el a bennünket körülvevő jelen­ségek igazi lényegén — gondolta Tyihonov. — Még csak nem is feltételezzük, hogy lehet egy fordított ol­daluk is. Előre beskatulyáz­zuk az embereket és az ese­ményeket is. A színházba mindig ünnepre lövünk, az űrrepülőtérről mindig raké­ták indulnak, a színész min­dig nemes és szép, a rendőr pedig hamis és goromba!” Sztasz visszamászott a lép­csőn. Az inspektori szoba ajtaja nyitva áll. Tyihonov bemutatkozott a terebélyes íróasztalnál ülő idős asszonynak. — Szeretnék megnézni né­hány dossziét... — Alkotóit? — Tessék? — Tyihonov nem értette a kérdést. — Az alkalmazottak vagy a színészek anyagára kíván­csi? — A színészekére. — Miről van szó? Közle­kedési szabálytalanság? — Á, dehogy! — Sztasz elnevette magát. — Egysze­rű szakmai kíváncsiság.. — Név szerint kinek az anyaga érdekli? — Hát... Csak úgy vak­tában, ha átnézhetnék néhá­nyat. .. — Értem, értem — hu­nyorgott Marianna Ivanov­na. — Abban a szekrényben mindent megtalál. — Ne haragudjon, kérem. Már nemegyszer előfordult: érdeklődtünk egy bizonyos Petrov felől és máris kész a séma: vagy Petrovot lop­ták meg vagy Petrov lopott el valamit. Egyszóval vala­miféle lopási ügybe kevere­dett. .. Az inspektor elnevette magát: — Jól van, jól rám Pon­tosan ilyesfajta történetet mesélt nekem Alekszandr Visnyevszkij, a nagy szí­nész, ha jól emlékszem 1920- ban... Lásson munkához.­­ Tyihonov leemelt néhány dossziét. Bukova Jelene Nyikolajev­­na. Született 1932-ben. Főis­kolát végzett. Másolat a diplomáról. Kilenc soros jellemzés. Önéletrajzt, ugyan­csak néhány sorban. .Iste­nemre mondom egy varró­géphez részletesebb leírást mellékelnek. Abban legalább benne van, mire jó a gép, s mire nem jó!” — zsörtö­lődött magában. Tyihonov, majd visszatért az önélet­rajzhoz. Szabályos, kidolgo­zott kézírással íródott, nyil­ván minden sietség nélkül. De ime, egy másik papír­lap Bukova szabadság­ké­relmével. A kapkodás lát­ható jelei: kusza betűk, be­fejezetlen szavak. A sorok azonban itt is iskolásan egyenletesek. (Folytatjuk) m­int megírtuk, aki művészeti alkotásokkal gazdagodott a megyei tanácsház Szom­bathelyen. E képünk a nagyterem fő falán elhelyezett Domanovszky gobelint örökítette meg az átadási ünnepség alkalmából. Cs. Kovács László Derkovits- portréja, a tanácsház előcsar­nokában. VAS NÉPE ------------------- Táj­termeléstörténeti konferencia A Magyar Agrártudomá­nyi Egyesület agrártörténeti szakosztálya, megyei szer­vezete, valamint a megyei tanács vb, a TIT mezőgaz­dasági szakosztálya és a Ha­zafias Népfront megyei bi­zottsága november 13-án és 14-én tájtermeléstörténeti konferenciát rendez. A konferencia Szombathe­lyen és Őriszentpéteren zaj­lik majd le és a téma elő­adására, vitájára neves szakembereket, párt- és ál­lami funkcionáriusokat vár­nak. Az első nap rendezvényei Szombathelyen zajlanak, a megyei pártbizottság dísz­termében. Itt Romány Pál, az MSZMP Központi Bizott­sága Gazdaságpolitikai Osz­tályának vezetője, a Magyar Agrártudományi Egyesület alelnöke mond megnyitó be­szédet. Ezen a napon a táj­adottságok szerepéről a me­zőgazdaság fejlesztésében, Dr. Lőrinc József a MÉM Termelésfejlesztési Főosztá­lyának vezetője tart elő­adást, Nagy József a megyei tanács mezőgazdasági és élelmezésügyi osztályának vezetője a Vas megyei me­zőgazdasági szakoktatás múltjáról és jövőjéről be­szél, dr. Orosz István egye­temi adjunktus pedig a XIX század első felének nyugat­dunántúli határhasználatát ismerteti. A második nap program­ja Őriszentpéteren kezdődik. Itt az Őrség és Hegyhát ter­melésével összefüggő tudo­mányos és gyakorlati témák kerülnek napirendre. Az őrség múltjáról Vörös An­tal, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudomá­nyi Intézetének munkatársa, az Őrség mezőgazdasági ter­melésének mai problémáiról dr. Tóth András,­ a Keszt­helyi Agrártudományi Fő­iskola tudományos munka­társa ad elő. E nap szerep­lője lesz még dr. Széles Gyula, a körmendi Felsőfo­kú Mezőgazdasági Techni­kum tanszékvezető tanára, Kovács Tibor a Statisztikai Hivatal Vas megyei Igazga­tóságának vezetője és Gás­pár Károly szentgotthárdi iskolaigazgató. A program második napján a résztve­vők őrségi falvakat is meg­látogatnak.

Next