Vas Népe, 1975. február (20. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-23 / 46. szám

Életünk 1974/6 . A közeli napok már a folyóirat ez évi első (janu­ár-február) számát ígérik, illő tehát, hogy pillantást­­essünk a múlt év záró számára. Sőt, nemcsak illő, hanem szükséges is, hiszen ahogy minden megkezdett esztendő munkája az előzőére épül, úgy illeszkedik egy­másba a periodikák sora is. Az Életünk olvasói bizonyára megszokták, hogy a lapindító írás rendszerint széppróza vagy vers. Ezúttal rendhagyónak tűnő, ám mindenképpen indokolt kivételt tett a szerkesztő bizottság: „Magyarország fővárosa Szombathely" címmel Pálfai Horváth János kortörténeti írását tűzte a folyóirat élére. A kivételt nemcsak felsza­badulásunk közelgő 50. évfordulója indokolja, hanem az a szándék is, hogy — amint a szerző mondja — be­mutassa a nyugati végeken felsorakozott „álomvilág” szereplőit, akik kérészéletük utolsó szerepeit Szombathe­lyen játszották el, melynek falai között a becslések sze­rint 150—160 ezer ember élt kiéhezetten, járványveszély, venereás betegségek és egyéb háborús nyomorúságok kö­zepette. A korabeli sajtóból vett szemléletes idézetek ma már szinte el­hihetetlen képet festenek arról a Szombat­helyről, amely akkor „Szálas!—Magyarország fővárosa” volt. A széppróza Bába Mihály látogatása című elbeszé­lésével indul, amely a sokszor, de még mindig nem elég­szer tollhegyre tűzött témát, a jómódban élő gyerme­kek vérlázító elidegenedését veti a szemére annak a csak anyagiakban gondolkodó generáció-rétegnek, amely az öregek otthonába dugott mamát mielőbb lerázandó nyűgnek érzi. Hasonló témát dolgozott fel Jung János karcolata is egy kórházi látogatás szokványos fonalára­­ fűzve. Az Apánál című írás azonban még magán viseli a kiforratlanság jegyeit. Közlését annál inkább sem érzem indokoltnak, mert Bába Mihályén kívül Benkó Károly­­ Gyűlölködők címmel, élvezetesen, szelíd humorral meg­írt elbeszélése is generációs ellentétekre épül. Ebből a témakörből ez a két írás is elegendő lett volna egy számban. Hegedűs Magdolna Éjszakai ügyelet­e feszesre fogott k­i életkép az elfoglalt családanya és a hiányát érző férj és gyermek alig oldható konfliktusáról. Kár, hogy több­re nem futotta, így az írás csak vázlat maradt Bőséges kárpótlást kapunk a Szülőföldünk rovatban , Tatay Sándortól, Kádár Pétertől és Farkas Imrétől. Ta­­tay látszólag logikai rend nélkül összerakott, töredékek : a soproni évekről címmel megírt visszaemlékezései a nagy gazdasági depresszió idejének jellegzetesen soproni rajzolatává állnak össze figuráiban és hangulatában egy­aránt Kádár Péter egy gyár éjszakai műszakját hasz­nálja fel arra, hogy a munkások szájával elmondja azt, amit ő maga is gondol. Farkas Imre Justh Zsigmond nyo­mába szegődik halálának 80. évfordulója ürügyén. Alapos tájékozottságot eláruló írásában megszólalnak a szente­­­ tornyai Justh kúria hajdani életének ma élő szemtanúi, szereplői, egyszerű emberek, köztük a szerző édesanyja­­ is, s a forrásmunkákból vett idézetekkel nagyszerű dia­lógust alkotnak, amelyben elénk rajzolódik Justh korát messze megelőző kultúrmissziója, humánuma. A Tanulmány rovatban a soha ki nem meríthető Radnóti-életműből az úrd­ogák korával foglalkozik Z. Sza­bó­ László meggyőző éleslátással és nagy elmélyültséggel A munkát számos idézet teszi szemléletessé, s teszi köny­­nyebbé az olvasónak, hogy még közelebb jusson Rad­nótihoz A képzőművészet berkeiből Pogány Gábor ad hírt és , kritikát az északdunántúli képzőművészek hatodik kiállítá­sáról, Bartha László Műcsarnokbeli gyűjteményes kiállí­tásáról Bozó­ky Mária írt recenziót, míg Budai Rózsa Peres János vasszobrait múltatja sok találékonysággal és megértéssel A zenei rovatban Győr, Sopron és Szombathely kó­rus találkozójáról számol be Körmendi István. Viszonylag terjedelmes tanulmányt írt Mátyás István Lengyel József novelláiról, értő elemzéssel mutatva meg három ciklus harminchét novellájának közös motívu­­mait. Kiss Dénes gyermekverseiről Cs. Nagy István írt recenziót, míg Kum­ár Lajos Muraszombaton töltött négy napjáról számol be élvezetesen. Szándékosan, de nem rangsorolásként hagytam utol­jára a verseket, amelyeket ezúttal is a szerzőgárda neve fémjelez. Héra Zoltán, Galambosi László, Takáts Gyula, Kólás János versei alkotnak egy-egy blokkot, de helyet kaptak pályakezdőknek számító költők is, így Tóth Ele­mér, Devecseri László és Kovács Lajos. A kötetet képzőművészeti alkotások fotói teszik tel­jessé. v.­­. DEM ÉNT OTTÓ Kezdetek Mindig az volt a legszebb a kezdetek egyszerűsége megkívánni és megszereti!* arccal felém fordítani csel nélküli tiszta szavakkal fogadtatni el a valót leülni nézni mosolyogni egy ütemre indulni el a mikor érett a szerelem ruháiból kibontani látni hogy szép nekem való s hozzá illő vagyok egészen a megtelve jó ízekkel mondani hálás szavakat kitakarva vízszintesen a csöndnek a falnak az égnek „Szép és fölséges színészet. Százhuszonöt éve született JÁSZAI MARI Az imént ültem vissza író­asztalomhoz. Óvatosan tet­tem helyére egy felbecsülhe­tetlen értékű hanglemezt, melyről Jászai Mari hangja szólt évtizedek távlatából hozzám. Októberben lesz negyvenkilenc esztendeje, hogy örökre elbúcsúzott A Komárom megyei Ászá­ron született 1850. február huszonnegyedikén. „1850-ben voltam kénytelen megérkez­ni a földre — írta ő maga —, ebben a zord formában, mely én vagyok. Szerencsét­lenségek és országos csapá­sok idején érlelt meg az anyám, a túlságosan érző szíve alatt. 1840—50-ben, a szabadságharc leverésekor hordott magában. Ott éltem már benne, mikor a mene­külők hírül hozták a vilá­gosi katasztrófát Ott rázott meg a sírása, mikor a szent Tizenhárom kivégzéséről ér­tesült”. Szánalomraméltó volt Já­szai Mari gyermekkora. Any­ja korán elhalt és nyolc ár­vát hagyott maga után. Ap­ja, a hatalmas szál ácslegény hajnaltól éjfélig dolgozott nyolc kis gyermekére, de a legkisebb ok miatt vizes kö­téllel verte mezítelen házu­kat. A ridegszívű mostoha, aki az édesanya halála után beköltözött az ácslegény há­zába, csak jobban szította a hirtelen haragú ember düheit gyermekeivel szemben. Jászai Mari már ötéves ko­rában elkerült a szülői ház­tól: szolgáló, pesztemka lett bel­őle, szennyes szalmán hál, éjfélkor fölkeltik a m­ás­­napi nagymosás miatt, pat­kányok rémisztgetik, bele­marnak hosszú hajába is. A munkában elfáradt per­ceiben mégis valami csodá­latos történik vele, amikor odakuporodik a falusi kü­szöbre. Olvasni tanul, s egy­szer ürömmel kiáltja a nagy­világba: — Tudok olvasni! Tudok olvasni! Majd Győrben egy úri ház cselédkéje A család üveges folyosója tele van magyar írók és művészek arcképei­vel. Maga Jászai Mari ót­a: „Hogyan történt, ki tudja, de megszólalt bennem az ősi színészösztön. Az úrigyere­kek kitalálták, hogy ha egy képre rámutatnak és azt mondják: „Néad, Mari, ez meghalt!Ș­ hát én rögtön egy sirató jelenetet játszottam el a kép alatt, téptem a hajtón és patakzott a könnyem. A többi gyerekek is bőgtek, amíg csak valaki közbe nem­ szólt és egy másik képre mu­tatott: „No, ne sírj, Mari, nézd, csak, ha még él!” Er­re rögtön átcsaptam a leg­nagyobb örömbe, ugráltam, táncoltam és csakhamar ve­lem táncolt és ujjongott az egész gyerekhad. Elektrát játszottam tíz éves korom­ban! Az osztrák—porosz háború idején, 1866-ban egy marko­­tányos cselédje. Piszkos is­tállókban, katonai táborok­ban, az út sarában alszik. Kőnigrátz után, a visszavo­nuláskor önfeláldozásával sebesültek százait menti meg. Kap is ezért „háromszáz fo­rintokat” Bécsben, s szélnek eresztik. Jászai Mari­ka első nagy summából ruhákat vesz, ki­öltözködik, s most már visz­­szavonhatatlanul a színpad felé sodródik. Székesfehérvá­rott Hubai Gusztáv vándor­társulatához kerül. A peles­­kei nótárius egyik némasze­repében lép fel először. Ti­zenhét esztendős ekkor. Csakhamar Budára érke­zik, már húsz forint a havi fizetése Bényei társulatánál Még mindig sokat éhezik, padláson lakik, krumplin és az utcán fölszedegetett sajt­héjon él Az ünnepelt ko­mikus, Kassai Vidtor veszi pártfogásába. Feleségül megy Kassaihoz, együtt szerződnek Kolozsvárra 1869-ben. Útja itt már gyorsan emelkedik; híre eljut Budapestre. 1870-­ ben a Nemzeti Színházhoz hívják. 1872. április 3-án lépett először a Nemzeti Színház színpadára; ettől az időtől kezdve egészen haláláig ő a legnagyobb színészegyénisé­ge sas ország első színpadá­nak,és a szerepei? Felsorolá­suk szinte egyenlő a lehetet­lennel. De ha rövidre fogjuk, ide kell írni, hogy ő volt az első Év­a As ember tragédiá­jában, Gertrudis királynő a Bánk bán­ban, volt Elektra, Phaedra, Lady Macbeth, Er­zsébet királynő a Stuart Má­riában, Medeas, Kleopatra. Megöregedve, örömét lelte 3 komikus epizódszerepekben. Ekkor játszotta el a Romeo ás Júliá­ban a dajkát, Sardou A boszorkány című drámá­jában egy öreg asszony­ szörnyeteget, méregkeverő varázslónőt Jászai Mari nemcsak ko­rának első színésznője, ha­nem kiváló versmondó­ja volt A pódiumon­­ hatal­mas egyéniség írt könyveket és cikkeket is. Ha nem szí­nésznő, nagy író lett volna belőle. A színészetről így vallott egyik könyvében: „Szép és fölséges színészet amely megengeded nekünk, hogy mindig a széppel fog­lal­kozzunk, hogy a remek­műveket a mi ajkunk közve­títse és a nagy­ költők pro­metheuszi lángjánál mele­gedjünk és fényeskedjünk — én hódolattal, alázattal, há­lával szeretlek és büszke va­gyok a színész névre!” Százhuszonöt esztendővel azelőtt született. S nem hunyt el 1928. október 5-én. Élete egy színész-zseni fellobbaná­­sa, szárnyalása a halhatat­lanság felé. És most, amikor befejezem e sorok írását becsukom az írógépet. Még egyszer elő­veszem Jászai Mari-hangle­mezemet, hogy halljam őt A felejthetetlent Sz óvó93 Tibea Jászai Mari Grillparzer Medea c. drámájában Ezt elhanyagolta —— mondta az orvos. — Ezt elhanyagoltam — válaszoltam az orvosnak, aki a kék foltot és környé­két tapogatta. Aztán Novoka­­int vett elő és kérte a szikét — Fáj? — kérdezte az or­vos. — Alig — mondtam. Az asszisztensnő is dolgo­zott, ő az adatokat írta fe. — Születtem 1939-ben ... Pár pillanat múlva már zsibbadt a lábam. Úgy érez­­tem magam, mint azon a rég volt tavaszon, a házunk előtt a nagy diófa alatt, kint a té­ren ... ★ — itthon maradsz! Apám ellentmondást nem tűrő hangján rögtön meg­­éreztem, hiába is nyafognék, nem engedne. Pedig akkor én még soha nem láttam ha­lottakat és apám halottakat ment temetni a határba. Az emberek ott gyülekeztek a házunk előtt a nagy téren. Az ásók úgy ágaskodtak a vállukon, mintha puskák let­tek volna, és az emberek halottakat mentek velük te­metni a határba. Nagyon szomorú voltam, és sírtam, mert itthon kel­lett maradnom. Futottam is anyához, aki a ház előtt a kiskertben ásott: — Apa nem visz engem halottakat temetni... — pö­fögtem. Anya azt mondta, egy hatéves nagy fiútól iga­zán nem szép, ha sír, az ilyen nem is kell a lányok­nak. Pedig én már akkor sze­rettem az Eintler Gizit, aki­vel — mielőtt a katonabá­csik odakötötték azt s sok lovat a kerítésünk léceihez — sokat homokoztunk együtt, meg aztán papist, ma­mást is játszottunk. Mosta­nában nem láttam az Eintler Gizit, anya azt mondta, hogy tüdőgyulladást kapott a pin­cében, ahol elbújtak. Nem értettem, miért kell elbújni, mi sem bújtunk se­hova. igaz, pincénk sem volt, csak a krumplis gödör a kamrában, de annak desz­ka teteje volt Ezért inkább a konyhában voltunk, ha lőttek odakint És anya te­kéjében, járt és a fejkendő­jét a szemébe húzta, pedig még harminc éves sem volt én meg már ötvenig is tud­tam számolni. Apa megtaní­tott számolni, pedig még la­kói­áb­a sem jártam. A Bor Pista, aki tőlünk a harmadik házban lakott de aki a Daliásom volt az sem járt mert az iskolának nem volt altaja, és az ablakok körül is minden füstös volt meg kormos. — Menj a Bor Pistához! — mondta most is anya, mert a Bor Pistát Ő is ked­ve’te. ő meg esek ásott tovább a kertben, én meg e’men­tem, de nem a Rw Pte+á­­hoz, hanem a máa'k ›w›w 8V‹noZt a teaml- s-b^v e* ›j&me tor­szágbs lakni, Fm’ íksr-w, hogy a Ftemte-h­eZni nem is nagyon akarhatott elmenni Németországba lakni, mert sírt a púposra rakott kocsi tetején, de azért mégis csak elmentek Németországba lak­ni, és itthagyták a nagy há­zat, meg a nagy udvart. Aztán nemsokára katona­bácsik jöttek a Flamischék nagy házába, mert itt, a mi szomszédunkba rendezték be a parancsnokságukat. Én az egészből annyit láttam, hogy egyre több szürkeruhás ka­tonabácsi volt ott Egynek közülük olyan, nagy izé volt a gallérján, egy olyan levél, meg aztán, csilingelő keresz­tek is lógtak a kabátján, meg ilyenek. Arra is emlék­szem, hogy egyszer ez a bá­csi behívott engem a Flami­schék szobájába és mutatta: nyissam ki a számat, ne fél­jek. Sokan voltak a szobá­ban ilyen­ szürkeruhásak, csak az Ernst bácsi nem volt köztük, aki nekem kis tá­nyéron sokszor hozott át igazi cukrot. Azért is nyitot­tam most ki a számat, mert azt hittem, ez a keresztes bácsi is ilyent tesz bele. De mindjárt köpni kellett ne­kem, mert olyan keserűt tett ez a bácsi a számba. A szür­keruhások meg mind nevet­ni kezdtek rajtam, ahogy köpködtem a padlóra azt a keserűt. Úgy nevettek, hogy egészen, de té­v’eg egtezen meri­edtem tőlük, és e’sza­ladtem áriámhoz és mond­tam, hogy verje meg őket. De apa csak káromkodott, és nem ment át a szomszéd­ba megverni őket És azt is megtiltotta, hogy ezentúl én is oda menjek. Apa nem mert összevere­kedni velük, mert azok igen sokan voltak. Pedig tudom, ha kevesebben lettek volna, nagyon megverte volna őket, úgy szeretett ő engem. De most végre megint át­­mehettem a Flamischék­­hoz, mert apa elment temet­ni a határba. Azt mondta, mielőtt elment, hogy most azt is eltemeti, aki nekem azt a keserű bagót a számba nyomta. Mert ekkor már egy szür­keruhás sem lakott a Fla­mischék házában, mind el­futottak egy reggelre. Sur­ranva átbújtam akkor hátul a kert­ia*’m a Flamischék­­hoz, me­g­ázni, mit hagytak itt nekem, de amire átértem, már apa is ott volt, és adott egy nagy pofont Azt is mondta, ide mégegyszer ne merjek jönni, mert akkor ki­tekeri a nyakamat Igaz, hogy gyorsan haza­­szaladtam, de azért annyit láttam, hogy sok puskát hagytak itt nekem, kiszórva az udvar közepére, meg min­dent Most aztán végre igaziból átmehettem megnézni, m­i van a kanapban, mert apu temetni ment azt a rondát is, aki a keserűt adta. Amiet belá­tem a Flami­schék udvarába, mindjárt TARABÓ ZOLTÁN: ZÖLD POHÁR 1975. február 23. Vasárnap

Next