Vas Népe, 1975. február (20. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-23 / 46. szám
Életünk 1974/6 . A közeli napok már a folyóirat ez évi első (január-február) számát ígérik, illő tehát, hogy pillantástessünk a múlt év záró számára. Sőt, nemcsak illő, hanem szükséges is, hiszen ahogy minden megkezdett esztendő munkája az előzőére épül, úgy illeszkedik egymásba a periodikák sora is. Az Életünk olvasói bizonyára megszokták, hogy a lapindító írás rendszerint széppróza vagy vers. Ezúttal rendhagyónak tűnő, ám mindenképpen indokolt kivételt tett a szerkesztő bizottság: „Magyarország fővárosa Szombathely" címmel Pálfai Horváth János kortörténeti írását tűzte a folyóirat élére. A kivételt nemcsak felszabadulásunk közelgő 50. évfordulója indokolja, hanem az a szándék is, hogy — amint a szerző mondja — bemutassa a nyugati végeken felsorakozott „álomvilág” szereplőit, akik kérészéletük utolsó szerepeit Szombathelyen játszották el, melynek falai között a becslések szerint 150—160 ezer ember élt kiéhezetten, járványveszély, venereás betegségek és egyéb háborús nyomorúságok közepette. A korabeli sajtóból vett szemléletes idézetek ma már szinte elhihetetlen képet festenek arról a Szombathelyről, amely akkor „Szálas!—Magyarország fővárosa” volt. A széppróza Bába Mihály látogatása című elbeszélésével indul, amely a sokszor, de még mindig nem elégszer tollhegyre tűzött témát, a jómódban élő gyermekek vérlázító elidegenedését veti a szemére annak a csak anyagiakban gondolkodó generáció-rétegnek, amely az öregek otthonába dugott mamát mielőbb lerázandó nyűgnek érzi. Hasonló témát dolgozott fel Jung János karcolata is egy kórházi látogatás szokványos fonalára fűzve. Az Apánál című írás azonban még magán viseli a kiforratlanság jegyeit. Közlését annál inkább sem érzem indokoltnak, mert Bába Mihályén kívül Benkó Károly Gyűlölködők címmel, élvezetesen, szelíd humorral megírt elbeszélése is generációs ellentétekre épül. Ebből a témakörből ez a két írás is elegendő lett volna egy számban. Hegedűs Magdolna Éjszakai ügyelete feszesre fogott ki életkép az elfoglalt családanya és a hiányát érző férj és gyermek alig oldható konfliktusáról. Kár, hogy többre nem futotta, így az írás csak vázlat maradt Bőséges kárpótlást kapunk a Szülőföldünk rovatban , Tatay Sándortól, Kádár Pétertől és Farkas Imrétől. Tatay látszólag logikai rend nélkül összerakott, töredékek : a soproni évekről címmel megírt visszaemlékezései a nagy gazdasági depresszió idejének jellegzetesen soproni rajzolatává állnak össze figuráiban és hangulatában egyaránt Kádár Péter egy gyár éjszakai műszakját használja fel arra, hogy a munkások szájával elmondja azt, amit ő maga is gondol. Farkas Imre Justh Zsigmond nyomába szegődik halálának 80. évfordulója ürügyén. Alapos tájékozottságot eláruló írásában megszólalnak a szente tornyai Justh kúria hajdani életének ma élő szemtanúi, szereplői, egyszerű emberek, köztük a szerző édesanyja is, s a forrásmunkákból vett idézetekkel nagyszerű dialógust alkotnak, amelyben elénk rajzolódik Justh korát messze megelőző kultúrmissziója, humánuma. A Tanulmány rovatban a soha ki nem meríthető Radnóti-életműből az úrdogák korával foglalkozik Z. Szabó László meggyőző éleslátással és nagy elmélyültséggel A munkát számos idézet teszi szemléletessé, s teszi könynyebbé az olvasónak, hogy még közelebb jusson Radnótihoz A képzőművészet berkeiből Pogány Gábor ad hírt és , kritikát az északdunántúli képzőművészek hatodik kiállításáról, Bartha László Műcsarnokbeli gyűjteményes kiállításáról Bozóky Mária írt recenziót, míg Budai Rózsa Peres János vasszobrait múltatja sok találékonysággal és megértéssel A zenei rovatban Győr, Sopron és Szombathely kórus találkozójáról számol be Körmendi István. Viszonylag terjedelmes tanulmányt írt Mátyás István Lengyel József novelláiról, értő elemzéssel mutatva meg három ciklus harminchét novellájának közös motívumait. Kiss Dénes gyermekverseiről Cs. Nagy István írt recenziót, míg Kumár Lajos Muraszombaton töltött négy napjáról számol be élvezetesen. Szándékosan, de nem rangsorolásként hagytam utoljára a verseket, amelyeket ezúttal is a szerzőgárda neve fémjelez. Héra Zoltán, Galambosi László, Takáts Gyula, Kólás János versei alkotnak egy-egy blokkot, de helyet kaptak pályakezdőknek számító költők is, így Tóth Elemér, Devecseri László és Kovács Lajos. A kötetet képzőművészeti alkotások fotói teszik teljessé. v.. DEM ÉNT OTTÓ Kezdetek Mindig az volt a legszebb a kezdetek egyszerűsége megkívánni és megszereti!* arccal felém fordítani csel nélküli tiszta szavakkal fogadtatni el a valót leülni nézni mosolyogni egy ütemre indulni el a mikor érett a szerelem ruháiból kibontani látni hogy szép nekem való s hozzá illő vagyok egészen a megtelve jó ízekkel mondani hálás szavakat kitakarva vízszintesen a csöndnek a falnak az égnek „Szép és fölséges színészet. Százhuszonöt éve született JÁSZAI MARI Az imént ültem vissza íróasztalomhoz. Óvatosan tettem helyére egy felbecsülhetetlen értékű hanglemezt, melyről Jászai Mari hangja szólt évtizedek távlatából hozzám. Októberben lesz negyvenkilenc esztendeje, hogy örökre elbúcsúzott A Komárom megyei Ászáron született 1850. február huszonnegyedikén. „1850-ben voltam kénytelen megérkezni a földre — írta ő maga —, ebben a zord formában, mely én vagyok. Szerencsétlenségek és országos csapások idején érlelt meg az anyám, a túlságosan érző szíve alatt. 1840—50-ben, a szabadságharc leverésekor hordott magában. Ott éltem már benne, mikor a menekülők hírül hozták a világosi katasztrófát Ott rázott meg a sírása, mikor a szent Tizenhárom kivégzéséről értesült”. Szánalomraméltó volt Jászai Mari gyermekkora. Anyja korán elhalt és nyolc árvát hagyott maga után. Apja, a hatalmas szál ácslegény hajnaltól éjfélig dolgozott nyolc kis gyermekére, de a legkisebb ok miatt vizes kötéllel verte mezítelen házukat. A ridegszívű mostoha, aki az édesanya halála után beköltözött az ácslegény házába, csak jobban szította a hirtelen haragú ember düheit gyermekeivel szemben. Jászai Mari már ötéves korában elkerült a szülői háztól: szolgáló, pesztemka lett belőle, szennyes szalmán hál, éjfélkor fölkeltik a másnapi nagymosás miatt, patkányok rémisztgetik, belemarnak hosszú hajába is. A munkában elfáradt perceiben mégis valami csodálatos történik vele, amikor odakuporodik a falusi küszöbre. Olvasni tanul, s egyszer ürömmel kiáltja a nagyvilágba: — Tudok olvasni! Tudok olvasni! Majd Győrben egy úri ház cselédkéje A család üveges folyosója tele van magyar írók és művészek arcképeivel. Maga Jászai Mari óta: „Hogyan történt, ki tudja, de megszólalt bennem az ősi színészösztön. Az úrigyerekek kitalálták, hogy ha egy képre rámutatnak és azt mondják: „Néad, Mari, ez meghalt!Ș hát én rögtön egy sirató jelenetet játszottam el a kép alatt, téptem a hajtón és patakzott a könnyem. A többi gyerekek is bőgtek, amíg csak valaki közbe nem szólt és egy másik képre mutatott: „No, ne sírj, Mari, nézd, csak, ha még él!” Erre rögtön átcsaptam a legnagyobb örömbe, ugráltam, táncoltam és csakhamar velem táncolt és ujjongott az egész gyerekhad. Elektrát játszottam tíz éves koromban! Az osztrák—porosz háború idején, 1866-ban egy markotányos cselédje. Piszkos istállókban, katonai táborokban, az út sarában alszik. Kőnigrátz után, a visszavonuláskor önfeláldozásával sebesültek százait menti meg. Kap is ezért „háromszáz forintokat” Bécsben, s szélnek eresztik. Jászai Marika első nagy summából ruhákat vesz, kiöltözködik, s most már viszszavonhatatlanul a színpad felé sodródik. Székesfehérvárott Hubai Gusztáv vándortársulatához kerül. A peleskei nótárius egyik némaszerepében lép fel először. Tizenhét esztendős ekkor. Csakhamar Budára érkezik, már húsz forint a havi fizetése Bényei társulatánál Még mindig sokat éhezik, padláson lakik, krumplin és az utcán fölszedegetett sajthéjon él Az ünnepelt komikus, Kassai Vidtor veszi pártfogásába. Feleségül megy Kassaihoz, együtt szerződnek Kolozsvárra 1869-ben. Útja itt már gyorsan emelkedik; híre eljut Budapestre. 1870- ben a Nemzeti Színházhoz hívják. 1872. április 3-án lépett először a Nemzeti Színház színpadára; ettől az időtől kezdve egészen haláláig ő a legnagyobb színészegyénisége sas ország első színpadának,és a szerepei? Felsorolásuk szinte egyenlő a lehetetlennel. De ha rövidre fogjuk, ide kell írni, hogy ő volt az első Éva As ember tragédiájában, Gertrudis királynő a Bánk bánban, volt Elektra, Phaedra, Lady Macbeth, Erzsébet királynő a Stuart Máriában, Medeas, Kleopatra. Megöregedve, örömét lelte 3 komikus epizódszerepekben. Ekkor játszotta el a Romeo ás Júliában a dajkát, Sardou A boszorkány című drámájában egy öreg asszony szörnyeteget, méregkeverő varázslónőt Jászai Mari nemcsak korának első színésznője, hanem kiváló versmondója volt A pódiumon hatalmas egyéniség írt könyveket és cikkeket is. Ha nem színésznő, nagy író lett volna belőle. A színészetről így vallott egyik könyvében: „Szép és fölséges színészet amely megengeded nekünk, hogy mindig a széppel foglalkozzunk, hogy a remekműveket a mi ajkunk közvetítse és a nagy költők prometheuszi lángjánál melegedjünk és fényeskedjünk — én hódolattal, alázattal, hálával szeretlek és büszke vagyok a színész névre!” Százhuszonöt esztendővel azelőtt született. S nem hunyt el 1928. október 5-én. Élete egy színész-zseni fellobbanása, szárnyalása a halhatatlanság felé. És most, amikor befejezem e sorok írását becsukom az írógépet. Még egyszer előveszem Jászai Mari-hanglemezemet, hogy halljam őt A felejthetetlent Sz óvó93 Tibea Jászai Mari Grillparzer Medea c. drámájában Ezt elhanyagolta —— mondta az orvos. — Ezt elhanyagoltam — válaszoltam az orvosnak, aki a kék foltot és környékét tapogatta. Aztán Novokaint vett elő és kérte a szikét — Fáj? — kérdezte az orvos. — Alig — mondtam. Az asszisztensnő is dolgozott, ő az adatokat írta fe. — Születtem 1939-ben ... Pár pillanat múlva már zsibbadt a lábam. Úgy éreztem magam, mint azon a rég volt tavaszon, a házunk előtt a nagy diófa alatt, kint a téren ... ★ — itthon maradsz! Apám ellentmondást nem tűrő hangján rögtön megéreztem, hiába is nyafognék, nem engedne. Pedig akkor én még soha nem láttam halottakat és apám halottakat ment temetni a határba. Az emberek ott gyülekeztek a házunk előtt a nagy téren. Az ásók úgy ágaskodtak a vállukon, mintha puskák lettek volna, és az emberek halottakat mentek velük temetni a határba. Nagyon szomorú voltam, és sírtam, mert itthon kellett maradnom. Futottam is anyához, aki a ház előtt a kiskertben ásott: — Apa nem visz engem halottakat temetni... — pöfögtem. Anya azt mondta, egy hatéves nagy fiútól igazán nem szép, ha sír, az ilyen nem is kell a lányoknak. Pedig én már akkor szerettem az Eintler Gizit, akivel — mielőtt a katonabácsik odakötötték azt s sok lovat a kerítésünk léceihez — sokat homokoztunk együtt, meg aztán papist, mamást is játszottunk. Mostanában nem láttam az Eintler Gizit, anya azt mondta, hogy tüdőgyulladást kapott a pincében, ahol elbújtak. Nem értettem, miért kell elbújni, mi sem bújtunk sehova. igaz, pincénk sem volt, csak a krumplis gödör a kamrában, de annak deszka teteje volt Ezért inkább a konyhában voltunk, ha lőttek odakint És anya tekéjében, járt és a fejkendőjét a szemébe húzta, pedig még harminc éves sem volt én meg már ötvenig is tudtam számolni. Apa megtanított számolni, pedig még lakóiába sem jártam. A Bor Pista, aki tőlünk a harmadik házban lakott de aki a Daliásom volt az sem járt mert az iskolának nem volt altaja, és az ablakok körül is minden füstös volt meg kormos. — Menj a Bor Pistához! — mondta most is anya, mert a Bor Pistát Ő is kedve’te. ő meg esek ásott tovább a kertben, én meg e’mentem, de nem a Rw Pte+ához, hanem a máa'k ›w›w 8V‹noZt a teaml- s-b^v e* ›j&me tországbs lakni, Fm’ íksr-w, hogy a Ftemte-heZni nem is nagyon akarhatott elmenni Németországba lakni, mert sírt a púposra rakott kocsi tetején, de azért mégis csak elmentek Németországba lakni, és itthagyták a nagy házat, meg a nagy udvart. Aztán nemsokára katonabácsik jöttek a Flamischék nagy házába, mert itt, a mi szomszédunkba rendezték be a parancsnokságukat. Én az egészből annyit láttam, hogy egyre több szürkeruhás katonabácsi volt ott Egynek közülük olyan, nagy izé volt a gallérján, egy olyan levél, meg aztán, csilingelő keresztek is lógtak a kabátján, meg ilyenek. Arra is emlékszem, hogy egyszer ez a bácsi behívott engem a Flamischék szobájába és mutatta: nyissam ki a számat, ne féljek. Sokan voltak a szobában ilyen szürkeruhásak, csak az Ernst bácsi nem volt köztük, aki nekem kis tányéron sokszor hozott át igazi cukrot. Azért is nyitottam most ki a számat, mert azt hittem, ez a keresztes bácsi is ilyent tesz bele. De mindjárt köpni kellett nekem, mert olyan keserűt tett ez a bácsi a számba. A szürkeruhások meg mind nevetni kezdtek rajtam, ahogy köpködtem a padlóra azt a keserűt. Úgy nevettek, hogy egészen, de tév’eg egtezen meriedtem tőlük, és e’szaladtem áriámhoz és mondtam, hogy verje meg őket. De apa csak káromkodott, és nem ment át a szomszédba megverni őket És azt is megtiltotta, hogy ezentúl én is oda menjek. Apa nem mert összeverekedni velük, mert azok igen sokan voltak. Pedig tudom, ha kevesebben lettek volna, nagyon megverte volna őket, úgy szeretett ő engem. De most végre megint átmehettem a Flamischékhoz, mert apa elment temetni a határba. Azt mondta, mielőtt elment, hogy most azt is eltemeti, aki nekem azt a keserű bagót a számba nyomta. Mert ekkor már egy szürkeruhás sem lakott a Flamischék házában, mind elfutottak egy reggelre. Surranva átbújtam akkor hátul a kertia*’m a Flamischékhoz, megázni, mit hagytak itt nekem, de amire átértem, már apa is ott volt, és adott egy nagy pofont Azt is mondta, ide mégegyszer ne merjek jönni, mert akkor kitekeri a nyakamat Igaz, hogy gyorsan hazaszaladtam, de azért annyit láttam, hogy sok puskát hagytak itt nekem, kiszórva az udvar közepére, meg mindent Most aztán végre igaziból átmehettem megnézni, mi van a kanapban, mert apu temetni ment azt a rondát is, aki a keserűt adta. Amiet belátem a Flamischék udvarába, mindjárt TARABÓ ZOLTÁN: ZÖLD POHÁR 1975. február 23. Vasárnap