Vas Népe, 1980. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-07 / 210. szám
Ti ■- . fi féligazság A Bolond Igazságot vett ** magának a piacon. Szerencsés vásár volt, három ostoba kérdésért kapta, de még abból is visszakapott három nyaklevest. Fogta az Igazságot és hazament. Könnyű azt mondani, hogy hazament, hanem megtenni... Nem is olyan könnyű az Igazsággal járni. Aki megpróbálta, az tudja csak igazán. Bizony nehéz. Fölkapaszkodni rá nem lehet, aki megmagára veszi, az bizony lassan jár. Vonszolta a Bolond a maga igazát, bajlódott vele. Nem volt szíve otthagyni, hisz mégiscsak megfizetett érte. Alig élt, mire hazavergődött. — Hol kujtorogtál, te Bolond? — esett neki a felesége. Elmondott neki mindent a Bolond, úgy, ahogy volt, csak azt nem tudta megmondani, hogy minek neki az Igazság. Ott hevert az Igazság az utca közepén, nem fért be egyik kapun sem. A Bolond meghányta-vezette a feleségével, hogy mi legyenvele, mire lehetne használni a ház körül. Gondoltak erre, gondoltak arra, de nem jutottak semmire. Még helyet sem találnának neki. Mit csináljanak, nincs helye az Igazságnak? — Menj! — mondta a Bolondnak a felesége —, és add el az Igazságot. Csak ne tartsd magasra az árát, örülj, ha valamit is adnak érte! Hisz örömünk úgyse sok van belőle. Elvergődött a Bolond a piacra. Jól látható helyre állt ki, kiabálni kezdett: — Igazság! Igazság! Igazságot tessék! De senkinek sem kellett. — Hé, emberek! — kiabált a Bolond. — Vigyétek az Igazságot, olcsón adom! — Ugyan — mondták az emberek —, minek nekünk a te igazad, hisz nekünk is megvan a magunké. Ám aztán odament a Bolondhoz egy Dörzsölt, ácsomgott egy kicsit, aztán megkérdezte: — Szóval az Igazságot árulod, te legény? ! Na és mennyit kérsz érte? — Keveset, nagyon keveset — örült meg a Bolond. — Egy köszönömért is odaadom. — Egy köszönömért? Az sok — kezdett alkudozni a Dörzsölt. Ekkorért oda egy másik Dörzsölt is, és az is alkudni kezdett. Alkudoztak, alkudoztak, végül abban állapodtak meg, hogy ketten veszik meg az Igazságot. Kettévágták az Igazságot, így lett belőle két Féligazság, mindegyik könnyebb is, kényelmesebb is, mint a teljes Igazság, és sokkal szemrevalóbbak is nála. Ment a két Dörzsölt a piacon, mindenki irigyelte őket. Aztán, az ő példájukra a többi dörzsölt is Féligazságokat ügyeskedett ki magának. Szabdalják az Igazságot, többszörösen bebiztosítják magukat Féligazsággal. Most már jobban kijönnek egymással, gördülékenyebben társalognak. Ha azt kellene mondani: „Gazember!”— azt lehet mondani: „De nehéz természete van magának!” a pimasz tökfilkót közvetlen embernek hívják, a megátalkodott hazudozóról meg azt mondják, hogy élénk a fantáziája. Még a mi Bolondunkat sem Bolondnak hívják, hanemaztmondják róla, hogy a maga fejével gondolkozik. Hát így szabdalják föl az Igazságot. (Fordította: Bratka László) Brigovich Lajos rajza. 1980. szeptember 7. Vasárnap Bárdos! Németh János Virágoznak Virágoznak a hársak, ez már a nyár pompája, hője, szívembe hull az illat, szeretnék messze szállni. Nem az Adria kék egére vágyom, India se csábítana, ha az ifjúság tavaszában felém fordíthatnád a fejed, a hársak És versek muzsikája szólna, hogy szép és áldott az élet, a halál kutyái láncrakötve nem futhatnak ki ketrecükből. Ilyen vágyakat énekelnek a nyár zümmögő méhecskéi és a hajlongó fák erdeje csupa elixírt küld felém. Hogy megtartó legyen az öregség, ne béna kábulat és rém, kiröpítő, mint a mézes illat a hársak bódító felhőiből. Böröczki Ilii ifioly Három lány a vonaton Ahogy beléptem, megnézett mind a három. Lányos étvággyal és — az idegennek kijáró — tetőtől-talpig mustrával. Aztán — mint akik eleget tettek valami rájuk tapadt tisztességnek — akárha személyem lényegtelen is lenne — zavartalanul élvezték szétszórt hármasukat. Mint aki vízbe pottyant, úgy éreztem magam az ajtónyitással megszakított, de végül is helyreállt szóáradatban. Betévedt utas lettem, hallgatag vagontartozék. Az első. . Háttal ült nekem, rézsűt az ablaknál. És beszélt, beszélt romlatlan rondasággal, és úgy potyogtak szájából a szavak, mint a férges gyümölcs, ha belekap az ágakba a szél. Ő kapott legtöbb levelet és megnyugtatóan természetes volt, hogy valamennyit katonától. Olvasták mind a hárman, egymás kezéből kibámulva, szokatlan lendülettel, levélnél is rövidebb ideig, ki-kibővítve egy-egy kurta szóval a leragadt mondatot. A második. Szemben velem — úgy majdnem félprofilban — a szőke ült. Nagy csontú, nagy arcú lány. Borzas és fésületlen, kívül, belül. Fodrászhoz készül — hadarta tele szájjal — és biztos voltam az egyetlen fontosat s mesélt, mert megtoldta szavait egy tömzsi félmondattal is — hogy szombaton megint hajat mosott. » A harmadik:. Gorombán eltakarta az aránytalanra magasított, két részre osztott háttámla. «A két rész között fiagyott pár centi résen — akár egy távcsőn — mintha fölnagyult volna, egy testrész nézett velem farkasszemet. Alitól vállig, válltól állig. Beszélt ugyan, de jelentéktelen hanghordozással, mintha beletörődött volna, hogy kiszaladt szavait hangos biztonsággal állítja meg az első és a második. Az egyik állomáson határőr katonák villogtatták zseblámpával az ablakot. Az első tüstént átlendült a vagon másik felére, legyeztek, mindhármanujjhegyükkel, sikongtak, vigyorogtak, föléledt testtel és tökéletesen elalélt mondatokkal. Elszívták, szívták a cigarettát, egyiket a másik után, a gyufásdobozt mindig és minden alkalommal pontos, rugalmas mozdulattal és asztalkára dobták. És úgy fogták a vékony, fehér és ártatlan szálakat — mutatóujj derékban megbillentve, cigaretta az ujjak hátára szorítva — mintha nem is ők szívnák, mintha .Csak véletlenül füstölögne valami különös mágia kellékeként. Aztán összehajoltak, amitől teljesen elbizonytalanodtam. És hirtelen semmi sem volt természetes rajtuk. A kócosság sem, a csillogó szemek sem, a zajongás sem, az egész jelenlét sem — csak házakat láttam, emeletes, sokszobás, fűvel benőtt udvarú, mégis falusi házakat, oda nem illő tyúkokkal, disznókkal, tehenekkel, és úgy éreztem magam, mint akit rettenetesen és igazságtalanul becsaptak. A vonat hirtelen fékezett, túlságosan is hirtelen, összekapkodták motyójukat, és ügyet se vetve rám, kiviharzottak az ismerős éjszakába. Az ablakból csillagokat láttam és puha, moccanatlan vattasötétet a föld fölött. Ment a vonat tovább, tökéletesen üresen, és én tudtam, hogy utazom utazom, valami elérhetetlen állomás felé, megbékélve akármilyen megérkezéssel. VAS NÉPE, 3 * ■* Kezdetben jól megértették egymást az emberek. Mindenki egyformán részesült a természet javaiból. Ha nem volt elég az, amit önként adott, akkor közösen vették el tőle. Együtt halásztak, együtt madarásztak, együtt vadásztak. A zsákmányt — ha volt —, igazságosan osztották el. Közös volt az öröm, közös volt a bánat. Az eredményes vadűzések, halászatok, madarászások közben közéjük férkőzött a kapzsiság. Hazáig kísérte őket. Akinél tehette, beosont a házba, befurakodott az emberek lelkületébe. Ott aztán úgy keringett, forrott, mint kutyában az eb vér. Az emberek kezdték furfanggal, fortéllyal, cselvetéssel, hazugsággal, ámítással becsapni egymást. Csaltak, loptak, raboltak, erőszakoskodtak. Uralkodtak a gyengébbek fölött. A kapzsi ember könyörtelen volt. Minden gonoszságot felhasznált, hogy többet harácsolhasson. Hanem a Nap, meg a Föld nem nézte jó szemmel az emberek romlását. Nem ám, mert mind az ő kincsük volt, amelyen az emberek marakodtak: a fény, a víz, a növények, az állatok... Szegény Föld annyi sok jót hordott a hátán, hogy helyenként roskadozott alatta. A Nap meg nem győzte melengetni a növények levelét, esővel öntözni a gyökerét, hogy aranysárgán, zölden mosolyogjon rá vissza a földi világ. A Föld megrázta magát, a tenger háborgott, az ég mennydörgött. Cikázó villámok vésték az égbolt füstös márványkupolájára a Nap és a Föld parancsát: „Emberek!... Minden népek, minden nemzetek! Szegények és gazdagok! Minden uralkodók, minden szolgálók! Nyomban ássatok egy sírgödröt, melybe örökre temessétek el a minden háborúság forrását, a kapzsiságot! Aki pedig nem földelteti el a kapzsiságát a nagy közös sírba, kiveti magából a Föld, nem fognak rajta a napsugarak.” Ásóra, kapára kapott a nép. Tenyénkérgesedésig meg sem álltak a munkával... Kellett is a nagy gödör, mert a figyelmeztetés az utolsó pillanatban jött. Már csak egy ember volt a Földön, akinek az ajtaját nem nyitotta meg a kapzsiság... Az igaz, hogy más is kívánkozott a becsületre, de a kapzsiság viperája mérgezte bennük a jót... Meg aztán önmagukba nem néztek, de másban látták a rosszat. Amikor elkészültek, hazamentek, hogy ünneplőbe öltözzenek. A nagy temetésnek mindenki tanúja akart lenni. A becsületes ember is fölvette a legjobb ruháját. Előre sietett, hogy még egyszer szemügyre vegye a sírt. Vajon elég nagy-e? Belefér-e a kapzsiság? A kapzsi ember már ott volt. Éppen azon töprengett, mi haszna lehetne a temetésből... Előre köszönt a becsületes embernek. Az barátsággal fogadta, mert azt hitte, hogy egy okból jöttek hamarabb. Mindjárt meg is kérdezte: — Mit szól hozzá? Elég nagy? — Meg kellene mérni — vakart a kobakján a kapzsi —, de olyan hasogatás van a térdemben, hogy Mihály János f 1 i [ f * i1 y4—~i i—~t vTTi nem tudnék leereszkedni a fenekére, pedig látom itt van a sírásók létrája is. — Megpróbálhatom, ha tartja a létrát... — A becsületes ember lemászott a fenekére. Jól széjjel nézett. Méregette. Dörzsölte a tenyerét: — Bizony jó munka, komoly munka, nagy ez a gödör, kell ez a kapzsiságnak... Mikorra körbejárta a sírt, a kapzsi ember fölhúzta a létrát. — Mi legyen ez? — hökkent meg a becsületes ember. — Hamarosan ideér a temetési menet, maga meg viccel velem? — Dehogy viccelek, barátom! Fordítsa ki a zsebeit, ami pénze van dobja fel nekem! Majd akkor lenyújtom a létrát! A becsületes ember nem akart hinni a fülének. Most, a minden gonoszság forrásának a temetésén, most űz csúfot vele ez a másik ember? Azon a temetésen, amelyen a „halott” igazán megérdemli a sorsát! — Szégyellje magát! — kiabált ki a sírból. — Lesz pénz, vagy nem lesz pénz?— pöffeszkedett a gödör szélén a kapzsi. — Ha nem akar gyalázatban maradni, siessen! Zsebeket kifordítani! A temetési menet énekét már a temető fölött lengette a szél. A becsületes ember kifordította az egyik zsebjét, és fölszórta a pénzt. — Ennyi nem elég! A többit is! — parancsolta a kapzsi. Már a sír fenekén is hallatszott a közeledők éneke, a menet körül futkosó gyerekek zsibongása. A megkonduló harangok is azt jelezték, hogy közelednek a temető kapujához. — Mi lesz, mi lesz? — sürgette a kapzsi ember. A becsületes ember csodában nem reménykedhetett. Gyorsan kiforgatta a zsebeit, és az utolsó fillérét is fölhajította. A kapzsi ember összekapkodta, de nem félt a zsebébe. Tarisznyája nem volt, hát újra lekiabált: — Dobd föl a kabátodat, meg a nadrágodat! Akkor leadom a létrát. A becsületes ember fölnézett az égre. Még ott látta a temetési parancsot, de már köröztek alatta a varjak, a keselyűk. Döbbenet fogta el. „Egész közel jöhetnek, ha itt vannak ezek a ronda madarak! „Lekapta magáról a kabátot, kilépett a nadrágjából, és fölhajította. — így már más — kezdett megelégedni a kapzsi, — de nini, milyen elegáns az inged, meg a gatyád! Azt is! Azután kapod a létrát! No, csak szaporán, szaporán!... Megbízhatsz bennem! No, még a cipőt is!... így ni... most nyújtom a létrát.. A létrát hiába nyújtotta le A becsületes ember talált egy egérlyukat a sír falában és úgy elbújt, hogy többé senki sem látta... A temetésre minden épkézláb ember eljött. Áhítattal hallgatták a Mindenkit prédikátorát. Örömkönnyet hullattak, amikor az erkölcsrendészek gárdacsapata leeresztette a kapzsiság koporsóját, miközben az első rögöket a becsületrend sok szalaggal kitüntetett lovagjai dobták a sírgödörbe. Akik az első sorokban álltak észre sem vették, hogy hátul megkezdődött a civakodás, ahol a kapzsi ember árulni kezdte a becsületes ember utolsó maradékát is, a ruháit. A Napnak, a Földnek azóta sincs ideje odafigyelni az üzelmekre, mert az eltűnt becsületes embert keresik. -I