Vas Népe, 1980. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-07 / 210. szám

T­i ■- . fi féligazság A Bolond Igazságot vett ** magának a piacon. Szerencsés vásár volt, há­rom ostoba kérdésért kap­ta, de még abból is vissza­kapott három nyaklevest. Fogta az Igazságot és haza­ment.­­ Könnyű azt mondani, hogy hazament, hanem megten­ni... Nem is olyan könnyű az Igazsággal járni. Aki megpróbálta, az tudja csak igazán. Bizony nehéz. Fölka­paszkodni rá nem lehet, aki meg­­magára veszi, az bizony lassan jár. Vonszolta a Bolond a ma­ga igazát, bajlódott vele. Nem volt szíve otthagyni, hisz mégiscsak megfizetett érte. Alig élt, mire hazavergő­­dött. — Hol kujtorogtál, te Bo­lond? — esett neki a felesé­ge. Elmondott neki mindent a Bolond, úgy, ahogy volt, csak azt nem tudta meg­mondani, hogy minek neki az Igazság. Ott hevert az Igazság az utca közepén, nem fért be egyik kapun sem. A Bolond meghányta-vezette a felesé­gével, hogy mi legyen­­vele, mire lehetne használni a ház körül. Gondoltak erre, gondoltak arra, de nem jutottak sem­mire. Még helyet sem talál­nának neki. Mit csináljanak, nincs helye az Igazságnak? — Menj! — mondta a Bo­londnak a felesége —, és add el az Igazságot. Csak ne tartsd magasra az árát, örülj, ha valamit is adnak érte! Hisz örömünk úgyse sok van belőle. Elvergődött a Bolond a piacra. Jól látható helyre állt ki, kiabálni kezdett: — Igazság! Igazság! Igaz­ságot tessék! De senkinek sem kellett. — Hé, emberek! — kiabált a Bolond. — Vigyétek az Igazságot, olcsón adom! — Ugyan — mondták az emberek —, minek nekünk a te igazad, hisz nekünk is megvan a magunké. Ám aztán odament a Bo­londhoz egy Dörzsölt, ácsom­­gott egy kicsit, aztán meg­kérdezte: — Szóval az Igazságot áru­lod, te legény? ! Na és mennyit kérsz érte? — Keveset, nagyon keve­set — örült meg a Bolond. — Egy köszönömért is oda­adom. — Egy köszönömért? Az sok — kezdett alkudozni a Dörzsölt. Ekkor­­ért oda egy másik Dörzsölt is, és az is alkud­ni kezdett. Alkudoztak, alkudoztak, végül abban állapodtak meg, hogy ketten veszik meg az Igazságot. Kettévágták az Igazságot, így lett belőle két Féligaz­ság, mindegyik könnyebb is, kényelmesebb is, mint a teljes Igazság, és sokkal szemrevalóbbak is nála. Ment a két Dörzsölt a piacon, mindenki­­ irigyelte őket. Aztán, az ő példájuk­ra a többi dörzsölt is Fél­igazságokat ügyeskedett ki magának. Szabdalják az Igazságot, többszörösen bebiztosítják magukat Féligazsággal. Most már jobban kijönnek egymással, gördülékenyeb­ben társalognak. Ha azt kellene monda­ni: „Gazember!”— azt lehet mondani: „De nehéz termé­szete van magának!” a pi­masz tökfilkót közvetlen embernek hívják, a megátal­kodott hazudozóról meg azt mondják, hogy élénk a fan­táziája. Még a mi Bolondunkat sem Bolondnak hívják, ha­nem­­azt­­mondják róla, hogy a maga fejével gondolko­zik. Hát így szabdalják föl az Igazságot. (Fordította: Bratka László) Brigovich Lajos rajza. 1980. szeptember 7. Vasárnap Bárdos! Németh János Virágoznak Virágoznak a hársak, ez már a nyár pompája, hője, szívembe hull az illat, szeretnék messze szállni. Nem az Adria kék egére vágyom, India se csábítana, ha az ifjúság tavaszában felém fordíthatnád a fejed, a hársak És versek muzsikája szólna, hogy szép és áldott az élet, a halál kutyái láncrakötve nem futhatnak ki ketrecükből. Ilyen vágyakat énekelnek a nyár zümmögő méhecskéi és a hajlongó fák erdeje csupa elixírt küld felém. Hogy megtartó legyen az öregség, ne béna kábulat és rém, kiröpítő, mint a mézes illat a hársak bódító felhőiből. Böröczki Ilii ifi­oly Három lány a vonaton Ahogy beléptem, megnézett mind a három. Lányos étvággyal és — az idegennek kijáró — tetőtől-talpig mustrával. Aztán — mint akik eleget tettek valami rájuk tapadt tisztességnek — akárha személyem lényegtelen is lenne — zavartalanul élvezték szétszórt hármasukat. Mint aki vízbe pottyant, úgy éreztem magam az ajtónyitással megszakított, de végül is helyreállt szóáradatban. Betévedt utas lettem, hallgatag vagontartozék. Az első. . Háttal ült nekem, rézsűt az ablaknál. És beszélt, beszélt romlatlan rondasággal, és úgy potyogtak szájából a szavak, mint a férges gyümölcs, ha belekap az ágakba a szél. Ő kapott legtöbb levelet és megnyugtatóan természetes volt, hogy valamennyit katonától. Olvasták mind a hárman, egymás kezéből kibámulva, szokatlan lendülettel, levélnél is rövidebb ideig, ki-kibővítve egy-egy kurta szóval a leragadt mondatot. A második. Szemben velem — úgy majdnem félprofilban — a szőke ült. Nagy csontú, nagy arcú lány. Borzas és fésületlen, kívül, belül. Fodrászhoz készül — hadarta tele szájjal — és biztos voltam az egyetlen fontosat s mesélt, mert megtoldta szavait egy tömzsi félmondattal is — hogy szombaton megint hajat mosott. » A harmadik:. Gorombán eltakarta az aránytalanra magasított, két részre osztott háttámla. «A két rész között fiagyott pár centi résen — akár egy távcsőn — mintha fölnagyult volna, egy testrész nézett velem farkasszemet. Alitól vállig, válltól állig. Beszélt ugyan, de jelentéktelen hanghordozással, mintha beletörődött volna, hogy kiszaladt szavait hangos biztonsággal állítja meg az első és a második. Az egyik állomáson határőr katonák villogtatták zseblámpával az ablakot. Az első tüstént átlendült a vagon másik felére, legyeztek, mindhárman­­ujjhegyükkel, sikongtak, vigyorogtak, föléledt testtel és tökéletesen elalélt mondatokkal. El­­szívták, szívták a cigarettát, egyiket a másik után, a gyufásdobozt mindig és minden alkalommal pontos, rugalmas mozdulattal és asztalkára dobták. És úgy fogták a vékony, fehér és ártatlan szálakat — mutatóujj derékban megbillentve, cigaretta az ujjak hátára szorítva — mintha nem is ők szívnák, mintha .Csak véletlenül füstölögne valami különös mágia kellékeként. Aztán összehajoltak, amitől teljesen elbizonytalanodtam. És hirtelen semmi sem volt természetes rajtuk. A kócosság sem, a csillogó szemek sem, a zajongás sem, az egész jelenlét sem — csak házakat láttam, emeletes, sokszobás, fűvel benőtt udvarú, mégis falusi házakat, oda nem illő tyúkokkal, disznókkal, tehenekkel, és úgy éreztem magam, mint akit rettenetesen és igazságtalanul becsaptak. A vonat hirtelen fékezett, túlságosan is hirtelen, összekapkodták motyójukat, és ügyet se vetve rám, kiviharzottak az ismerős éjszakába. Az ablakból csillagokat láttam és puha, moccanatlan vattasötétet a föld fölött. Ment a vonat tovább, tökéletesen­ üresen, és én tudtam, hogy utazom utazom, valami elérhetetlen állomás felé, megbékélve akármilyen megérkezéssel. VAS NÉPE, 3 * ■* K­ezdetben jól megértették egymást az emberek. Mindenki egyformán részesült a természet ja­vaiból. Ha nem volt elég az, amit önként adott, akkor közösen vették el tőle. Együtt halásztak, együtt madarásztak, együtt vadásztak. A zsákmányt — ha volt —, igazságosan osztották el. Közös volt az öröm, közös volt a bánat. Az eredményes vadűzések, halászatok, madará­szások közben közéjük férkőzött a kapzsiság. Hazáig kísérte őket. Akinél tehette, beosont a házba, befura­kodott az emberek lelkületébe. Ott aztán úgy kerin­gett, forrott, mint kutyában az eb vér. Az emberek kezdték furfanggal, fortéllyal, cselvetéssel, hazugság­gal, ámítással becsapni egymást. Csaltak, loptak, ra­boltak, erőszakoskodtak. Uralkodtak a gyengébbek fö­lött. A kapzsi ember könyörtelen volt. Minden gonosz­ságot felhasznált, hogy többet harácsolhasson. Hanem a Nap, meg a Föld nem nézte jó szem­mel az emberek romlását. Nem ám, mert mind az ő kincsük volt, amelyen az emberek marakodtak: a fény, a víz, a növények, az állatok..­. Szegény Föld annyi sok jót hordott a hátán, hogy helyenként roskado­zott alatta. A Nap meg nem győzte melengetni a nö­vények levelét, esővel öntözni a gyökerét, hogy arany­sárgán, zölden mosolyogjon rá vissza a földi világ. A Föld megrázta magát, a tenger háborgott, az ég mennydörgött. Cikázó villámok vésték az égbolt füstös márványkupolájára a Nap és a Föld paran­csát: „Emberek!... Minden népek, minden nemzetek! Szegények és gazdagok! Minden uralkodók, minden szolgálók! Nyomban ássatok egy sírgödröt, melybe örökre temessétek el a minden háborúság forrását, a kapzsiságot! Aki pedig nem földelteti el a kapzsi­ságát a nagy közös sírba, kiveti magából a Föld, nem fognak rajta a napsugarak.” Ásóra, kapára kapott a nép. Tenyénkérgesedésig meg sem álltak a munkával... Kellett is a nagy gödör, mert a figyelmeztetés az utolsó pillanatban jött. Már csak egy ember volt a Földön, akinek az ajtaját nem nyitotta meg a kapzsiság... Az igaz, hogy más is kívánkozott a becsületre, de a kapzsiság viperája mérgezte bennük a jót... Meg aztán ön­magukba nem néztek, de másban látták a rosszat. Amikor elkészültek, hazamentek, hogy ünneplőbe öl­tözzenek. A nagy temetésnek mindenki tanúja akart lenni. A becsületes ember is fölvette a legjobb ruhá­ját. Előre sietett, hogy még egyszer szemügyre vegye a sírt. Vajon elég nagy-e? Belefér-e a kapzsiság? A kapzsi ember már ott volt. Éppen azon töp­rengett, mi haszna lehetne a temetésből... Előre kö­szönt a becsületes embernek. Az barátsággal fogadta, mert azt hitte, hogy egy okból jöttek hamarabb. Mind­járt meg is kérdezte: — Mit szól hozzá? Elég nagy? — Meg kellene mérni — vakart a kobakján a kapzsi —, de olyan hasogatás van a térdemben, hogy Mihály János f 1 i [ f * i1 y­­4—~i i—~t vTTi nem tudnék leereszkedni a fenekére, pedig látom itt van a sírásók létrája is. — Megpróbálhatom, ha tartja a létrát... — A becsületes ember lemászott a fenekére. Jól széjjel né­zett. Méregette. Dörzsölte a tenyerét: — Bizony jó munka, komoly munka, nagy ez a gödör, kell ez a kapzsiságnak... Mikorra körbejárta a sírt, a kapzsi ember föl­húzta a létrát. — Mi legyen ez? — hökkent meg a becsületes ember. — Hamarosan ideér a temetési menet, maga meg viccel velem? — Dehogy viccelek, barátom! Fordítsa ki a zse­beit, ami pénze van dobja fel nekem! Majd akkor lenyújtom a létrát! A becsületes ember nem akart hinni a fülének. Most, a minden gonoszság forrásának a temetésén, most űz csúfot vele ez a másik ember? Azon a te­metésen, amelyen a „halott” igazán megérdemli a sorsát! — Szégyellje magát! — kiabált ki a sírból. — Lesz pénz, vagy nem lesz pénz?— pöffeszke­­dett a gödör szélén a kapzsi. — Ha nem akar gyalá­zatban maradni, siessen! Zsebeket kifordítani! A temetési menet énekét már a temető fölött lengette a szél. A becsületes ember kifordította az egyik zsebjét, és fölszórta a pénzt. — Ennyi nem elég! A többit is! — parancsolta a kapzsi. Már a sír fenekén is hallatszott a közeledők éne­ke, a menet körül futkosó gyerekek zsibongása. A megkonduló harangok is azt jelezték, hogy közeled­nek a temető kapujához. — Mi lesz, mi lesz? — sürgette a kapzsi ember. A becsületes ember csodában nem reménykedhe­tett. Gyorsan kiforgatta a zsebeit, és az utolsó fillé­rét is fölhajította. A kapzsi ember összekapkodta, de nem félt a zsebébe. Tarisznyája nem volt, hát újra lekiabált: — Dobd föl a kabátodat, meg a nadrágodat! Ak­kor leadom a létrát. A becsületes ember fölnézett az égre. Még ott látta a temetési parancsot, de már köröztek alatta a varjak, a keselyűk. Döbbenet fogta el. „Egész közel jöhetnek, ha itt vannak ezek a ronda madarak! „Le­kapta magáról a kabátot, kilépett a nadrágjából, és fölhajította. — így már más — kezdett megelégedni a kapzsi, — de nini, milyen elegáns az inged, meg a gatyád! Azt is! Azután kapod a létrát! No, csak szaporán, szaporán!... Megbízhatsz bennem! No, még a cipőt is!... így ni... most nyújtom a létrát.. A létrát hiába nyújtotta le A becsületes ember talált egy egérlyukat a sír falában és úgy elbújt, hogy többé senki sem látta... A temetésre minden épkézláb ember eljött. Áhí­tattal hallgatták a Mindenkit prédikátorát. Öröm­könnyet hullattak, amikor az erkölcsrendészek gárda­csapata leeresztette a kapzsiság koporsóját, miközben az első rögöket a becsületrend sok szalaggal kitüntetett lovagjai dobták a sírgödörbe. Akik az első sorokban álltak észre sem vették, hogy hátul megkezdődött a civakodás, ahol a kapzsi ember árulni kezdte a becsületes ember utolsó ma­radékát is, a ruháit. A Napnak, a Földnek azóta sincs ideje odafigyel­ni az üzelmekre, mert az eltűnt becsületes embert ke­resik. -I

Next